Van az úgy, hogy az ember színpadra születik, és úgy is, hogy megszokja, vagy éppenséggel jó hatással van rá a drukk. Na, én nem vagyok ilyen...

Tegnap Pilisjászfaluban voltunk egy sulis sportnapon a céggel, ahol Pogival freestlye-oztunk egy kicsit. Vittem magammal Lemmyt is, hadd sztárkodjon, és azon kívül, hogy szuperjó hangulatú rendezvényen vettünk részt, a hazafelé úton (enyhe delíriumba a hajnal négyes kelés és az egésznapos koplalás végett) komoly relevációval is gazdagodtam. 

A drukk, a lámpaláz, vagy nevezzük aminek akarjuk a gyomromból kiindulú, kézizzadással és emlékezetkieséssel járó folyamatot, az életem része volt. Néha voltak jobb napjaim vizsgákon is, de általában folyamatos bénázás, sőt, egyszer, még teljes blokkolást is megéltem: ültem és a világon semmi nem jutott eszembe. A kiálltásokon mára - végülis van 9 év mögöttünk Jettával - lement ez a futás előtti lámpaláz, bár legutóbb Rebivel is azon kaptam magam, hogy a biró szájába állok, de a terelőversenyekkel sajnos hasonlóan sokáig tartott, nagyjából a svájci futásunkra tudnám datálni azt a pillanatot, amikor ott, kint a pályán megszállt a
nyugalom, és elkezdtem figyelni. Mindig mondják verseny/vizsga/bemutató előtt, hogy figyeljek erre, meg arra, de általában ahogy elkezdem, teljes format c, és csak bénázok valamit, amire x perccel - a szereplésem után - már nem is emlékszem. De egyáltalán. 

Tegnap frizbiben is eljött az a pillanat, amikor a pályán, két dobás közt megtaláltam a zent. 5-6. dobás után voltunk, és Pogo rontott egyet (az én hibám volt) és bár a zene még mindig nem jutott be az agyamig, a kutyára onnantól kezdve már tudtam figyelni. Nem csak automatán járt a kezem (úgy megtanultuk ezt a kűrt, hogy álmomból felébresztve ledobálom bármikor), bízván abban, hogy elég driveos a kutya és megoldja, hanem figyeltem rá. Onnantól kezdve neki dobtam, vele játszottam, és elkezdtem borzasztóan élvezni...! 

Háromszor mutattuk be Pogival a kűrünket, minden alkalommal osztatlan sikert aratva :) a harmadik nekifutás már csak impro volt, megfáradt a kutyám agya, főleg, hogy a második performansz után nem tettem el, hanem hagytam, hogy a gyerekek simogassák (Pogi annyira 'egygazdás', hogy még a családtagjaimhoz sem megy oda barátkozni, és csak azokkal áll szóba, akik labdát dobálnak neki legalább heti egyszer), és bár nem tiltakozott, azért hamar kinyúlt ettől mentálisan. Így lett a harmadik körünk amolyan örömfutás, 3-4 korongos kombinációk, az új elkapásunk gyakorlása, néhány hosszú egyenes... ügyike volt, és magamra is büszke vagyok, annak ellenére, hogy nagyon pici helyünk volt, mindig időben össze tudtam szedni a korongokat két kombiánció között. 

A következő kihívás május 13, a Decathlon Családi Kutyás Sportnap, ahol már - remélem - rendes nagy területen tudunk dobálgatni, és demonstráljuk, hogy "honnan lehet eljutni a profi szintig" ahogyan azt kedves barátném vidáman közölte. (Mert jönnek profik és elő is adnak, és milyen jó, hogy megmutathatják, mit lehet elérni a nulláról két hónap gyakorlás után). 

Azt még nem tudom, hogy a nagy áttörés után lesz-e visszaesés, hogy egy frizbiversenyen mennyire fogok bénázni (mármint a várhatón felül), most egyszer roppant önélegéltnek érzem magam. 

Visszatekerve az archívumban rájöttem, hogy vagy nagyon elveszett, vagy nem is írtam még róla... Ezt a komoly hiányt igyekszem most pótolni, és átfogóan körülírni a gumihúzásra épülő edzést - pontosabb amit mi megtanultunk róla az évek során. 

Először is, a dolog úgy indul, hogy a kutyát szoktatni kezdjük a húzáshoz. Ez kicsi korban is elkezdhető, üres pet-palackkal, zörgő gallyakkal, a cél, hogy a kutya ne foglalkozzon azzal, hogy valami zajos dolog követi. Közben a kutyát neveljük, ahogyan azt gondos gazdához méltón illik, szocializáljuk, fegyelmezzük, úgy etetjük, hogy a kondíciója megfelelő maradjon, és testi kifejlődése végéig nem terheljük a fejlődő szervezetét komoly fizikai igénybevétellel. Ez fajtánként - kutyatípusonként - eltérő lehet, de általánosságban elmondható, hogy a kisebb méretű kutyák hamarabb kifejlődnek, mint a nagyobbak. Egy 18-25kg-os terrier már 12 hónaposan kezdheti az edzést, míg egy 30-35kg-os juhászkutya jobb, ha megvárja a 18 hónapos kort. 

Ha a gumis edzéssel későbbi súlyhúzó karrier a cél, akkor mi még a súlyhúzó hám elővétele előtt el szoktuk kezdeni megalapozni láncos edzéssel. Ez a jó stílust is segít megtanítani. Amikor már a kutya elég fejlett, a kondija megfelelő - bordák jól tapinthatók vagy látszanak, csigolyák fedettek, szőr csillog és nem zsíros - rakhatunk rá egy súlyhúzó hámot (nem futóhámot, vagy "power" hámot!!!) és keríthetünk neki egy kisebb autógumit. A hangsúly a kicsin van, sőt, az sem baj, ha motorkereket kérünk el a helyi gumistól. A hámhoz a gumit célszerű lánccal rögzíteni, mivel ezt a földön fogja vonszolni, idővel el fog kopni, így a póráz vagy kötél nem lesz hosszúéletű.

Az edzés mindig puha talajon történjen, földúton, füvön, még véletlenül se betonon! A kavicsozott talaj sem túl jó, de ha nincs más, akkor még belefér... A bemelegített és átmasszirozott kutyára felrakjuk a súlyhúzó hámot (a speciális hám sajátossága, hogy a bemelegedéshez szükséges fordulatos mozgás nagyon kényelmetlen benne, ezért mi jól megpakolt hátizsákkal szoktunk kimenni a földútra tréningezni), és elindulunk vele. Mivel először kis súlyt tettünk mögé, ezért valószínűleg - miután jól megnézte mi zúg mögötte - el fog kezdeni szaladgálni, előrefutni, ahogy máskor is szokott séta közben. Mindenkinek a saját türelmétől függ, hogy ezt mennyire hagyja, célszerűbb pórázra tenni, már csak azért is, mert míg mi tudjuk, hogy 5km-t megyünk majd előre, a kutya még nem, és mint a gyerekek, ő sem számol azzal, hogy később el fog fáradni (és majd mi cipelhetjük a játékát). Esélyes, hogy pórázon is húzni fog: célszerű hagyni neki, hisz arra próbáljuk szoktatni, hogy a speciális hámban húzzon. A legjobb persze, ha fegyelmezett a kutya, és póráz nélkül is a közelünkben marad, miközben szabadon húzhat. 

Ha egy kutya nincs megalapozva, akkor első alkalommal zavarhatja a gumi, megpróbálhat kihátrálni a hámból, beleakad a lába... érdemes ilyenkor pórázzal rásegíteni, biztatni. Amint rájön, hogy a gumi nem üldözi, és hogy húzni mekkora buli, már menni fog magától, csak az első 5-10 percet kell kibekkelni. 

Ha a gumis edzéssel izomtömeget akarunk növelni, akkor azt okosan kell felépíteni. Mi a ciklikusság elvét követjük, és váltogatva adagoljuk a terhelést, megadva a kutya izomzatának a regenerálódáshoz szükséges időt és tápanyagokat.

Fontos! Ez nem olyan sport, amivel két hét alatt ki lehet pattintani egy kutyát, itt bizony hónapok munkája, míg eléri az állat azt az állapotot, ami pl. egy súlyhúzó versenyhez szükséges, és ha nem vagyunk elég türelmesek és következetesek, csak egy kiégett-, rosszabb esetben sérült kutya lesz a munkánk eredménye!

A gumis edzés fenesége, hogy gumi kell hozzá :) bull-típusú terriereseknél ismerős szitu, hogy a kutya a gumit látva rögtön eszét veszti és meg akarja enni... Ezzel mi is találkoztunk, még Ragnar kutyával esett meg, hogy első edzésén inkább szájában tervezte vinni a gumit :) kellett 15-20 perc, míg apja lebeszélte erről, de sikerült! És onnantól kezdve a kutya külön kezelte a húzóedzést és a gumin lógást (mert volt neki olyan is, csak az fémmentesített motorgumival otthon, a meggyfán). 

Ha a módszer beválik, és tetszik a kutyának is, gazdának is, akkor heti 2-3 alkalommal, tudunk edzeni - az unásig emlegetett pihenőidőket beiktatva - váltogatott távon, váltogatott gumikkal. Nálunk úgy néz ki a dolog, hogy a földút mentén egy bokor aljában helyeztünk el két különböző méretű gumit, az egyik egy kisebb személyautóé, a másik egy terepjáróé (nem traktor!). Ezeket váltogatjuk, kis gumi - kis kör, nagy gumi - kis kör, kis gumi - nagy kör, stb attól függően, épp milyen fázisban tart a kutya. 

Edzés után legyen mindig levezetés, lemasszírozás! Itatni csak akkor szoktunk, ha a kutyák kihűltek, enni viszont az edzés utáni fél órában kapnak, de csak húst! Ez a fehérje pótlására szolgál, ezért ragaszkodunk hozzá. Az etetés nálunk alapvetően hús alapú (darált vegyes marhahús), ha az épp nincs (általában mert olvad a következő adag) akkor magas fehérjetartalmú tápot kapnak (most épp Husse "Pro Energi"), hozzá Luposan Gelenkkraft, Immunovet, lazacolaj. 

Ha valaki ezt olvasva - vagy ettől függetlenül - arra adja a fejét, hogy edzeni kezdi a kutyáját, akkor fordítson figyelmet a kutya fizikai adottságaira is, és legalább egy diszplázia szűrést (könyök/csípő/váll) végeztessen el, illetve hosszabb testű kutyáknál a gerinc vizsgálata is javasolt. 

Mad készítéséről  itt találjátok az összefoglalót, ebben leírtam, hogy eddig hogyan, milyen módszerekkel edzettük. Mint azt hangsúlyoztam, testi kifejlődéséig nem kapott semmilyen megerőltető feladatot, azóta viszont folyamatosan, és tervezetten zajlik a tréningje. Apja minden nap munka után felnyalábolja és csinálnak valamit közösen: séta, futás, láncos edzés, gumihúzás, futópad, peca, és mivel elérte a bűvös korhatárt, már lóghat is. 

Két héttel ezelőtt így festett a gyerek:

Tudom, nem pontos az összehasonlítás, hisz ezen a képen laza a kutya, míg a másikon feszül, de azért elég sok épült rá izomból ez alatt a két hét alatt is. 

Nagy csodát nem tettünk vele, folyamatosan azt ette, amit eddig: marhahúst, Husse Energi tápot (ezt kapják, mikor épp olvad a következő adag husi), Luposan Gelenkkraft port és E vitamint. Fogunk még rendelni Immunovet kiegészítőt és lazacolajat is (ezeket egyébként nem csak ő, hanem az összes kutyánk kapja). Nincs semmi "szteroid" vagy fehérje, vagy egyéb ostobaság, csak a rendes kajája, némi vitamin-rásegítés, az ízületvédő és a jól felépített edzés. 

Ahogy írtam, ennek alapja a lánc/gumi húzás, ezek váltogatása, és a megfelelő szünetek a kutyának, hogy regenerálódhasson. Nincs olyan, hogy két nap egymás után gumihúzással kifárasztjuk! Ha egyik nap komoly terhelést kapott, akkor után legalább egy nap láblógatást nyert (ilyenkor csak séta van, esetleg labdázás), de ha úgy látjuk rajta, hogy nem pihente ki magát, akkor kap még egy napot. Egyelőre a cél az izomtömeg építése, amihez a fokozatos, kis súllyal edzés vezet el, tehát még véletlenül sem imitálunk versenykörülményeket nagy súly rövid távú húzásával... Már tudjuk, hogy ilyen szituációban hogy dolgozik, miként reagál, és jelenleg azon dolgozunk, hogy a teste teljesíteni tudja azt, amit az agya diktál. Ehhez vezet majd - remélhetőleg - ez az út, amin most valahol itt tartunk, két héttel a fenti fotó után:

A bordaközi- és hátizmok még messze nem kidolgozottak, és a lapockán és combon lévők is csak éppen kiállnak a síkból, de mint mondtam még csak két hétnél járunk (összesen 3 hónap edzés, mivel 11 hónapos korában kezdtük az alapozást, és egy éves kora óta húz súlyt)... Az a fontos, hogy a kutya ne sérüljön, ne érje károsodás, és mindez számára öröm legyen! Szerencsére a bull-típusú terrierek születetten munkamániásak, és inkább fékezni kell őket, mint biztatni, de ha az ember nem figyel oda, és elkapja a hév - "izmoskutyátakarok" - akkor könnyen ki lehet égeni egy jó kutyát is. Ahhoz, hogy egy állat jól teljesítsen, agilis, attraktív alkata legyen, hosszú út vezet, és türelem, illetve felkészülés nélkül legfeljebb a vak szerencse állhat mellettünk... 

Nem tervezek rendszert csinálni belőle, nyugi, de ha már a kétlábú izmai is dolgoznak, elkerülhetetlen. 

Szóval megesett, hogy hétfőn csináltunk egy gyorsító tréninget. Hogy mennyire vett ez minket igénybe, azt már kifejtettem, de az utóhatásai is egészen komolyak voltak. Szerencsére sérülés nem történt, de a teljesen újfajta terhelés és az izmok ilyesfajta derült égből villámcsapásszerűen elkezdett nem gyenge használata sajnos nem csak a szokásos izomlázat hozta magával - arra felkészültem már lélekben. Pénteken írom e sorokat és a hétfői kaland óta kisebb-nagyobb megszakításokkal, de kb folyamatosan vitustáncot járnak az izmok mindkét combomban. Nem az a fajta görcs, ami hirtelen beáll és besírsz a fájdalomtól, de munka közben (amikor szintén sokat megyünk és állunk) bizony kellemetlen, és hát egy jó indikátora annak, hogy valami nem stimmel. 

Ezért az eddigi ízületvédő + izotóniás ital + recovery drink triót tegnaptól kiegészítettem Mg-Ca-Zn bogyóval és egy általános multivitaminnal ("One-a-day" névre hallgat). A magnéziumos cuccról a kollégákat jókat mondtak, a multi pedig le volt árazva :) Az ízületvédőről, izotóniás lötyiről és az "esemény utáni" italról már meséltem korábban. Az első adja magát... az izotóniás szerek lényege pedig az, hogy pótolják a kiizzadt ásványi anyagokat, illetve - hogy a promóciós szöveggel éljek - "jobban hidratál, mint a víz" a gyakorlatban ebből annyit tapasztaltam, hogy kevesebb is oltja a szomjamat, mintha vizet, vagy teát innék, és később fog kiválasztódni. A recovery-, más néven after drink nem csak ásványi anyagokat, de szénhidrátot, fehérjét is tartalmaz, és segít túlélni az edzés után. Elméletileg - ha nem lettem volna előtte ennyire puding - a mostani izomgörcsökre is megoldást nyújthatott volna, de muszáj vagyok kisegíteni még egy kis extra magnéziummal. A hatásról majd később. 

A kutyáink folyamatosan formában vannak tartva, így náluk az ilyen jellegű ásványianyag pótlás annyira nem indokolt, de ha frissen kezdünk egy kutyával edzeni, vagy volt egy hosszabb szünete, akkor minimum fokozatosan kell neki adagolni a terhelést, illetve nem árthat számára egy kutyáknak való mulitvitamin (nekünk az Immunovet a favorit), és edzésidőszak alatt mi végig adjuk a Luposan Gelenkkraftot por formában. Élsportban dolgozó kutyáknak már vannak speciális kiegészítők, mivel a mi versenysportunk ezt nem indokolja, így nem használjuk, nincs is róla tapasztalatom, Maddoxszal a súlyhúzás viszont már ilyen, de arról majd még később szót ejtünk, egyelőre csak extra E vitamint kap a husija mellé. 

Szívemen viselem a túrázást, a kutyázást, a vadállatokat, a felelős kutyatartást és ezek minden kombinációját. Írtam már ennek kapcsán vadászokról (cégesre is), túrázásról (cégesre is), most végre nem csupán észosztást és elméletet szeretnék megosztani, hanem tényleges előrelépést: egy kutyás túrázó sportkör megalakulását. 

Utaltam rá, hogy új kihívásunk van, a nem-sportolók megmozdítása, és ennek érdekében elkezdtünk szervezetten sportköröket alakítani. Nekem ilyen a HDR Pécs, Anna barátnőm pedig összehozta a Mecseki Túramancsokat. Anna és kutyái keresztül-kasul bejárták a Mecseket, sőt, eljutottak már a Mátrába, a Zselicbe, a Tátrába, és az Alpokaljára is, és jónéhány túrájukra volt szerencsénk becsatlakozni a nagy fekete szörnyekkel. 

Az első hivatalos mancs-túra amolyan beetető-jellegű volt, 9km a Tettyétől a Kis-Tubesen át a Misinához és onnan vissza le a Tettyére. Mivel hitvallásunk a felelősség (nem szeretem ám annyira ezt a szót, mint ahányszor használom) és szinte egész áprilisban ebzárlat van érvényben Baranyában, így a nagypéntekre esett túrán is az egész brigád pórázon volt (néhány fotó erejéig elengedtük a póráz végét, de semmi több). 11 fő és 9 kutya tette tiszteletét (érkezett néhány kutyátlan barát is, de gyorsan kaptak is pórázt a kezükbe a sokkutyásaktól), és az elmondások alapján mind élvezték is a sétát :) Gyönyörű időnk volt, és szerencsére sokan megsétáltatták a fotómasinájukat is. Egydélelőttös, rövid kaland volt, de tervez még Anna hasonlókat, legközelebb május elsején.

Várunk mindenkit, aki képes pórázon vezetni, és/vagy megfelelően fegyelmezni, kézben tartani a kutyáját! :) 

Gondoltam nagy vagányan, hogy majd futás után elmegyünk jól frizbizni, mert az milyen jól fog esni. Persze, csak az időjárás nem így tervezett... Úgy fütyült a szél, hogy rendesen fel kellett öltöznünk és a Béke park mikroklímájához híven nem csak egy irányból fújt a szél, hanem percenként máshonnan. 

Ahogy az lenni szokott az első néhány - jópár - dobás teljesen kaotikusra sikerült, volt, hogy konkrétan lecsapta a szél a földre öt méter után, néha pedig belekapott és a kutyához hasonlóan én is csak néztem, hogy hova el nem megy. Viki szerencsére ebben is rutinos és elkedzte megmutatni, honnan hova dobjak, hova álljak, hogy fogjam a korongot. Néha még sikerült is, bár nem mondhatnám, hogy maradandót alkottam ezen az edzésen... Helyette viszont tovább gyűrtük a freestyle kűrünket, amivel hó végéig kész kell lennem, tehát pont ideje volt belehúzni. Rövidebb dobásoknál szerencsére kevésbé zavar a szél, illetve egyelőre az a cél, hogy megjegyezzem a mozdulatokat (nagyon nincs táncmemóriám), a sorrendet, és ne azon görcsöljekk, hogy a kutya megint nem kapta el, amit dobtam (még mindig nem ő a béna, hanem én). Ez egyébként edzésről edzésre egyre jobban sikerül. 

Rebelle frizbis vénája is kezd felszínre törni, bár a hátsó lábát még mindig borzasztóan -nem- használja, a trükkök zsigerből mennek neki, a pörgést ugyanúgy, mint az anyja, mellső lábon perdülve hajtja végre, a flippje második gyakorlásra szuper volt, még akkor is megperdül a levegőben, ha a korong alacsonyan vagy túl távol érkezik (ezek egyszerűen csak ilyenek, szeretnek légibalerinák lenni, és rittbergereket ugrani a fribiért), és már a láb között bújást is kezdi megérteni, olyannyira, hogy néhány lépéses szlalomot is végre tudtunk hajtani. Mindeközben pedig az átkötések is egyre jobbak, még a testről dobbantást kell gyakorolni, mert anyjával ellentétben, neki nem fűlik a foga hozzá, hogy csak úgy megtaposson. 

Ozzyt is elővettük egy kicsit, hadd élvezkedjen mindenki, ő továbbra is szupersztár, legalábbis tempóra, az elkapási képességein volna mit javítani. Nagyon élvezte a bulit, de meglátszik már rajta, hogy hónapokig panelban élt (szüleimet boldogította), nem sokáig bírta tüdővel. 

És a végére egy kis Alice, mert szééép és ügyes is. Vele még alapozás folyik, mert anyjának nagy tervei vannak vele. 

Hogy ezzel a szóvirággal éljek, felgyorsultak az események. Gyarapodott a csapat, és szombaton eljött hozzánk Vera és Bori. Viki lába is javulásnak indult, így vasárnap már ő is velünk tartott, és szerencsére Anna és Peti is be tudta illeszteni a programjába, és mint általában, a közösség húzóereje elvégezte hatását: kitaláltuk, hogy gyorsítunk. Mert a kutyák többsége amúgy sem húz (rendesen) és nekünk is meg kéne tanulni hosszúakat lépni, mert így nem is fogunk soha tempót növelni. 

No, ennek lett eredménye, hogy koppintottam egy edzésmódot a fb-ról, és kitaláltunk rá egy saját módozatot. Kijelöltünk egy kb. 1000méteres egyenes szakaszt egy barátságosan kieső területen a város szélén, hogy az egyetlen ténylegesen húzó kutyát (Pogo) vezető fő előremegy, majd mindenki más szakaszosan utána indul, a húzóképesség csökkenő sorrendjében, a beérkezők pedig hívják az utánuk érkező kutyákat. 

Erre a kicsit spéci edzésre jelentkezett be Anita párjával és két kutyájukkal, egy fekete német juhásszal, és egy csivavával, így a futás előtt felszerelést szemezgettünk, kinek kell egy gumis szár, vagy egy hám (bár csivi méretű nincs még nekünk), aztán hátrasétáltunk (ismét komoly látványosságot nyújtva a koránkelő uránvárosi népek számára), és végül Gábor futott Pogóval, ő vezette a csapatot. Rebelle lett az enyém, az ő erejével nincsen baj, csak a tudatosságon kell még dolgozni, hogy míg futunk teljes hosszig húzzon. Ezen a rövid távon nem voltak kétségei, végig derekasan küzdött, inkább nekem volt ez egy teljesen új kihívás, mintha kiszakadtak volna a lábaim, éreztem, ahogy talppal csapódok a földbe (ez az önkéntelen fékezésem eredménye), van még mit gyakorolni... mikor lassultunk akkor is igyekeztem futásban maradni és nem leváltani kocogásra. Sikerült. Levegőhöz nem jutottam a végén, de sikerült. Rögtön utánam érkezett Viki és Alice, odanyögtem emberemnek, hogy hívja Ally-t, mert szuszogni sem bírtam. Alice a startban és a hívástól kezdve tepert szépen, Viki levegője meg azért fogyott el, mert ezt végig szóval dicsérte. Anna és Peti kicsit utánuk értek, Nova és Roxa végig szépen dolgozott, a végén pedig az újak futottak, Hope, a német juhász Alice-hez hasonlóan a startban és a hajrában kezdett húzni igazán, dehát mindketten fiatalok még, a csivi pedig hősként futotta le a távot :) Visszafelé laza kocogásra váltottunk - volna, de a Pogo és Rebelle ezt a sebességet nem ismeri, szóval volt még egy menetünk visszafelé, majd újra nekilendültünk egy kemény "sprint"-nek. Harmadjára csak féltávot mentünk, egyrészt mert mindenki halálán volt, másrészt mert az sokkal inkább nevezhető sprintnek, mint az ezer méter. Annak ellenére, hogy addigra bennem volt már három hossz ez az 500méteres szakasz volt a leggyorsabb, egyben az eddigi legjobb saját átlagidőm (13km/h) és a saját sebességcsúcsom (19km/h), a teljes edzés átlaga egyébként még mindig nem túl fényes (11km/h). Még el kell érnem, hogy Gábor is mérje az idejét, ha Pogóval fut, mert mert egyelőre csak közelítő adatokat tippelünk, és elég biztos vagyok benne, hogy az ő 14km/h-s átlagukat most komolyan feltornázták, csak épp nem tudom meddig. A lányok méréséről nincs infóm, de ilyen rövid távon biztos, hogy ők is szép számokat csináltak :) 

További fantasztikumok, hogy azzal, hogy Anitáék már beneveztek, és mi is megyünk hárman Vikivel meg emberrel, már csak egy főt kell valahonnan kerítenünk és meglesz a pécsi csapat! Csupaörömboldogság! (Becsapós, mert a selfieqeen Anna és embere, a jobb szélső Peti sajnos nem tudnak jönni programtorlódás miatt). 

Legközelebb pedig visszatérünk egy kímélő 5km-es valamire (Malomvölgy vagy érdeklődés hiányában a szántóföld), mert már délutánra fájt minden tagunk... De lesz majd még gyorsítás, az tuti, már csak a poén kedvéért is :)

Egy levezető freestyle frizbi gyakorlást is csináltunk még a végén, csak hogy finomítsunk a kűrünkön, meg tovább alapozzuk Rebit, és persze, hogy ne csak a lábam fájjon... Király nap volt, és akkor még csak a fele telt el. (Utána jött a rántott hús és a tortahegyek a Mamánál.)

A húsvét vasárnapi edzés már erősen ad-hoc jellegű volt, nem gondoltam volna, hogy ennyien be tudunk szorítani egy futást egy tipikusan családozós ünnep reggelére, de szerencsére van néhány barátunk, akik hasonló elmebetegségben szenvednek (nem is, minden percét élvezik!)

Összegyűltünk hát reggel nyolckor a szokásos Malomvölgyi tó partján, és eleve úgy matekoztunk, hogy a nem-húzó kutyák mellé adok mindenkinek egy-egy húzót. Ezzel a lendülettel elhoztam magammal Pogót, alias A Lokomotívot, Ozzyt, és Rebelle-t. A tervem az volt, hogy Nova mellé kerül Pogi, Alice mellé pedig Ozzy, én pedig megyek Rebivel, mivel úgyis a leglassabbak leszünk, mellé nem kell senki, mert a többiek után úgyis teperni fog. Nos, ebből végül az lett, hogy Viki nem kért Alice mellé senkit, meg akarta próbálni csak úgy, hogy mi előtte megyünk, és eljött Peti is, akinek egyáltalán nincs kutyája. A végleges csapatok így Péter&Pogo&Roxa, mert Peti az egyetlen, aki valóban tud futni :D, Anna Nova&Ozzy, mert Anna szereti Ozzyt :) és mert nagyjából egy méret Novával, illetve a maradék, Viki a saját kutyáival, Emma & Alice én pedig Rebivel. A cél az volt tehát, hogy mindenki húzzon, és lelkére kötöttem Petinek, hogy ne fékezze a kutyámat, menjenek csak tempót, úgyis csak egytavas kört terveztünk. 

Nekilódultunk hát, Pogo kicsit furcsán érezte magát, a számára félig-meddig ismeretlen Péterrel, így már az elején láttam, hogy túl nagy hévvel nem fog menni, vissza-vissza tekintett, viszont Nova és Ozzy szinte reptették Annát, ahogy én is éreztem a tempó egy új szféráját a falka után repülő Rebelle-lel. Az első fél kilométeren 15-16km/h-s sebességet mentünk és utána is csak 12-13-ig lassultunk az első 1000méteren. Utána vettük fel az átlagtempót 10-11 körül, majd mire a gáthoz (félút) értünk annyira kellett pisilnem, hogy egészen végem lett... Ez egy roppant kínos és kellemetlen történet, amit talán néhány év múlva majd nevetve fogok elmesélni, egyelőre legyen elég annyi,hogy gépként teperő, habzónyálú őrült kutyával felmászni a domboldalba a bokrok közé nem egy egyszerű művelet, és bármennyire is kihaltnak hiszed a parkot húsvét vasárnap reggelén, nem lesz az... 

A kissé traumatikus szünet után a tempónk is visszaesett, és bár a trackerem leáll, ha megállok, valószínüleg ez is rontott az átlagunkon valamennyit. Persze percekkel a többiek után értünk be, viszont így is "fastest time on this route"-ot írt a telefonom :) 

A rossz hír, hogy a többi jószág továbbra sem dolgozott úgy, mint szerettük volna, Pogi nélkülem éppen csak egy kicsit húzott, és Annához akart visszamenni folyton (őt ugye jobban ismeri), Ozzy csak az első kilométeren emberkedett (mentségére szóljon, hogy nincs edzésben), Alice pedig egyáltalán nem húzott. Ehhez képest Rebike még hős volt, csak az utolsó fél kilométeren lassult le. 

A tapasztalatok fényében következő edzésre gyorsítást tervezünk (konkrétan a sorok írása után fél órával találkozunk), szóval nemsokára arról is beszámolok. 

Kicsit olvasgattam canicrossra edző ismerős oldalát, és sajnos megnéztem, hogy milyen időket futnak... Nem volt célom soha a cc versenyzői szint elérése, de látni, hogy konkrétan kétszer, 2x, KÉTSZER gyorsabb, mint mi, az azért fájt. Plusz eddig is szerettünk volna valahogy gyorsítani, ezért szombatra már azt tűztük ki célul, hogy bármi történjen is, nem fékezünk. 

Mivel olyan nagy vagány nem vagyok, Lemmyt vittem magammal, de Gáborom megkapta Pogót, illetve - nagy-nagy örömünkre - csatlakozott hozzánk egy új páros is, Boróka és Vera. Bori teljesen kezdő kutya, egy éves kis kajla, adtunk neki hámot és egy rugalmas szárat. Abban egyeztünk meg, hogy Gábor fusson csak Pogival teljes kört a két tó körül (5km) mi pedig csak a rövidet járjuk le (3,2km), de igyekszünk "átadni magunk az érzésnek" és nem fékezni a kutyákat. 

No, Gábor elindult és pillanatok alatt eltűnt a térképről, és persze Lemmyke míg érezte a nyomukat, tepert rendesen. A problémáim ott kezdődtek, hogy nem akartam Veráékat otthagyni egyedül, de a sajátomat fékezni sem. Egy darabig 10-15 méteres előnnyel mentünk, és néha-néha hátraszóltam, biztattam Borit, amivel viszont elértem, hogy a saját kutyám is belehúzzon, a 22 csapdájába sodorva szerencsétlen énmagamat... Végül egyébként csak összehoztuk, bár ez a felbiztatott tempójú Lemmy hamar kinyírt, azért az út háromnegyedéig tudtam tartani egy nagyon jó tempót, majd amikor lefőtt a kávé, addigra Lemmynek is, és az utolsó 200 méteren Veráék le is előztek minket. Így is az addigi legjobb időnket futottuk Lemcsivel ezen az útvonalon, és végülis nem fékeztem a kutyát, tehát elkönyvelhetjük sikeresnek a tréninget. Vera és Bori is pozitív élmnénnyel zárta, ami szintén nagyon fontos, nemcsak, hogy kezd ráérezni a kutyája a feladatra, de azt is megértette a végére, hogy nem szabad ilyenkor vízbe menni, bármilyen szomjas is, maradjon az úton, ne akarjon barátkozni más futókkal és horgászokkal se :) Pogo és apja pedig megfutották 5km-en azt a sebesség-átlagot, amit célomnak tűztem ki (14km/h), és ember elmondása alapján végig rendesen dolgozott, ő pedig nem fékezte. 

Összességében siker és boldogság, ráadásul végre-végre van egy új párosunk is! Reméljük lassacskán beindul a pécsi falka :) 

Van az úgy, hogy készül az ember, edz, sőt, még lelkes is, és eljut odáig, hogy örömmel csinálja, mert eredményt ér el vele: javul. Aztán jönnek ezek a mélypontok, amit most nekem is sikerült megtalálnom. 

Itt vannak az előzményei az egész Hard Dog Race kutyás-futás dolognak, ami végül elvezetett egy hobbi szintű canicrossig. Mint azt már említettem, illetve árnyaltan utaltam rá többször, nem vagyok sportember, legalábbis a szó klasszikus értelmében. Túlsúlyos vagyok, és elég idős is ahhoz, hogy csak úgy belevágjak a komoly testedzésbe, és ezt most nem kifogásként mondom - hiszen csinálom - hanem magyarázatként, miért is vagyok most ott, ahol. Eljutottunk oda, a bizonyos domb aljába, ahol már megannyiszor jártam a különböző munkálkodásaink során. Egy-egy elhajtás tanulása, vagy mikor megfeneklettünk a balansz gyakorlásában, Pogóval a távolság tréning... ezeknél már végigmentem ezen az úton. Mint minden történetnek, ennek is van előkészítése, és bonyodalma, aztán pedig, ha megérjük, kibontakozása, tetőpontja és megoldása.

A "kibontakozás" nálam részben az átgondolással indul, hagyom egy kicsit sajnálni magam, aztán ha ráuntam, elkezdem keresni a megoldást. Most eljutottunk odáig, hogy szépen, meghalás nélkül lefutom az (5km-es) kis körünket, viszont az időm nem hogy javulna, még romlik... és nem Pogóhoz képest értem, hanem Lemmyhez. Ma ugyanis Ozzyval voltam, aki bár jóval kisebb, húz annyira, mint Lemmy fiú, sőt, még tovább is szokta bírni. Az időjárás is stimmelt, kellemes, csípős időnk volt reggel, a lábam is csak kicsit fájt, és végig úgy éreztem, hogy jók vagyunk... aztán beérkezve megnéztem a trackert és egészen elment az életkedvem is... 

Várom a tetőpontot, a befejézést, azt a tréninget, amit a múltkor Rebelle-lel (és Alice-szel, meg a többiekkel) megértünk, mikor átlendülünk egy holtponton és megváltjuk a világot... de egyelőre nem tudom milyen módon jutok el odáig. Abbahagyni nem fogom, ez egészen biztos, de most éppen elfogyott a lendület. Gondolkozom azon, hogy szombat reggel megyek egy rövid kört valamelyik nagyobb kutyával, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. 

Az biztos, hogy a fogadalmam teljesítem: még áprilisban lefutom a "nagy kört", ami kb. 8km (majd meglátom, ha lemértem), legalábbis megpróbálom. Egyelőre keresem a hibát, és a megoldást, és az utat, ami odavezet.