Nem új a téma, már két felületen, az Erdeiprogramok és a Decathlon blog oldalán is megjelent az írás, szóval bocs a felmelegítésért, de úgy érzem ezt nem lehet elégszer elmondani. Így tessék kutyásként hozzáállni a vadászterületekhez és a vadászokhoz - már ha sikerül - mert ami helyzet most van, az nagyon rossz, mindkét oldalnak. Megoldás pedig agresszióból és hőbörgésből biztosan nem lesz, míg el nem jön a kánaán (nem fog) annyit tehetünk, hogy mi betartjuk a szabályokat, példamutató kutyásként felelősen járjuk az erdőt, hadd lássa a vadász is, hogy intelligens közeggel van dolga. Mert csak a kompromisszum vezethet bármiféle megoldás felé. Nézzük...

A fajunk évezredek óta vadászik, és mint tudjuk, a legrégebbi háziasított állata nem egyéb, mint a kutya. Mégis a kutyások és vadászok ellentéte mostanra nagyon kiéleződött. Mondhatjuk, hogy ez is a “modern” kutyázás hozadéka, hiszen amíg eredeti feladatukban foglalkoztatták a kutyákat, addig nem mászkáltak unalmukban vagy gazdájuk oldalán a vadászterületen (volt egyéb bajuk is). Ebben pedig van igazság. Ha viszont megoldást keresünk, akkor muszáj nyitottnak lennünk, és túllépnünk a “vadászat = gyilkosság” nonszenszen, és legalább megpróbálni megérteni a másik oldalt. Saját érdekünkben is!

Nem felvágásból mondom, hanem, hogy teljes legyen a kép: bár a média kutyázásom kezdetétől fogva időről időre hírt adott kilövésekről, soha nem utáltam a vadászokat. Alapvetően nem vagyok gyűlölködős fajta, meg akartam tudni az okát, miért történhet meg mindez? Olvastam, sokat. Például Széchenyi Zsigmondot, de sok más, kutyás novella-gyűjteményben is volt szerencsém vadászebes történetekhez. Még messze volt az internet, vadász ismerős pedig nem volt a családban, így maradt Kittenberger és Széchenyi.  Nem tudtam őket gyűlölni és aki olvasta már őket, az tudja, hogy miért nem.  Mindig úgy gondoltam rájuk, mint emberekre: vannak köztük jók és rosszak.

Aztán elérkezett az internet kora és bár 100%-ban a kutyás oldalhoz tartoztam, néha megjelentek írások a vadászok védelmében, hisz sokan közülük mindkét oldal tagjai. Majd  jött Ildi barátnőm, akivel annyira hasonlítunk, hogy az már-már ijesztő :) tenyésztő, kiállításokra jár, és mellette eredeti feladatukban használja a kutyáit, csak ő nem terel: vadászik. Szintén ritkán van szabadideje, de mikor összejövünk, akkor az órák úgy suhannak el, hogy észre sem vesszük. Általa igazán közeli betekintést nyerhettem a “másik oldalra”. Nézzünk most néhány tényt és  tévhitet.

“Akkor sétálunk itt, amikor akarunk, ez nem vadászterület!” Nos, sajnos ami nem kijelölt kutyafuttató, vagy magánszemély saját telke,  esetleg a faluvégi sportpálya, az bizony vadászterület.  Az összes mező, szántó, erdő, erdei tisztás, stb. Ezeket tulajdonosaik általában bérbe adják a vadásztársaságnak, illetve gyakran maguk is tagok, és vadásznak. Így, mikor elmegyünk a les alatt és a vadász ránk köszön, akkor nem feltétlenül éri meg emberkedni vele. Legyünk udvariasak, és mikor megkérdezi merre lesz a séta, válaszoljunk rá higgadtan, hisz  a saját érdekünk is, hogy ne arra kószáljunk, amerre ő lövöldözni fog. Neki sem lesz jó, ha bekerül a hírekbe.  Tetszik vagy sem, ilyenkor a legbölcsebb döntés új irányt választani.

“Nem fogok rá rikító holmikat adni, még könnyebben eltalálják!” Először is, ne adjunk rá lehetőséget, hogy kilőjék. Ha tényleg folyamatosan rajta van a szemünk és nem hagyjuk, hogy eltűnjön percekre, meg bevágódjon a susnyába, akkor nem lesz baj. Az pedig, hogy teszünk rá egy rikító narancs karszalagot, vagy láthatósági mellényt, csak az ő javát szolgálja. Ha rosszindulatú puskás emberrel találkozunk, az így is-úgy is ártani tud neki, ha viszont normálissal (amire nagyobb az esély) akkor ő legalább pontosan látja, hogy a kutyának van gazdája és nem egy udvarról szökött ki teljes harci díszben.

“Nem hozom túrázni a Fifit, nehogy az erdőben lelője a vadász!” Ez mindenkinek a maga döntése. Ahogy azt a már írtam korábban, meg még egyszer írtam, a túrák során általában vadászterületen visz az utunk, és mint ilyenen, törvényileg előírt a póráz használata (a legújabb szabályozás csak a szájkosár alól ment fel, de a vadászterületek tulajdonosai ezt is felülírhatják, hisz ezek magánkézben lévő földek), ha ezt megszegjük, akkor legyünk fokozottan körültekintőek. De inkább maradjunk a póráznál.

“Az erdőben csak a vadász tudja bántani.” Nem. Bár tény, hogy kisebb az esélye, hogy autó üsse el, mikor szabadon szaladgál, de ne becsüljük le az erdő vadjait! A vaddisznónál kevés veszélyesebb állat van a térségben. Ezért is maradok inkább a sűrűn járt túraútvonalakon, ott kisebb esélye van annak, hogy csíkos kismalacba botlunk. Mert ha ez megtörténne, akkor hipp-hopp össze kell szedni a kutyákat és uzsgyi balra el.

“A vadászok élvezetből lövik le a kutyákat!” Sok évvel ezelőtt valóban volt olyan, hogy a vadászok pénzt kaptak a leadott kutyaorrokért. Ennek már nagyon régen vége és törvény szabályozza az ebek kilövését. Eszerint két esetben dörrenhet a puska: ha a kutya emberre támad (akár a vadászra, akár másra az ő jelenlétében), vagy ha vadat hajt. Nem tudom elégszer ismételni: szemünk legyen a kutyán! Ne menjen le az ösvényről, ne menjen be a sűrű növényzetbe, ne fusson el messzire a mezőn! Ennyi és nem több, ha mellette valóban barátságos és behívható, akkor nincs mitől félnünk. Ha nem az, akkor pedig ne fázzunk a póráz használatától.

“Nem bánt ő semmilyen állatot!” Persze, hisz a kutyák nem ragadozó állatok… No, jó, tegyük fel, hogy tényleg nem bántja a Bambit, csak kergetőzik egyet a vemhes mamival. Az őzek, szarvasok a stressztől is el tudnak hullani. Ha a Fifi megkergeti őket játékból, majd tíz perc múlva előkerül boldogan, hogy ő milyen jót futkározott, fogalmunk sincs róla, mi történt szerencsétlen menekülő állattal. Pedig lehet, hogy néhány perc múlva a stressz olyan folyamatokat indít be a szervezetében, amitől elhullik. Az őzek gidanevelési idejében pedig olyan bagatell dolgok is pici állatok halálával járhatnak, mint egy megszaglászás: odamegy Fifi Bambihoz, jól megnézi, otthagyja és a Bambi utána szépen éhen hal, mert az anyja megérzi a ragadozó szagát és többet nem megy a közelébe.

“Akkor mégis hol mozgassam le a kutyámat? Neki is kell a szabadság!” Ezt általában a “minden megoldásra van egy problémája” típusú emberektől szoktam hallani/olvasni. Nos, rengeteg a lehetőség. Egyrészt, ne úgy akarjuk lemozgatni Fifit, hogy szabadjára engedjük a mezőn. A fárasztás legyen közös program! Akár egy labdázás, egy közös futás, vigyük el valahova sportolni, kutyasuliba, keressük meg azt az elfoglaltságot, ami mindkettőnknek jó. Ha nagyon nem tudunk semmit tenni ez ügyben, akkor pedig vegyünk egy hosszú pórázt, tegyük feltűnővé Fifit és magunkat, tehetünk rá szürkületkor akár kicsi bringalámpát is, és maradjunk jó viszonyban a vadászokkal! Ha Nivát látunk a les alatt, akkor induljunk másfelé, vagy kérdezzük meg, merre és meddig mehetünk, akar-e ma este lőni?

És végezetül ismétlem: a vadász is ember. Neki is van egy nézőpontja, egy feladata és ő is részese ennek az eldurvult helyzetnek. Támadják őket a médiában, a létező összes szociális háló felületén. Nem csoda, ha feszélyezettebbek, mikor kutyással találkoznak a területen. Egy külön posztot lehetne szánni arra, hogy miért van rájuk szükség (de talán elég, ha olvassuk Decablogos társam ez irányú cikkeit), legyen elég annyi: komoly feladatot végeznek. És nem tudom elégszer hangsúlyozni: saját érdekünk, hogy képesek legyünk egymás mellett élni.

Bocs, imádom ezt a számot... viccet félretéve a legutóbbi tapasztalatunk Rebelle-lel elég komoly mélységű gondolatokat generált a fejemben, és mostanra kezd kialakulni bennem egy egyre határozottabb vélemény arról, hogy merrefelé is kellene haladnunk a terelés képzésében. És el is értünk ezzel a címben található forradalom küszöbéhez. 

Egészen idáig az elv nagyjából az volt, hogy a kutya a hátunk mögött balanszolva dolgozzon, a szép munka során a felvezető - a nyáj - és a kutya egymástól egészséges távolságban halad (nézőként egészen unalmasnak hat a műsor) minden akció nélkül. Ez így szép és jó, és egész eddig ezt is tanítottam a saját kutyáimnak. Aztán jött egy svájci verseny, ami nagyon mély nyomokat hagyott bennem, olyan feladatokkal találkoztunk, amikkel korábban soha, plusz olyan kihívásokkal, amik elé az itthoni birkák nem állítottak. És így lett a szokványos balansz használhatatlan, mert mikor az extrém pattogós mikrobirkát (komolyan, a térdemig sem értek!) kellett a saját karámja felé hajtani majd elhaladni előtte, akkor a hátulról nyomás leadó kutya tökéletesen használhatatlan, csak azok tudták ezt megcsinálni, akiknek a kutyája tud előlről balanszolni. Szegény Jetta csak keringett, a birka elindult, ő ment utána, visszahozta, és mire beigazodott volna mögém, már újra kitörtek... és ez történt minden hasonló neveltetésű kutyával. Egy teljesen egyszerű egyenes hajtás feladatot buktunk ezzel. Szintén svájci infó volt az is, amit egy beszélgetésben fél füllel meghallottam - még szerencse, hogy a közös nyelv itt is az angol volt - egy híres francia terelőversenyző hölgy technikájáról beszélgettek, aki az egyes osztályos kutyáját a pályán nem fegyelmezte. Csak hagyta, hogy futkosson... akkor ennek nem szenteltem túl sok figyelmet, csak megmaradt az emlékezetemben, aztán jött a felvilágosulás pillanata Rebelle-lel. 

Jöjjön hát a katarzis: elhagyjuk a balansz tanítását. Rebszi lesz a kísérleti jószág, aztán meglátjuk működik-e... nem mondom, hogy fog, de minél többet gondolkozom ezen, annál biztosabb vagyok a dolgomban. Az, ahogy Rebinél elengedtem a "nem marad hátul" problémakört valójában nagyon nagy ugrást adott a kutyának. Mindig mondom, hogy a beauceron gondolkozik és ha nem látja komplexen a feladatot, akkor nem is dolgozik olyan kedvvel, ami előbb-utóbb hibához vezet. Az enyémek frusztráltak lesznek, Jetta őrült futkosásba kezd egy kis szarevéssel megspékelve, Pogo kapkod és csattog, Rebelle pedig ha bevitt gyapjas harapást, akkor az frusztrációból jött. Alice is bereagál egyébként, csak ő sztrájkot hirdet. Ha viszont megmutatjuk nekik a komplex feladatot, azzal egyrészt megértik, hogy miért vannak bsztatva, másrészt emelünk az elvárásainkon és a rogyásig gyakorolt feladatrész helyett kihívás elé állítjuk őket. Ez a challenge pedig jól fárasztja őket mentálisan és nem lesz erejük bulizni a birka körül. Persze meg lehet tanítani a balanszot frusztráció nélkül - megtettem már én is két kutyával - de Rebinél ennél is tovább akarok menni. Azzal, hogy nem rögzítem benne a 'mögöttem-maradjál' balanszot egyrészt kockázatot is vállalok, mert ki tudja milyen eredményeket fog ez szülni a versenyen, másrészt remélem, hogy nem kell majd tanítanom neki külön az elől követést. Az első - még nem tudatos - kísérlet egyébként nagyon szépen alakult, nem akar kényszeresen elém kerülni, csak akkor kerül meg, mikor a birka nagyon előreszökik - amit pedig nem ő idéz elő, mert ez a nyáj még kutya nélkül is a cipőmön ugrált (megértek már a frissítésre)! - ha meg normálisan jönnek, hátul balanszol, ahogy kell. A tempója majd a rutinnal úgyis lassul, amiatt nem aggódom. 

A terv tehát az - egész addig, míg a gyakorlat meg nem cáfol - hogy Rebelle-nek ezentúl csak a feladatot mutatom meg, és a nagy baromságokról tiltom, minden mást ő fog irányítani. Egy karámból kihajtásnál például eddig nagyon figyeltünk, hogy ha egyszer kijött a birka, a kutya az ajtóban feküdjön le, különben a bari szépen visszamenekül a falak közé. Ezt Rebi egyszer végignézte - én nem szóltam neki - kihajtott újra, majd mikor másodjára gyakoroltuk és kértem, hogy feküdjön a kapuban, gondolkodás nélkül megtette. Korábban ha fektetni akartam még rohant két kört a nyáj körül, itt azonnal teljesítette. Becsuktam a kaput, és számára végre értelmet nyert a fektetés. Eztán jött a nyájfelvétel a karám mellett, mint írtam ezek folyvást be akarnak menekülni és szépen, mint a mágnes húznak a karám felé, ha a kutya rosszul indul velük, akkor szenvedhet, míg lekaparja őket a kerítésről. Ezt a hibát is csak egyszer követte el...! A videón pont rajta van, de a következő gyakorlásnál már nem hagyta, hogy feltapadjanak. Ez egy apró de - szerintem - kiváló példa arra, hogy a kutyát hogy tudjuk rávezetni a helyes feladatmegoldásra, hagyjuk, hogy hibázzon (visszaszökik a nyáj a karámba), a hibából pedig tanul, mindeközben pedig csak annyi segítséget kap, amennyit muszáj. A balansznál ugyanez, hagyom, hogy ott menjen, ahol akar,  és csak azt büntetem, ha szétveri a nyájamat, vagy csípni akar (nem akarta egyiket sem), így magától rájön, hogy a legcélszerűbb mögöttem maradnia, és a megfelelő irányban blokkolni a nyájat. Nem azt látja, hogy állandóan piszkálom, hogy most jobbra menjen, aztán balra, hanem megélheti a saját szabadságát, használhatja a természet (bocsi, tenyésztés) adta ösztöneit, amik egyébként sokszor jobb döntéseket eredményeznek, mint a sajátjaink. 

Nem mondom, hogy ezzel megváltjuk a világot, azt sem, hogy egyáltalán nála működni fog, megnézzük és teszteljük, és ha jó, csináljuk tovább. Majd még referálok.

Az elmúlt hetem elég húzós volt, most volt időm először rendes edzésre, és rögtön egy-két új gondolatot is átültettem a gyakorlatba. Egyrészt kifejezetten rövidet mentünk, mert "gyors" kört akartam, kicsit emelni a tempót, másrészt ehhez Rebelle-t vittem. Egyedül. És a felszerelést is megvariáltam, no de mindjárt mondom...

Rebelle egy futkosó kergemarha, iszonyat tempója van, és sosem fárad el... A scooter előtt kiderült, hogy magányosan annyira nem nagy legény, legalábbis, ha kifutotta az istállógőzt, már annyira nem látja a poént ebben a húzósdiban. Ezt kezdtem el reggel kezelni. 

A mai kivételesen nem karika volt, hanem egy oda-vissza útvonal, az első 1,6km-en szépen húzott a lány, és a tempónk sem volt rossz (sajnos túl jó sem). Azon igyekeztem, hogy minél gyorsabb tudjak maradni, nem váltottam át a pihentető kocogásra, de alig vártam már, hogy elérjük az erdősávot... ott aztán fék és fordulás. No, itt elvesztette a gyerek a fonalat és meleg is lett... lelassultunk. Nem bántam túlzottan, mikor indultunk még fáztam, hosszúnadrág és hosszúujjú felső volt rajtam, és a fél kilences nap már derekasan melegített, a lábamban sem éreztem az erőt, szenvedtem rendesen. Nem sokkal később teljesen feladta a húzást, bejött láb mellé, ez azért már sok volt a jóból...  időről időre elindult, de a dicséreteket vissza kellett fognom, mert minden "jóóó" után visszafordult ("Na de hol a juti?"), a gyomorból hörgős "együtt küzdünk" hangsúly lett volna a helyénvaló, de az életemért kapkodtam a levegőt, erre már nem volt kapacitásom. Aztán a visszafele útvonal felénél felugrott egy őz - ez tök jól látszik a sebességünk grafikonján - gondoltam pont kapóra jön, de a lokomotív olyan sebességre kapcsolt, amit még pihent állapotomban sem tudtam volna tartani, így értelemszerűen jött a fékezés. Nem ez hiányzott a kutya lelki világának - de az én lábamnak sem. Az utolsó 4-500 méteren megmaradt a lendülete, de az  én kávém lefőtt, kihúztam kocogva a célig, de aztán csak kamillázni volt erőm az árnyékban ülve. De holnap újra megyek, és hosszút, Lemmykével. Kár elrontani a lányokat ilyen totyogással, ő meg amúgy is ezt szereti. 

No és a "teszt", ami inkább összehasonlítás lenne. A szerelésem java része Vagus, ismerem őket személyesen is, és a stílusuk (funkcionális és strapabíró) teljesen fedi a miénket. Aztán a scooteremmel együtt kaptam Musher  húzószárat is. A kettő csak távolról hasonlít, Váguszék szereléke sokkal vastagabb és nehezebb, azzal még autót is mernék vontatni... ám ha a kutya nem húz, ez a súlyos, széles gurtni nagyon kényelmetlen tud lenni (behintázik futás közben, szörnyen zavaró).  Mivel fennállt az esély, hogy Rebi nem fog végig húzni, próbát tettem a sokkal vékonyabb Musher kötéllel (ami egyébként a scooter próbakörén a varrása mentén egyik végén elszakadt). Mivel eddig az atomvillanást is túlélő vagusdogs szárral nyomtuk, rákészültem és kézzel is adtam egy kis rántáscsillapítást a szárnak, ami szerencsére becsülettel bírta ezt a 3km-t, és laza állapotában sem volt kellemetlen. Összességében örülök, hogy van itthon mindkét típusból, a tandem scootert a twisted sisters-szel (Pogo & Rebelle) nem merném a vékonyka cuccal használni, viszont a lájti kutyáknál nagyon hasznos a könnyű kötél. 

A múltkori tréningünk kifejezetten nehéz volt, Pogo elhajtása az én idegeimet tette próbára, Alice makacssága pedig Vikiét, és bár Rebelle lenyűgözött a fekvésével, nála is maradtak bőven kérdőjelek - például miért kerüli meg balról a fél világot? - mindezek ellenére sem voltunk a végén csalódottak, megbeszéltük mit láttunk a pályán, mit látott a másik a pályán kívülről, és kitaláltunk egy stratégiát a következő tréningre.

Többször mondtam már, hogy a boszeron az egy olyan állat, ami szereti érteni is, hogy mit csináltatunk vele. Részfeladatok unásig gyakorlása csak leépíti a kutyát, elveszti az érdeklődését, túlpörög vagy valami más hülyeséget fog csinálni, nem jó taktika. Már többször bebizonyosodott a kutyáimnál, hogy a legegyszerűbb megmutatni neki a részfeladatot, majd ha már többé-kevésbé úgy teszi a dolgát, ahogy szeretném, akkor megmutatom neki, hogy ez miért történik. És utána szinte látod, ahogy felvillan a fejében a kislámpa, utána pedig patentül megcsinálja - sőt, néha még jobb módszert talál ki, mint amit mutattál neki. 

Na, pontosan ugyanígy történt Rebinél és Alice-nél is. Onnantól kezdve, hogy elhagytuk a hátrazavarást (egyenes hajtásban, mikor hátraküldöm balanszolni) és feldobtuk a programot olyanokkal, hogy karámba be, karámból ki, a kutyák elkezdtek brillírozni! 

Alice csipkelődik, és a tereléseik mostanában ezen téma körül forognak, ő akarja, anyja nem engedi, ő már így nem akarja és vége. Ehelyett most kapott annyi feladatot, hogy ne is akarjon hülyeségekkel foglalkozni, és bár bevitt néhány légcsattintást javarészt a feladattal foglalkozott. Egy tréning alatt megtanultak szépen kihajtani, behajtani, megállítani, csináltak 360°-os kerülést, szlalomot, hidat és legeltetést. Mindezek után közöltem Vikivel, hogy ez már amúgy egy munkavizsga feladatsor volt, amit kiválóan abszolváltak. Kell a kutyákkal részfeladatokat gyakorolni, különben nem haladunk velük előre és a munka is pontatlanabb lesz, de meg kell tanulni jól adagolni az izgi kalandokkal együtt. Alice most 11 hónapos, a májusi munkavizsga ezen teljesítmény alapján már meglenne neki. 

Rebelle a gőzmozdony ugyebár nem a fegyelmezőmunka királynője (bár amúgy ügyeske, van bizonyítékom), de jó érzéke van a terelőmunkához és anyjával ellentétben nem szokott rá a harapásra (Pogi kecskén tanult terelni, ott kell a fog), rohan a pályán, mint egy eszelős, viszont hagyhatom neki nyugodt szívvel, mert nagy hülyeséget nem csinál. Dehát azért egy munkavizsgához csak meg kéne tudni állítani, és ezen vitatkoztunk a múltkor. Ez alkalommal pedig - ahogy írtam fentebb - feladatba öntöttük a megállítást, és láss csodát: működött. Bár a karám előtt továbbra sem kívánt elsőre lefeküdni, mikor a kapuban dolgozott, kihozta majd visszavitte őket elsőre és a legjobb helyen feküdt. Nem volt kérdés számára, hogy ez most miért van, miért rontom el a játékát, komolyan vette a feladatot és végre is hajtotta. Mikor elsőre megcsinálta ezt a pályán, elmentem a kispadon ülő lányokhoz és megerősítést kértem, hogy az történt, amit láttam és ez nem holmi delírium. A következő kör ki- és behajtást vette fel Anna videóval (akkor még viharos szél fújt, nem volt könnyű dolga), én meg úgy mentem le a kutyával, mint aki a világot váltotta meg.

Mindezek után rájöttem, hogy bár én végig a hátam mögött akartam tartani a kutyát, sokkal jobban jártam azzal, hogy néha-néha előttem került. Annyira ragaszkodunk ahhoz, hogy a kutya balanszolva menjen mögöttünk, hogy soha esélyt sem adtam arra, hogy más módon kezdjünk dolgozni. Ezek a birkák, akikkel tegnap foglalkoztunk az eszelősen emberre tapadó típus voltak, szinte kutya nélkül jobban megoldottuk a feladatokat... ha meg kutya volt a pályán, mindegy, hogy megnyomta a birkát, vagy sem, ezek tapadtak, fellöktek, elgáncsoltak. Szegény Jettával össze is vesztem kora reggel, hogy miért hajtja őket így, mikor rájöttem, hogy ezek akkor is széttaposnak, ha ő épp a pályán lemaradva birkaszart eszik... Rebivel az előrekerüléseknek hála egyetlen patacsapás sem ért! Tud ő balanszolni hátul, él is vele, de mikor a birka nagyon rámegy a sarkamra, ő előremegy és kerül egy ívet. Nem veri szét őket, csak rábeszéli őket, hogy lassuljanak. Bármennyire is ellenkezett a munkája azzal, amit eddig próbáltunk elérni, vele volt a legkellemesebb pályám odabent. Mikor lement az első kör és elővettem a nap végén (szörnyen korán mentünk, délután egykor már az utolsó örömköröket futottuk), nemcsak kihajtást-behajtást csináltunk, de kipróbáltam vele a hidat, amit szintén elsőre jó érzékkel teljesített, legeltettünk - igaz csak két percet - és csináltunk egy 360°-at, nem nagyon irányítottam, kiváncsi voltam hogy oldja meg, és azt kell mondjam, nagyon jól bánt a szabadságával. A kerülésünk nem lett tökéletes, de ahogy a hídon dolgozott, az eszméletlen jó volt, nagyon sajnálom, hogy az nem lett megörökítve... 

Pogival muszáj-muszáj alapon gyűrtük tovább az elhajtást, én azt mondom, a parancsot már érti, viszont ezzel a birkával nem fogjuk tudni komoly szintre emelni. Megérett már a falka a cserére (ezt a gazdájuk is így látja), Jettával sem tudtunk úgy elhajtani, ahogy szoktunk. Végül Pogi is ment teljes feladatsort, és a híd akadályt szépen meg is oldottuk elhajtásban. Hogy kerek legyen a napom Pogo is kiválóan dolgozott, nem tolta rám a nyájat, szépen adagolta az erejét, nem durvult, ügyesen le tudtam hívni és csináltunk egy fantasztikus máltai keresztet! 

Ahogy vezettem haza csak az járt a fejemben, hogy bakker, ezért csináljuk... ezért az eufóriáért, ami ilyenkor elönti az embert, ami feltölti, mint egy elemet. Megoldottuk, sikerült, rohadt  jók vagyunk! Mindezt barátokkal, frenetikus hangulatban, úgy, hogy hajnal fél ötkor keltünk. Kemény volt, hosszú volt, tök jó volt, és rohadtul megérte. Lesz még egy tréningünk áprilisban, kifejezetten a májusi versenyre készülve, aztán szünet és jöhet a CACIT. Rebi és Alice akkor még nem munkavizsgáznak (tudnának, de nem akarunk 70-80%-os eredményt), majd május végén újra, júniusban osztrák verseny, és majd júliusban Fehérváron megmutatják mit tudnak. 

Nem mindegy, ki van a póráz végén... Lemmy úrral nagyon jó volt újra edzésbe jönni (bár nem tudom az én szánalmas csoszogásom lehet-e ennek nevezni?), de ma eljött a napja, hogy ismét szívem szerelmével, kicsi Pogival fussunk.

Pogo egy sportálom. De komolyan... ösztönerős, motiválható, figyelmes, 200%-on teljesítő maximalista sztahanovista állat, bármiben benne van, lelkében pit bull, fejében brilliáns juhászkutya, ő a szívem, a lelkem, a csillagom a hatalmas égbolton. Hogy miért nem vele futottam eddig? Mert megy, mint a gép, vontat, bazi sokáig bírja és nem szívesen lassít - én pedig nem akarom őt minden áron lassításra bírni, főleg, ha ezt el tudom kerülni. Márpedig Lemmy segítségével el tudom. Ezért amikor már stabilan - megdögleni akarás nélkül - végigfutom az 5km-t, akkor váltok fokozatot és veszem elő a verseny-kaliberű kutyámat. 

Mivel sajnos mindenki visszamondta a ma reggeli futásunkat (emlékeztető: Hard Dog Race felkészülés, korábbi élmények emitt), emberrel ketten vágtunk bele, ő Maddox-szal, és nem mentünk ki Malomvölgyig, hanem a környező szántóföldekre mentünk ki, a szokásos kis körünkre (5km). Gábor (ő az ember) adott nekünk 500m előnyt, mivel sajnos Mad magától nem húz futás közben.

Elég kemény rajttal induluk, Pogi szokásához híven magas fordulatszámon pörög, szikrát hánynak a körmei a földön, én meg csak igyekszem ellentartani a vágtájának. Próbálok visszaemlékezni Viki tanácsaira, nem kalimpálni a kezeimmel, egyenesen tartani a gerincemet (nem árt, ha nem nyomja össze az ember a tüdejét), nem odaverni a földhöz a lábam (fékeznem kell, hát így hogyan?), de az első kilométer után helyreáll minden, Pog átvált stabil ügetésre, én pedig már kevésbé trappolok. Van az útvonalunkban egy nagyon enyhe, de annál alattomosabb emelkedő, jobb, ha az elején másszuk meg, itt jól jön, hogy végig tudjuk tartani a tempót. És kezdődik, újra itt van a be-be szúró fájdalom a bokámban, aztán - ahogy szokott - halad fölfelé, ahogy abbamarad, elkezd kicsit fájdogálni a térdem is. Kezdtem érezni a meleget, és egyre biztosabb voltam benne, hogy a zoknim és a talpbetétem között komoly harc dúl, fáj a talpam, fáj a talpam... De legalább a térdem jó, meg a bokám is, hurrá. Közben hallom, hogy Gábor utolért, pechje van, még csak féltávnál vagyunk. Beállnak mögénk, jön egy traktor szemben, lehúzódunk, de nem állunk meg. Már tudom, hogy vízhólyag lesz a talpamon, a meleg miatt még bírom, a lábam többi része viszont tényleg jól van, szuper, mert még vissza van a fele. Elképesztően hamar lenyomtuk az első 2km-t, szinte észre sem vettem, az órámra nézek: 8 perce futunk. Királyak vagyunk, és ez új lendületet ad, árnyas rész következik, enyhe lejtő, innen már csak jobb lesz. A tempónk kicsit lassul (az első 1,5km-en stabilan 10-14km/h között mentünk), de sebaj, tutira lefutjuk, és bele sem fogunk halni. Kiérünk az utolsó egyenesre, innen még kb 2km, de már érzem, hogy sikerült jól beosztani az erőmet, merek kicsit gyorsítani. Pogi közben beletörődött az ügetőtempóba, sőt, néha - szerintem azért, hogy beintsen nekem - átvált poroszkálásra, nem baj, legalább nem feszül fölöslegesen. Tudom, hogy szándékosan lassít, erő és tempó is lenne benne bőven, hisz amikor megszólalok - mindegy, hogy neki, vagy Gábornak - azonnal gyorsít. Még mindig imádom. Utolsó egyenes, felugrik egy őz, de kit érdekel, mi csak megyünk előre. Látom, hogy Mad vetélytárs hijján már nem húz - ember kézzel tartja a szárat - de jó 500méterrel vannak előttünk, azt biztosan nem tudom behozni. Közben elkezd fájni a bal karom (miért???), egyre jobban érzem az áprilisi nap erejét, és koncentrálok a saját légzésemre. Kicsit beszúrt az oldalam az elején - ilyen fékezés mellett benne van a pakliban - a futóöv beránt a tüdőm magasságában, könnyen félremegy a levegő, de már az is elmúlt. Lassan látom az autót, még bátrabban emelem a lábam, óvatosan elkezdem biztatni a kutyát is. Az utolsó fél kilométeren már számolom a tízmétereket, még érzek erőt a lábamban, és bele akarok húzni a végén, de ha túl hamar lövöm el a patront, akkor négykézláb sem jutok el a kocsiig. Még tíz méter, még egy tíz... na most! A grafikonon már alig látszik meg, de ott és akkor úgy éreztem, mint aki az életéért fut... a 8,5-8,6-os átlagról sikerült feltornászni magunkat 11,5-ig az utolsó néhány tíz méterre, aztán hirtelen meghalni a kocsinál. Leoldottam Pogót, és eldőltem az árnyékban. A fű még nedves, átázott a nadrágom, de az sem érdekelt, semmi nem érdekelt. Megcsináltuk.

Végül egy 9,5km/h-s átlagot mentünk, ami még messze nem egy canicross verseny-teljesítmény, de saját magamhoz képest nagyon jó eredmény, 3 perccel mentem jobbat, mint legutóbb azonos távon Lemmyvel. Madnek még sajnos kell a konkurencia a teljesítményhez, de elég okos jószág ő is, hamarosan össze fogja rakni. 

Legközelebb majd egy rövidet megyünk ismét, akkor is Pogival, a cél a tempó növelése, aztán majd meglátjuk. E hónapban remélem eljutunk a 8km-es "nagy körre" is. 

Megtaláltam!!! Elég nehezen fog, és jól bele kell taposni, de van neki! Legutóbb Székesfehérváron sikerült áthatolni a terelöröm okozta ködön, és birka mellett lefektetni a bolond állatot. Nem mondom, hogy szép volt, gyors volt, de fekvés volt.

Olyan veszett ösztön és trieb társul ebben a kutyában egy nagy vödör makacssággal együtt, hogy abba lassan beleőszülök... Rebelle-ről már regéltem korábban, agyas, menős - jesszusom, de mennyire... - akaratos, bunkó, és meglehetősen keveset gondolkozik, kapkod. Ha triebben van, borzasztó nehéz vele, de az elmúlt egy évben azon dolgoztam, hogy megtanuljam kezelni ezt az állapotát. Amikor engedelmes munkára gyúrunk, már szépen megvan az összhang, néha ugyan előtör belőle a kapkodás, de javarészt figyelmes és pontos. Birka mellett viszont nincs rövid de pontos mozdulatokra kényszerítve, ott rohanás van, és ha rohanás van, ő rohan... 

A futás a lételeme, gyakorlatilag ugyanaz a padlófék-padlógáz lélek, mint az anyja, ha andalogva sétálunk, akkor mint két kisbolygó, keringenek körlöttem 10-15 méteres körzetben, de véletlenül sem lassítanak le... Amikor meg oka van a rohanásra, akkor rohan, de őrült tempóban, eszét felejtve. A birka mellett is ez a fő problémám, mostanság kezd csak leesni neki, hogy a futipartin kívül ott egyéb teendők is vannak, például rám figyelni, mert ha figyel, ha nem, én blokkolni fogom, ha elhagyja a nyáj végét és balansz helyett elkezd körbefutni. Bár ez a körbefutás probléma egész tréning alatt megvolt, már legalább el tudtam annyira bizonytalanítani a blokkokkal, hogy a futiparti közben észlelt engem is, és reagált. Persze nem értette miért vagyok ilyen buligyilkos, miért teszek rá ilyen nyomást (mióta zéró toleranciát vezettem be a hülyeséggel szemben, szerencsére a kisebb nyomásokra is jól reagál), és ahogy lenni szokott a frusztrációból csípés lett... csak gyapjat ért, és utána el is hagyta szerencsére. Sajnos olyan videó nem lett (használható), amin második-harmadik felszólításra már fekszik (hát igen, ilyenkor még ennek is örülünk), de attól még megtörtént. 

A következő tréningen pedig elengedjük a görcsös balansz-problémát, és feladatokat kezdek megoldani vele, mert látom, hogy eljutottunk az ő unalom-küszöbéig is. Karám kihajtás-behajtás, hogy megtanulja, miért kell feküdni és fekve maradni, esetleg egy 180°-os fordulás, hogy megértse, miért kell hátul maradnia... boszeron, és amíg nem érti, nem fogja rendesen csinálni. Ez az IQ átka... 

A kutyás frizbi meglehetősen egyszerűnek látszik: eldobod a korongot, a kutya meg visszahozza. Aztán amikor összehoz a jószerencse olyannal, aki tényleg magas szinten űzi a sportot, és megmutatja hogyan csináld jól, no akkor fel lehet kötni a gatyát...

A versenyszintre tudatosan épített frizbis munka az egyszerű egyenes dobásnál kezdődik. Nyilván kell hozzá egy alkalmas korong - mint kiderült a régi teszkós sárga korongunk is jó erre - és valaki, aki megmutatja, hogy dobj egyenesen. Az östehetségeket leszámítva az emberek nemigen tudnak dobni, legalábbis úgy nem, hogy elmenjen arra a minimális 20 méteres távolságra...

Fél öttől sötétedésig kint voltunk a parkban, és időnk java részében egymásnak dobálgattunk. Viki azt szokta mondani, a frizbi nem olyan, mint a biciklizés: ezt minden tavasszal újra kell tanulni. Megjegyzem, szerintem azért de, olyan, neki kellett 3-4 bemelegítő dobás, és lealázott a francba, és nekem is hamarabb sikerült az a bizonyos rövid egyenes, mint tavaly nyáron. Aztán jöttek a frikk-frakkok, dobj tenyerest, meg hand-overt, meg hátrafelé, a hátad mögött, kis dobások, feldobások, a nevekre már nem is emlékszem, azon igyekszem, hogy a mozdulatok megmaradjanak a fejemben... Ja és persze mindezt úgy, hogy legyakoroltuk jobb kézzel, aztán át bal kézre (ő ínhüvelygyulladásos, én meg kéztőalagút-szindrómás vagyok, mindketten jobb mancsra, így menet közben van az átszoktatásunk). Óra hosszas bénázás, míg nem sikerült többé-kevésbé ráérezni mindegyik technikájára, aztán jöjjön a kutya. És ahogy ott volt a kutya, egy pillanat alatt elfelejtettem mindent... Annyira beleégett a kezembe a fonákos, hogy vért izzadtam, míg sikerült Pogónak másmilyet dobnom. 

A nap zárásaként Viki dobott néhány quadot Poginak is. Eléggé beleégett az állataimba a kerülés dobás előtt, de szerencsére Pogo van annyira értelmes, hogy ezt harmadik dobásra elhagyta, és rákészült a hosszúra úgy, ahogy azt kell. Fantasztikus ezeket a dobásokat élőben látni, sajnálom, hogy a kamerám csak később kapcsolt, gyönyörűen kifutott a lány előre...

Rebelle és Alice is emelte jelenlétével a délután fényét, Rebszinek alakítottuk a technikáját, nem fut ki eléggé, ezért rengeteg dobásról lemarad, viszont a flippek szabályos megugrását defaultnak veszi, akárcsak a zannya, és úgy amúgy a többi alap-free elemben is szuperügyes volt. És mindeközben hozza Pogo stílusát, imádás van.

A tréning tárgya a szokásos röhögés-igény kielégítésén túl az volt, hogy rákészüljünk az előttünk álló promo-szezonra. Pogival a céges gyereknapon már hagyományosan megjelenünk egy frizbis bemutatóval, és most, hogy adott egy tréner is, idén egy rendesen összerakott kűrrel tudunk előállni. Egyelőre egy négykorongos kezdő-kombinációnál tartunk (csak viszonyításként mondom: ez nagyjából 5 másodpercet fed le a programból), ebben van veszett pörgés-forgás, egy fonák dobás, egy hátrafelé és egy hát mögött eldobott, szóval nem apróztuk el (ahhoz képest, hogy eddig csak fonákosat dobtam, most igazán menőnek érzem magam), bár mondtam, hogy főleg gyerekeknek szól a bemutató, akik már attól húúúhááá-znak, ha a kutya harmadik felszólításra lefekszik. 

De lesz még a gyereknapnál nagyobb dobásunk is, elhívtak a központi irodából egy óvodai sportolós nyílt napra, és lesz majd egy Sportolj a kedvenceddel sportnap is. Ez utóbbi elég nagy durranás lesz, jön a Hard Dog Race csapat egy rövid akadálypályával, lesznek mentőkutyás/terápiás/robbanószerkereső bemutatók, és dolgozunk azon, hogy elcsaljunk egy pro freestyle frizbist is, de ha ez utóbbi nem sikerül, akkor itt is mi fogunk dobálgatni. Ez utóbbi rendezvényen egyébként a tervek szerint végig kint leszünk, és az érdeklődőknek segítünk a kutyákat frizbire rákattintani, gurítást, egyenes dobást tanulni. A dátum május 13., a Kalenji családi futónap társprogramjaként, Budaörsön a Decathlon mellett. Akit érdekel egy mókás kutyás nap, vagy csak szeretne élőben látni és megdobálni rohadt paradicsommal, az írja fel a naptárba. 

Továbbra sem sikerült összehozni a (Hard Dog Race) csapathoz szükséges 6 főt, de legalább már eljutottunk odáig, hogy 3 párossal egyszerre mentünk ki futni. Eddig még ilyen csoda nem történt meg. 

Ahogyan azt már pedzegettem, tegnap reggel szintet léptünk, és ismét megpróbáltam elérni a határaimat. Sajnos nagyon gyorsan sikerült... megvolt a kör a két tó körül - 5km - mondhatni eljutottam nullára. 

No, szóval összegyűltünk hétfő reggel 8 órakor Malomvölgyben, hogy munka előtt tudjunk egyet futni. Hogy ne kelljen onnan még hazamennem a jószággal, a lányokkal megbeszéltük, hogy valamelyiküknél eltöltheti a napot, és este értemegyek (még túrázni is elvitték, míg én melóztam, arany élete volt). Tök jó, hogy a jólelkű gentleman Lemmy fiú alkalmas ilyen mókákra, de ott voltunk hárman lányok három olyan kutyával, aki hozzá hasonlóan kínosan jólnevelt, és bizony nem húz... 

Mert hát canicrosshoz nem árt, ha a kutya segít, és a kezdőknek elég nagy falat egy Pogo vagy Rebelle kaliberű kutya, de hosszabb távon sajnos Lemmy kevés lesz. Ez alkalommal arra jutottunk, hogy Emma és Nova is hozzá hasonlóan csak akkor feszül bele a pórázba, ha azt látja, hogy egy csapattársa fut előtte (a külsős kutyák mindannyiukat hidegen hagyták). Ilyen szempontból én voltam a szerencsés lassú ember, aki mindig hátramaradt és szinte végig vontatva volt, de a lányok csak rövid időszakokra élvezhették ezt. A kutyák értelmesek - a képzett borderek meg pláne - így szerintem egy idő után, ha folyvást dicsérik őket, összerakják fejben a feladatot, de addig is jól jönne egy olyan csapattag aki legalább tartja a lépést Annával - aki most a leggyorsabb - vagy gyorsabb nála és a saját kutyája motiváció nélkül is húzza. Valójában kéne valaki, akinek le tudom passzolni Ozzyt :) bárkivel elfut és mindig húz. 

A következőkre a terv ismét a rövid kör, és ha egyszer összejön, akkor valamelyik szukát viszem (ehhez a tüzelésnek is le kell zajlania teljesen), de jelen állás szerint e hónapban már nem lesz közös tréning, szóval jó eséllyel visszatérek a gyökerekhez és a szántóföldön megyünk újra. De ott már Pogival, az fájni fog... 

2015. November.

Mert mi a furfangos fittyfenéért indulnál el kutya nélkül? Részemről minden olyan mozgásforma, ami nem jár együtt ebállatok elfárasztásával, az elpocsékolt kalória, de a túrázás az aztán tényleg kifejezetten kutyás tevékenység. No de ennek is megvan a maga módja és illemtana...

Nyilván, vannak szabályok is. Például, hogy az erdők többsége vagy magánterület és/vagy vadászterület, vagy természetvédelmi övezet, és mindegyik esetben a póráz bizony kötelező. A kockáztatás mindenkinek egyéni döntése, de legyünk tisztában vele, hogy mi járunk tilosban!

Mindig látom a kutyámat! Méghozzá a "láthatatlan póráz" távolságából, tehát nem engedem túl annál a lélektani határnál, ahonnan már esetleg nem fordul vissza első szóra. Az erdei ösvények néha vékonyak, kacskaringósak, és egy-egy bokor takarásából nem láthatjuk, hogy jön-e szembe egy futó, egy bringás, egy kiránduló család, vagy éppen egy másik kutyás... Szemem a kutyán, és ha kanyar jön, visszahívom őket. Mindig. Ha látjuk, hogy valaki jön szemből, vagy előz hátulról, kutyák azonnal lábhoz, ha kell, lehúzódunk és utat engedünk. Nincs olyan, hogy hagyjuk őket vegyülni, odamenni idegenekhez! Kerültem már én is olyan helyzetbe, hogy három bocival mentünk az ösvényen (meg még mögöttünk a lányok számtalan borderrel meg Mazsolával) és szembe érkezett velünk egy ridgeback kan. A gazdája próbálta visszahívni, de nem sikerült, a pózoló, borzoló kutyája elindult felénk... minden kutyámat fektettem, eléjük álltam és higgadtan de határozottan elkezdtem hörögni a kutyára ("nemjösszidemennyélhazaazanyáááádba") Hősünk a túloldalon csak fintorogva nézett, majd feladta a szólongatást és összeszedte a kutyáját kézzel. Gáz volt, és baleset is lehetett volna belőle, hisz valószínűleg Lemmy miatt lépett így fel ellenünk, és ha Lemmyvel összekap, akkor nem egy, hanem rögtön három boszeron tépte volna meg. Nem kért bocsánatot és attól tartok nem jutott el az agyáig, hogy a saját fegyelmezett kutyáimmal megmentettem az övét. 

Tisztelem az erdő vadjait. Ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni... vendégek vagyunk! Ez nem a mi területünk, még ha jogunk is van ott lenni, nem dúlhatjuk fel a körlöttünk lévő világot sem szándékosan, sem nemtörődömségből! A kutya maradjon az ösvényen, ne mászkáljon be a bokrokba, ne induljon el nyomon, ahogy fentebb írtam, a szemünk előtt maradjon. Az ösvény közelében ritkán telepednek meg fészkelő madarak, de ha mégis, akkor ne a mi kutyánk tapossa szét a fészket, és az sem szerencsés, ha egy vaddisznót ugraszt meg... Ritkán fordult elő velünk a Mecsekben, mert ez egy sűrűn lakott rész, de mégis megesett: mikor az úton keresztbe átugrik a szarvas. Ezt a helyzetet kezelni kell, méghozzá gyorsan és hatékonyan, különben lehet, hogy a kutyát kilométerekről tudjuk csak összeszedni, vagy ami még rosszabb, kilövik (ez esetben jogosan). Aki nem tudja, hogy tréningezzen vadbiztos kutyát, az használjon pórázt. A flexi ilyenkor például tök jól jön. (Csak mondom, hogy a terelő tréningek pont jók, a terelőmunka egy megszakított vadászat, ha terelésben stabilan lehívható/fektethető a kutya, akkor 90% hogy vadfelugrásra is az lesz.) 

Ha velem van a kutyám, figyelek is rá. Nem tudom mi vitte rá azt az embert, aki március 15-én Kis-rétre kivitte magával a családjával együtt a kutyáját is, majd odakötötte egy fához, és hagyta, hogy órákon át ugasson... de elég biztos vagyok benne, hogy se a kutyának se a többi kirándulónak nem volt jó. Ez az ünnepnapi túra egyébként több szempontból is kiakasztó volt, egy csapat másik kutyás gyakorlatilag 0 behívhatóságú jószágokkal ült le a pavilonba, győztem olyan ívet menni, hogy ne jöjjenek ránk Lemmyvel, de egészen a rét túlfeléig eljöttek - gazda nélkül - körülnézni nálunk. Nem fogom megérteni mért veszik egyesek alapul, hogy mi örömmel látjuk az ő kutyáikat a saját asztalunknál (ahol mondjuk eszünk)?!? Az pedig a hab volt a fantasztikus tortánkon, hogy az egyik ilyen kutya konkrétan lepisilte az egyik társunkat... Ok, hogy mi is kutyákkal voltunk, de ez GÁZ! Erre nincs mentség! Akkor kellett volna pórázra tenni, amikor kiléptek vele a házból, mert semmi kontroll nem volt rajta. Aznap végül Lemmy - aki se el nem megy, se nem pisil le másokat - volt órákon át helyben marasztalva az oldalamon (tehetettem volna pórázt is, de nem volt szükséges), annyi borzoló-morgó kutya vette körül, és persze el akartam kerülni, hogy nagyközönség előtt törölje fel egyikükkel a földet. 

Mérd fel a terepet. Ez már nem annyira illem, inkább praktika. Ha tudom, hogy nem patakos helyen megyünk (a Mecsek java vizekkel szabdalt, így általában könnyű dolgunk van) akkor felkészülök vízzel. De nagyon praktikus a kutyacipő is, érzékenyebb mancsra, főleg, ha sziklás, technikás terepen megyünk. 

Egy ideig alapfelszerelés volt túrához a futóöv és a hámok, de újabban igyekszem sportolni, így inkább túrabottal nyomom állati vontatás helyett. A jószágok felszerelése nyakörvvel és láthatósági cuccal módosult.

A fent írt szabályokat maximálisan be szoktuk tartani, lehet, hogy 6-7 kutyával megyünk, de mi sosem kezdünk balhét, sosem hagyjuk, hogy a kutyáink másokhoz odamenjenek, kérés nélkül lábhoz hívjuk őket, lehúzódunk velük, nem hagyják el az ösvényt, általában az 5-10 méteres körzetünkben vannak, és csak addig engedjük őket, míg szemmel követhetők. Kanyar előtt már gyakran kérés nélkül visszafordulnak... Nyílt terepen sem hagyjuk őket csak úgy csapatni (kinek hiányzik annyi bogáncs és kullancs?) és nem fáj használnunk a pórázt, amikor szükséges. 

Mi mindig kutyával túrázunk, néha 25-30km-t, baj nélkül, betartva az illemet. Őszintén mondom, hogy nem fáj, nem teher.

Nem minden futás célja a határaink feszegetése. Erről írt már a zember a ciklikus edzés kapcsán, röviden arról szól, hogy egy széthajtós edzés után visszaveszünk a tempóból és csak 50%-ig megyünk el. A tegnap reggeli canicross pont egy ilyen volt... 

Továbbra is Hard Dog Race  felkészülés a cél, de a legutóbbi Rebelle-kiszakítja-a-derekamat-egy-terelő-tréningnap-végén finoman szólva "challenge"-edzés után jól esett egy sima, mezei fél-tókört futni Lemmyvel. Lemmy egyrészt nem egy badass speedster, hanem inkább egy gentleman, aki csak annyira húz, hogy éppen jól essen, másrészt ha kérem, hogy fékezzen, akkor megteszi (ez a fogalom Rebi számára egyelőre ismeretlen). A tókör 3,37km-es lett, 8,6km/h átlag, lehetne jobb is, de a lényeg az volt, hogy jól esett. Lefutottuk végig, és nem akartam szétszakadni, nem fájt, nem szúrt, tudtam pakolni egymás után a lábaim, és így másnapra virradóra azt kell mondjam izomlázam és ízületi fájdalmam sincs. 

A cél nyilván nem az, hogy üljünk babérjainkon (lehet ezt annak nevezni egyáltalán?) és heti kétszer nyuggertempóban körbetotyogjuk a tavat, következő (neki)futásra a ciklikus edzés mintáját követve kicsit feszegetjük majd a határokat és vagy egy szukával nyomom le a 3,3-at, vagy Lemmyvel a két tavas kört (5km). 

Egyébként a résztvevők száma szombaton egyéni rekord - ide jön egy szarkasztikus felhorkanás - 3 fő. Az öcsém, aki Ozzy jószágot hozta és a zember, aki végül kutyátlanul jött (és ránk vert 4 percet ugyanezen a távon). 

Most pedig olyat teszek, amit e blog történetében még soha: humán cuccokról fogok regélni. Mint az tudvalevő sem fiatal, sem jól kondícionált nem vagyok, túl a harmadik X-en, túlsúllyal futni kezdeni merész vállalkozás, és ha nem figyelek oda, bizony rögtön eljönnek az amortizációs problémák. A fájó lábfejem egy lúdtalpbetéttel már elkussol, a térdem kedvéért odafigyelek arra, hogy ne verjem földhöz a lábam, sőt, amikor csak tudok a talpam elejével vagy lábujjheggyel futok. A forgóm (csípőm) csak az elején sajgott, szerencsére a tudatos cipő/talpbetét választás segített. No és  igen, cipő... az egy dolog, hogy veszünk egy terepre való cipőt, de ha túlsúlyos az ember, akkor arra is gondolnia kell, hogy ezeket a cipőket futókra tervezték. Így bizony, ha nem akarjuk szétvágni magunkat, mélyen a zsebünkbe kell nyúlni és olyan cipőt venni, ami nagyon erős ütéscsillapításban. Futás részlegen dolgozó kollegina ajánlotta még nekem a hosszútávra és betonra való cipőket, bár soha nem futok betonon, olyan igazi technikás terepen sem, tehát nincs szükségem a veszettül tapadó terepfutó-talpra. Jelenleg, a bevezető időszakban, rövid távokon Quechua trail cipőket hordok váltva (tavaly adta át a Q a trail futást a Kalenjinek), de ha egyszer eljutok 5km fölé mindenképp váltok egy betonos LD (long distance) cipőre. A másik komoly téma a tápkieg. No semmi extrára nem kell itt gondolni, izotóniás italpor és ún recovery drink van bekészítve a kulacsaimba. Előbbit futás előtt és után (lehetne közben is) fogyasztandó, és a hidratálásban segít, pótolja a kiizzadt ásványi anyagokat. Nem az íze miatt iszom, de tény, hogy kevesebbet kell meginnom belőle, hogy oltsa a szomjamat, mint a sima vízből, ami már csak azért is praktikus mert nem kell békapocakkal zakatolnom. A recovery drink pedig regenerációt segítő keverék, semmi ördögi nincs benne, magnézium, vitaminok, miegymás. Ez sem túl finom, de nem is görcsölnek az izmaim és az izomlázam is egész elviselhető. No és persze ne felejtsük el az ízületvédőt. Jellemző módon a kutyáknak megveszem aranyáron a Luposant, mert az természetes és kagylóhúsból van, magamnak pedig valami olcsóbbat, és az se tragédia, ha szintetikus... :) de azért használ, nem fájdogálok. 

Következő menet hétfő reggel 8, kíváncsian várom, akkor hányan leszünk majd.