Nem mindegy, ki van a póráz végén... Lemmy úrral nagyon jó volt újra edzésbe jönni (bár nem tudom az én szánalmas csoszogásom lehet-e ennek nevezni?), de ma eljött a napja, hogy ismét szívem szerelmével, kicsi Pogival fussunk.
Pogo egy sportálom. De komolyan... ösztönerős, motiválható, figyelmes, 200%-on teljesítő maximalista sztahanovista állat, bármiben benne van, lelkében pit bull, fejében brilliáns juhászkutya, ő a szívem, a lelkem, a csillagom a hatalmas égbolton. Hogy miért nem vele futottam eddig? Mert megy, mint a gép, vontat, bazi sokáig bírja és nem szívesen lassít - én pedig nem akarom őt minden áron lassításra bírni, főleg, ha ezt el tudom kerülni. Márpedig Lemmy segítségével el tudom. Ezért amikor már stabilan - megdögleni akarás nélkül - végigfutom az 5km-t, akkor váltok fokozatot és veszem elő a verseny-kaliberű kutyámat.
Mivel sajnos mindenki visszamondta a ma reggeli futásunkat (emlékeztető: Hard Dog Race felkészülés, korábbi élmények emitt), emberrel ketten vágtunk bele, ő Maddox-szal, és nem mentünk ki Malomvölgyig, hanem a környező szántóföldekre mentünk ki, a szokásos kis körünkre (5km). Gábor (ő az ember) adott nekünk 500m előnyt, mivel sajnos Mad magától nem húz futás közben.
Elég kemény rajttal induluk, Pogi szokásához híven magas fordulatszámon pörög, szikrát hánynak a körmei a földön, én meg csak igyekszem ellentartani a vágtájának. Próbálok visszaemlékezni Viki tanácsaira, nem kalimpálni a kezeimmel, egyenesen tartani a gerincemet (nem árt, ha nem nyomja össze az ember a tüdejét), nem odaverni a földhöz a lábam (fékeznem kell, hát így hogyan?), de az első kilométer után helyreáll minden, Pog átvált stabil ügetésre, én pedig már kevésbé trappolok. Van az útvonalunkban egy nagyon enyhe, de annál alattomosabb emelkedő, jobb, ha az elején másszuk meg, itt jól jön, hogy végig tudjuk tartani a tempót. És kezdődik, újra itt van a be-be szúró fájdalom a bokámban, aztán - ahogy szokott - halad fölfelé, ahogy abbamarad, elkezd kicsit fájdogálni a térdem is. Kezdtem érezni a meleget, és egyre biztosabb voltam benne, hogy a zoknim és a talpbetétem között komoly harc dúl, fáj a talpam, fáj a talpam... De legalább a térdem jó, meg a bokám is, hurrá. Közben hallom, hogy Gábor utolért, pechje van, még csak féltávnál vagyunk. Beállnak mögénk, jön egy traktor szemben, lehúzódunk, de nem állunk meg. Már tudom, hogy vízhólyag lesz a talpamon, a meleg miatt még bírom, a lábam többi része viszont tényleg jól van, szuper, mert még vissza van a fele. Elképesztően hamar lenyomtuk az első 2km-t, szinte észre sem vettem, az órámra nézek: 8 perce futunk. Királyak vagyunk, és ez új lendületet ad, árnyas rész következik, enyhe lejtő, innen már csak jobb lesz. A tempónk kicsit lassul (az első 1,5km-en stabilan 10-14km/h között mentünk), de sebaj, tutira lefutjuk, és bele sem fogunk halni. Kiérünk az utolsó egyenesre, innen még kb 2km, de már érzem, hogy sikerült jól beosztani az erőmet, merek kicsit gyorsítani. Pogi közben beletörődött az ügetőtempóba, sőt, néha - szerintem azért, hogy beintsen nekem - átvált poroszkálásra, nem baj, legalább nem feszül fölöslegesen. Tudom, hogy szándékosan lassít, erő és tempó is lenne benne bőven, hisz amikor megszólalok - mindegy, hogy neki, vagy Gábornak - azonnal gyorsít. Még mindig imádom. Utolsó egyenes, felugrik egy őz, de kit érdekel, mi csak megyünk előre. Látom, hogy Mad vetélytárs hijján már nem húz - ember kézzel tartja a szárat - de jó 500méterrel vannak előttünk, azt biztosan nem tudom behozni. Közben elkezd fájni a bal karom (miért???), egyre jobban érzem az áprilisi nap erejét, és koncentrálok a saját légzésemre. Kicsit beszúrt az oldalam az elején - ilyen fékezés mellett benne van a pakliban - a futóöv beránt a tüdőm magasságában, könnyen félremegy a levegő, de már az is elmúlt. Lassan látom az autót, még bátrabban emelem a lábam, óvatosan elkezdem biztatni a kutyát is. Az utolsó fél kilométeren már számolom a tízmétereket, még érzek erőt a lábamban, és bele akarok húzni a végén, de ha túl hamar lövöm el a patront, akkor négykézláb sem jutok el a kocsiig. Még tíz méter, még egy tíz... na most! A grafikonon már alig látszik meg, de ott és akkor úgy éreztem, mint aki az életéért fut... a 8,5-8,6-os átlagról sikerült feltornászni magunkat 11,5-ig az utolsó néhány tíz méterre, aztán hirtelen meghalni a kocsinál. Leoldottam Pogót, és eldőltem az árnyékban. A fű még nedves, átázott a nadrágom, de az sem érdekelt, semmi nem érdekelt. Megcsináltuk.
Végül egy 9,5km/h-s átlagot mentünk, ami még messze nem egy canicross verseny-teljesítmény, de saját magamhoz képest nagyon jó eredmény, 3 perccel mentem jobbat, mint legutóbb azonos távon Lemmyvel. Madnek még sajnos kell a konkurencia a teljesítményhez, de elég okos jószág ő is, hamarosan össze fogja rakni.
Legközelebb majd egy rövidet megyünk ismét, akkor is Pogival, a cél a tempó növelése, aztán majd meglátjuk. E hónapban remélem eljutunk a 8km-es "nagy körre" is.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.