A szociális háló nagy csodája, hogy közvetlenül kontaktban vagyok egy szlovén kutyás túrázóval. Masa-nak hála egy hosszú listából tudtunk válogatni, hogy mely csúcsokat tudjuk megmászni kutyával. Ez hatalmas előny volt a tavalyi tátrás kalandhoz képest, nem vakon indultunk el, hogy ott, félúton találkozzunk egy láncos-mászós szakasszal (vagy kettővel), hanem biztosan úgy vágtunk neki, hogy nem vár minket ilyen, főleg, hogy ezúttal a potom 40kg-os Lemmy fiú is velünk tartott, őt semmiképp nem akartam ölben vinni. Második nap tehát felkerekedtünk és elindultunk a másfél órás autóútra, ami az Alpokig vezetett.
Autóval a cél a Hotel Center Pokljuka, nem meglepő módon egy sípálya parkolója. Itt néhány euróért lehet parkolni egész nap, bár árnyék egy szemernyi sincs. Mint később kiderült ettől függetlenül is megéri fizetős parkolóban állni... bár itt is lehetőség lett volna az erdei utak mentén ingyen parkolni (ahogy azzal sokan éltek is). A parkolótól csak a tömeget kell követni, az emberek 99%-a a csúcs felé tart.
A sífelvonó mellett vezet felfelé az utunk, itt csak egyetlen jelzés van, a Horvátországban már megismert piros karika. Masa-val ebben nem sikerült megértenünk egymást, ő állította, hogy van több jelzés is, de nyilván kommunikációs hiba lehetett, a magyar módit (amit a Tátrában is találhatunk) ők nem ismerik. Kapsz egy jelet, oszt örülj neki és használj térképet.
No nem mintha egy ilyen népszerű útvonalon el lehetne tévedni, szokás szerint gyerekek, családok (apuka hátán a hordozóban gyerekkel, respect!) és nagyon sok kutyás járt ezen az úton, de ez ne tévesszen meg senkit, az első 4km masszívan vertikálisan vezet felfelé.
Az útvonalon talán 3-4 szuszogásra alkalmas pont van, ahol félre tudtunk húzódni inni egyet, és persze fotózni. Ezeken a helyeken végig fantasztikus a kilátás - feltéve, hogy látsz bármit is a szemedbe csöpögő izzadtságtól. Hát, nem fáztunk no. Note to self: naptejezz!!!
1800m-en már körbevesznek minden irányból a csipkés szirtek, kezded érezni, hogy igazi hegyen jársz. A csúcs felé kicsit meredekebbé válik, néhol kézzel-lábbal haladtunk, de sehol nem volt veszélyes. A többség túrabottal jött, aminek én is hasznát tudtam volna venni, de ugye póráz volt a kezemben.
A Visevnik 2050m magas, ott egy egész terebélyes placcon tudnak fotózkodni és szusszanni egyet a túrázók. Itt már minden irányból a kopár, helyenként havas csúcsok vesznek körül, lábad alatt pedig a kétezer méteres mélység... Sajnos megint utolért egy pánikroham, pedig becsszóra mondom nagyon küzdöttem ellene. Sikerült is majdnem túllenni rajta - mikor már elég régóta ücsörögtem a cipőmet bámulva - de aztán arra jött egy holló, elkaptam a tekintetemmel, és megint begörcsölt a gyomrom. Nagyon sajnáltam, hogy még mindig ennyire ural a tériszony, mert innen a gerincen tovább tudtunk volna menni, hogy egy hurkos útvonalon ereszkedjünk vissza. Többen - kutyások - erre mentek tovább, de Ati közölte, hogy ha rosszul vagyok, akkor ezt felejtsük el, és lassacskán leereszkedtünk vissza.
Nagyjából 1800m-ig ugyanezen az útvonalon jöttünk, majd elkanyarodtunk egy jóval ritkábban járt és lankásabb csapásra (szintén jelölt út volt). Hangulatos fenyvesben ereszkedtünk lefelé, jó volt végre elhagyni a tömeget és csak magunkban túrázgatni.
A parkolóba visszaérve éppen kirakodott egy helyi állattartó, kecske- és tehéntejből készült házi sajtokat, úgyhogy lecsaptunk rá, isteni finom volt!
A kutyákat a szlovénok itt is szívesen látják, összesen visszaúton látunk egy táblát, ami valószínűleg arra kér, hogy tartsuk őket pórázon (de annyira amorf a kutya rajza, hogy akár a kacsareptetést is tilthatná). Sokan járnak erre kutyával, és egy napos túra keretén belül erősebb gyomrúaknak simán járható ez az útvonal körtúra formában is. Mivel nem nagy a mászás (csak egyszerre kell lenyomni) így nem kell, hogy profik legyünk, közepes edzettséggel neki lehet vágni. Vannak sziklás szakaszok, de semmi extrém, kis odafigyeléssel és magasszárú bakanccsal biztonsággal teljesíthető (én amúgy futócipőben voltam, azzal sem volt hiba). Az útvonalon végig voltak előttünk és mögöttünk, de közel sem annyian, mint tavaly a Tátrában. Ez részben a vírusnak is köszönhető, komoly következtetést nem vonnék le belőle. A túránk 9,4km volt 1000m szintemelkedéssel, ha az eredeti úton megyünk oda-vissza, akkor kicsit kevesebb, ha pedig körbe megyünk, akkor pár kilivel hosszabb. Vízforrás a felfelé vezető úton nem volt, visszafelé a lankás útvonalon kereszteztünk patakot. Vízzel tehát készülni kell a kutyáknak is!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.