Egy hosszú lusta: 19K bringával

Múltkor már mentem egy hosszabbat úgy, hogy nem hajtottam a tempót, csak elindultam Rebivel felfedezni a földutakat, ám akkor leállt a mérőm, és sajnos csak tippre tudtam összeadni és kiszámolni mennyi lehetett a teljes táv. Ez alkalommal hasonlót mentünk, pár nap kihagyás után kellett ez a jószágom testének.

Szokás szerint toltam a vasat a gátig, ami már önmagában nem egyszerű. A rejtett utak hátránya, hogy senki nem gondozza őket, és mostanra meglehetős dzsungellé nőtt a fű a csapások mentén. Az első kilométeren még nem is volt veszélyes, de aztán fokozatosan nőtt a növényzet, egészen a fejem magasságáig. Bár már magasra van rakva a nyereg, nem tudtam olyan magasra húzni a lábaimat, hogy megússzam a belógó csalánok ápolását, de valahogy ha kutyával vagyok, ez is könnyebben ment. Mint ahogy a tekerés is. Ilyenkor észre sem veszem, hogy mennyit dolgozok bele, csak amikor már szét akar esni a lábam. Teljesen elveszi a fókuszom a saját állapotomról, és csak azt látom, hogy ő mit csinál, neki mennyit kell segítenem. Az ötödik kili környékén már megszűnik a vadregény, és apró kaviccsal szórt ösvény veszi át a helyét. Ezek az utak a város szélén megbújó hétvégi telkek között kanyarognak, nem gyakran, de használják autók is, így egész jól járható, csak a krátereket kerülgettük. 

Így, hogy nem 20km/h fölött jártunk konstans, volt idő figyelni Rebelle viselkedését, a reakcióit. Sokszor előkerül a "line-on" futás, ami ugye azt jelenti, hogy a kutyát és a mushert összekötő szár egyenes, azonos nyomvonalon haladnak, nem kereszteznek. Ezt általában én alakítom, ő pedig érezve, hogy "sávot váltunk" igazodik hozzám, ám ma a hosszabb távon teret tudtam adni neki, és egészen felemelő volt látni, hogy milyen sokszor gondolkozik. A pocsolyák kikerülését hamar elsajátította, már nem félek attól, hogy beleránt a beláthatatlan aljú ismeretlenbe, szépen keresi az ívet, de most már a terep egyenességét is figyelemmel követi, és egy közlekedési mérnököt megszégyenítő pontossággal választja ki a legtisztább ívet. Mikor a Holdra emlékeztető, kráterekkel teliszórt földútra tévedtünk már nem ő haladt line-on, hanem én. Nem is figyeltem mást, csak hogy merre kerül a kutya és igyekeztem a kormánnyal lekövetni. A hideg futkosott a hátamon, hogy ennyire fantasztikusan jól csinálja, amit csinál...! Aztán volt egy kis nézeteltérésünk is, egy részen a földút párhuzamosan halad a betonos bringaúttal, és mikor ehhez nagyon közel értünk, ő úgy gondolta, hogy akkor azon kéne folytatni, és egy sávváltással beugrott a műútra. Pöröltem vele egy sort, és visszatértünk a trail-re, majd, mikor száz méterrel később rákanyarodtunk erre a betonos kerékpárútra a határozott megállításom ellenére duplafékes farolós megállást kellett produkálnom, mert Rebelle bizony rohadtunl rá akart menni :D De vannak elveink, és hivatalos kerékpárúton nem fogom őt bekötni. Bármennyire is szeretné... lecsatoltam és a váz mellé sorolva kísért ezen a kb 200m-es szakaszon a következő földútig. Ez a szakasz egyébként az új kedvencem, bár a kráterek itt is jelentősen visszaveszik a tempónkat (főleg most, hogy vízzel telt meg az összes) a talaj jól gurulható, és Rebi ki is használta ezt. Ugyan a 10. kilométerünk után jártunk, még belevágtatott és felhúzott 20km/h fölé (km átlagban is!). Győztem csukva tartani a szám, mert az apró kavics nem egyszer repült a képembe (ezért kell a szemüveg!), de hatalmas élmény volt. Szerencsére ez (is) árnyékos szakasz, könnyen haladtunk. Visszatérve a bringaútra, már tudomásul vette, hogy ez tilalmi zóna, és nem akart akaratom ellenére felrántani rá. Párszor megálltunk itatni, most, hogy egy hete elfogyott a Q  Speed, már ilyen alkalmakkor iszik is egy keveset. Nem mintha meleg lett volna, én csak a szelfihez vettem le a pulcsimat... Azért is szeretem ezt a környéket, mert a szerteágazó földutakon tudjuk gyakorolni az irányokat. Ma több alkalommal is tudatosítanom kellett benne, hogy merre van az arra, és egyre magabiztosabban érti is. Hiába, eddig fix pályákon haladtunk, ahol nem kellett irányítanom. 

Hazafelé a nagy gaz már jobban kivett belőlünk, voltak szakaszok, ahol úgy beleakadt a küllőkbe, hogy meg is állította a kereket, ki-kifarolgattam, ha nem húz közben a kutya, valószínűleg buktam is volna... egyedül pedálozva nem biztos, hogy ezzel boldogulok. A legvégén még megbiztattam egy picit, az utolsó kilométeren már szépen lehetett haladni, megtekertem rendesen, ő pedig örömmel ugrott újra vágtába, felmentünk megint 20 fölé, de addigra azért mindketten elfáradtunk. 

Summázva az eddigieket lassacskán benevezünk egy hűtőmellénybe (aztán visszatérünk a Speed-hez is, ha már újra lesznek versenyek), és fájó szívvel, de fel kell adnom a gátat. Szerencsére a most bejárt kanyargós szakasz autóval megközelíthető, így valószínűleg bevonjuk majd a Doblót is az edzéseinkbe. Az irányokkal még sokat kell foglalkoznunk, de a kutya saját döntései továbbra is elképesztenek. Saját felszerelésemet tekintve ideje megbarátkoznom a patent pedállal... sokat tudna dobni a teljesítményemen és nem csúszkálnék a pedálon, mint most a futócipőmben. A bringás naci viszont megmentette a sejhajom (szó szerint), és igaza van a kerós fiúknak (mmint a decás eladóknak), ezt alsónemű nélkül kell hordani... Tudom bizarr, de tényleg.