Élünk, megvagyunk, futunk, bringázunk, túrázunk. Most már +1 fővel. Blog valamiért háttérbe szorult az egyre hosszabb facebook posztokkal párhuzamosan, van ilyen. Azt viszont - bocsi - csak az ismerőseim láthatják. Igyekszem visszatelepülni ide is, mert jó volt, és rengeteg kaland lapul még négyzetrácsos füzetekben... addig is néhány pillanat a közelmúltból. Lemmyvel, Rebivel, és a fiúkkal.
Annak idején még nagy huszár voltam, osztottam az igét arról, hogy kutyát csak tenyésztőtől vegyél, ha már nem akarsz örökbe fogadni, igyekeztem komoly határvonalat húzni tenyésztő és szaporító közé, cimkékkel ellátni egyiket és másikat, felvilágosítani minél szélesebb körben. Még konferencián is felszólaltam... de minek?
Az FCI - a Mo-n jelenleg egyeduralkodó tenyésztői szervezet - aktuális mottója (kampánya?) így szól: "preserve and protect historic breeds". Na de most komolyan... még munka fajtáink karakterisztikája is jelentősen megváltozott, gondoljunk csak a malinois-ra, és hogy az állományból hány kutya képes még terelőmunkára (amire ugye ki volt találva egyszer régen Belgiumban) és akkor még nem beszéltünk a küllemszelektált kutyákról. Nevetséges és képmutató, amikor megőrzésről beszél valaki olyan kutyákat produkálva, amik szikráját sem hordozzák az eredeti képességeiknek, de ha hordoznák, sem lenne alkalmas a mai küllemük a feladat elvégzésére. Megnyomorodott koponya, torz szögellések, és a szőr... a mindent beborító, indokolatlan szőr... A színe, mintázata, mérete, az bezzeg fontos, de hogy köze legyen a "historic breed"-hez, az nagyjából az utolsó utáni szempont.
A funkció alakítja a kutyát. Pont. Ha az a funkciója, hogy kiállításokon nyerjenek vele, akkor úgy fog kinézni, nem pedig úgy, ahogy eredeti használati körében kialakult, bármennyire is mantrázzuk a törzskönyv fölé hajolva a wudukutyát böködve, hogy "funkcionálisküllem". És nem kell sok hozzá, néhány generáció alatt iszonyú sokat tud alakulni küllem és jellem! Épp ezért van hatalmas felelőssége azoknak, akik tenyésztői munkára adják a fejüket. Ők, mindannyian beleszólnak egy fajta alakulásába. Mert az alakulni fog. Változik. Folyamatosan változik, és hogy végképp szembemenjek a fenti szlogennel, kimondom: szerintem ez nem feltétlenül baj. A világon minden változik, még a saját sejtjeink is, egyértelmű tehát, hogy a fajták is, ám visszakanyarodnék pár mondattal ezelőttre: ezt eldönteni tenyésztői felelősség. Nem lesz rossz sem a kutyának, sem a gazdáknak, ha egészséges irányba terelgetjük egy adott fajta tulajdonságait, ha a változásnak van célja. Hogy megint a malikat vegyem elő: lehet, hogy ma már nem terelnek, de az első számú szolgálati fajta lett belőlük. A külleme is átalakult, a karaktere is, és ez elégedett kutyákat, boldog gazdákat eredményezett - hol a probléma?
Ám amíg a tenyésztői világ nem tud elszakadni a piaci igényektől és/vagy bírói preferenciáktól, addig a funkció változása legfeljebb azt jelenti, hogy tovább tompulnak a képességek a ringben ügetés előnyére. A jelenlegi tendencia pedig az, hogy alig néhányakban él a lelkesedés, hogy meg merjék tenni a kezdő lépést a saját útjukon, és szembemenjenek a divattal.
És itt vagyunk most. Ma már, ha valaki kutyát keres, csak vállat vonok: passz. Német juhászt szeretnél? Hát, a küllemvonalasokhoz biztos nem küldelek, de ha nem akarsz vele dolgozni, akkor munkavonalashoz sem, mert két évesen megeszi a családot... Láttál egyet a jófogáson? Figy, próbáld meg. Ahogy az amcsik mondogatják: "do your homework", nézz utána, járd körbe. Elveszett a határvonal. Használhatatlan, és/vagy beteg kutyák ömlenek ki olyan emberek udvarából is, akik a tenyésztő/szaporító teszten 90%-ra teljesítettek, és alig valahol divat azon gondolkozni, mi lesz az adott fajta jövője, vagy hogy a tudomány jelen vívmányait használhatnánk okosabban is, mint színgenetikai tesztekre. Fájdalmasan rossz a helyzet.
És ott vannak a brachycephal fajták... Végre, végre elindult egy projekt finneknél, ahol csepp-vér keresztezéssel tudósok(!) bevonásával folyik a munka, hogy valamit tegyenek egy teljesen életképtelen fajtával. Igen, az. A fajta, amivel nem lehet hosszabban sétálni, ami nyáron belefullad a nyálába, teljesen amorf a vázrendszere és nem tud természetes úton szaporodni, az már rég megérett az efféle javításra. És mit csináltak eközben a tenyésztők? Amcsiban kitalálták, hogy lehet a frenchie bolyhos és merle is, hurrá! Még mindig nem kap levegőt, és 5-6 éves korára be tud úgy szűkülni a légcsöve, hogy képes álmában megfulladni, de sebaj, mert van bőven kiskutya, vesznek majd másikat. A torz állkapcsával nem tud rágni, nem tud úszni, de ideális szobakutya lett belőle, aki a rövid sétákon kívül nem hogy nem igényel, de nem is tud többet. Kiváncsian várom, hogy mit hoz ez a projekt, akár a francia bulldognál, akár a teljes tenyésztői világban. Eljön-e az a perc, amikor meglátjuk a problémát, ami a lábunk mellett áll? A gyulladt, lógó szemeket, a borzalmas légzést, hőháztartást, eltompult ösztönöket, lyukas koponyát és elviselhetetlen szőrtömeget? Mikor már nem bújunk be a "de ezek showkutyák" tábla mögé, és tudomásul vesszük, hogy ha a kutya elsősorban kutya, ami fut, szagol, észleli a környezetét és túlél +20fokban. Ne akarjuk megvárni, míg a PETA vagy más félbolond szervezet teret nyer, és kezébe veszi a problémát, az senkinek sem lenne jó. Főleg nem a kutyáknak.
Ha eljutottál idáig, azt is elárulom, miért mertem bevállalni ezt a posztot így, nyilvánosan: azért, mert rohadt szerencsés vagyok. Olyan fajtám van, ami képes űzni eredeti munkáját, és küllemében sem szaladt messzire. Mert vannak ilyenek, szerencsére nem csak ez az egy, de ha teret engedünk a küllemi túlzásoknak, ha hagyjuk veszni a funkcióból származó tulajdonságok egységcsomagát, akkor sitty-sutty el tud romlani, és onnan már bazi nehéz lesz fajtatisztán visszahozni.
Borzasztóan elszormorít, hogy a kiskutyák tenyésztői előnevelésének nincs nálunk kultúrája, nálam 8 hetesen úgy mennek gazdához, hogy füttyre jönnek, szobatiszták, nem hánynak a kocsiban, ismerik a boxot, és talán a pórázt is (de a nyakörvet biztosan), és több alkalommal is voltak már sétálni, ismerkedni a világggal. Ha 9-10 hetesen jutnak gazdihoz, akkorra már pórázon sétálnak és kézbe adják az apportot. Nekem ez az alap, én is így akarnék kiskutyát elhozni, de még addig sem jutunk el, hogy alap karaktert meg tudjanak állapítani tenyésztők, és még mindig nagyon kevesen végeznek erre szakemberrel teszteket. És itt még nem beszéltünk genetikai háttérről, csak egy alap babanevelés/gazdaválasztásról, ami nem csupán a tenyésztői rétegnek lenne célszerű elsajátítani, hanem az örökbeadóknak is, megelőzve ezzel a befogadott kiskutyák újbóli utcára kerülését.
Hihetetlen sokat fejlődött a tudományos háttér, mióta beleugrottam a kutyázósdiba, és még mindig alig élünk vele! Haladni kell korunk felfedezéseivel, legyenek azok viselkedéstani vagy genetikai ismeretek, nem szabad belesüppedni a kényelembe, és legyinteni, hogy "az öregek csinálták jól". Az "öregek" idején még teljesen más volt a kutyák genetikája, azóta sok generáció múlt el, és ők nagyon gyorsan változnak - nekünk is kell.
Do your homework, nézz utána mit veszel, és ha tenyésztésre adtad a fejed, akkor csináld rendesen. Tanuljatok, fejlődjetek, és fogadjátok el, hogy minden változik - és tekintsetek erre lehetőségként!
Miután a Visevniken megszivattuk magunkat, másnapra úgy éreztük kell egy kicsit lájtosabb kaland a lábainknak. Kinéztünk hát egy útvonalat a Karszt fennsíkon, ez közelebb is volt Postojnához, és kevesebb szintemelkedést ígért. A gerincen egy irányban akár 14km-t is meg tudtunk volna tenni (ha akartunk volna). Mivel a karszt fennsíkról nem szólnak regék s mondák, és ez is Szlovénia egy kevésbé hype-olt része, hát úgy döntöttük, megnézzük magunknak.
A Slovenska Palninska pot, avagy a szlovén "kék" útvonalán haladtunk. Ez egyébként egy 617km hosszú túra, a tengerpartról indul és a fennsíkon át elvezet a Júliai-Alpokig, keresztül kemény csúcsokon, köztük a Triglavon is. A magyar túraútvonalakhoz hasonlóan ki van jelölve (piros karika) és bizonyos pontjain pecsétet is találtunk. Nem tudom tartozik-e hozzá pontgyűjtő füzet, mindenesetre aki már lejárta a kéket és új kihívásokat, keres, annak egy izgalmas lehetőség ezt is végigjárni.
A Karszt fennsík már nem a magas Alpok, de azért 1000-1200m magas, és ezeken a csúcsokon is körbevesznek minket az Alpok csipkéi, kilátási élményét tekintve, ez az útvonal is sok örömöt rejteget.
Zagolic faluból indultunk, egy félreeső erdei úton parkoltunk le, és innen masszív hegymenet vezetett a gerincre. 600m-ről mentünk fel 900-ra, nem volt annyira vertikális, mint előző nap a Visevnik, de azért megizzasztott. Fent már elénk tárult a táj, a völgyek, szántóföldek, nagyvárosok, és hegyek, magas, csipkés hegyek.
Nem tudjuk pontosan, hogy a gerincre érve mely ponton voltunk, először azt htitük az a Kovk, de később kiderült, hogy az még odébb van... mindenesetre a pompás tisztáson asztal, szék, és pecsételő pont várt minket. De árnyék az nem volt. Spoiler: később sem lett, ahogy víz sem.
Festői, könnyű túra, de a nyári melegben sokkal több vízzel kell készülni, meg a kutyáknak hűtőmellénnyel is. A fülledt július végi időben itt meglehetősen melegünk volt, a tömény virágillat viszont némi kárpótlást nyújtott.
Mivel ez nem egy mainstream útvonal, nem is találkoztunk egész úton csak két emberrel. Az általunk bejárt kb 10km-en nem volt veszélyes, vagy kitett útszakasz, könnyű felszereléssel, kezdők által is jól járható, de végig a gerincen, szakadék mellett visz, így a látvány azért adja.
A fennsíkon végig legelők váltogatják egymást, ezeket hangulatos kőkerítésekkel, és villanypásztorokkal kerítik le. Ezek java egyébként áram alatt volt, és csak bizonyos kapukon lehet áthaladni. A kutyákra ezeken a részeken fokozottan figyelni kell, nehezebben veszik észre a vékony kábelt és érzékenyebben is reagálnak, ha megcsípi őket.
A Kovk csúcsra érve egy sárkányrepülő/siklóernyő startponton találtuk magunkat, innen fordultunk vissza, Zagolic irányába. A pecsételőponthoz visszaérve már annyira szomjasak voltak a kutyák (a mi vizünk is régen elfogyott), hogy szégyenszemre megvámoltunk egy gazdátlanul álló IBC tartályt. A nagy tartályt állatok itatására vihette ki a gazdája, orral nyomható tálkája volt, így legalább a kutyáinknak jutott egy kis frissítő. A faluba visszatérve rádöbbentünk, hogy az autónkat megpróbálták feltörni, így innentől kezdve kizárólag fizetős parkolókat használtunk.
Összegezve a Karszt fennsík könnyű, nagyon élvezhető túra, tele van csodás vadvirágokkal nyáron, és pillangókból is bőven akad, vizet viszont bőségesen kell vinni magunkkal. A túra leírása szerint 300m a szintkülönbség, de ez nem igaz, csupán arra utal, hogy a legalacsonyabb és legmagasabb pont között mennyi a távolság, ennél lényegesen többet mentünk. Abszolut kutyabarát útvonal, de póráz, vagy azzal felérő fegyelem szükéges a villanypásztorok miatt. A parkolásra figyeljünk...
Közkívánatra egy térkép. Nekem a sports-tracker appból csak ennyim van, de Zagolic fent van a térképen, a piros karika jel pedig a fákon és sziklákon :) onnan már ki lehet sakkozni merre jártunk.
A szociális háló nagy csodája, hogy közvetlenül kontaktban vagyok egy szlovén kutyás túrázóval. Masa-nak hála egy hosszú listából tudtunk válogatni, hogy mely csúcsokat tudjuk megmászni kutyával. Ez hatalmas előny volt a tavalyi tátrás kalandhoz képest, nem vakon indultunk el, hogy ott, félúton találkozzunk egy láncos-mászós szakasszal (vagy kettővel), hanem biztosan úgy vágtunk neki, hogy nem vár minket ilyen, főleg, hogy ezúttal a potom 40kg-os Lemmy fiú is velünk tartott, őt semmiképp nem akartam ölben vinni. Második nap tehát felkerekedtünk és elindultunk a másfél órás autóútra, ami az Alpokig vezetett.
Autóval a cél a Hotel Center Pokljuka, nem meglepő módon egy sípálya parkolója. Itt néhány euróért lehet parkolni egész nap, bár árnyék egy szemernyi sincs. Mint később kiderült ettől függetlenül is megéri fizetős parkolóban állni... bár itt is lehetőség lett volna az erdei utak mentén ingyen parkolni (ahogy azzal sokan éltek is). A parkolótól csak a tömeget kell követni, az emberek 99%-a a csúcs felé tart.
A sífelvonó mellett vezet felfelé az utunk, itt csak egyetlen jelzés van, a Horvátországban már megismert piros karika. Masa-val ebben nem sikerült megértenünk egymást, ő állította, hogy van több jelzés is, de nyilván kommunikációs hiba lehetett, a magyar módit (amit a Tátrában is találhatunk) ők nem ismerik. Kapsz egy jelet, oszt örülj neki és használj térképet.
No nem mintha egy ilyen népszerű útvonalon el lehetne tévedni, szokás szerint gyerekek, családok (apuka hátán a hordozóban gyerekkel, respect!) és nagyon sok kutyás járt ezen az úton, de ez ne tévesszen meg senkit, az első 4km masszívan vertikálisan vezet felfelé.
Az útvonalon talán 3-4 szuszogásra alkalmas pont van, ahol félre tudtunk húzódni inni egyet, és persze fotózni. Ezeken a helyeken végig fantasztikus a kilátás - feltéve, hogy látsz bármit is a szemedbe csöpögő izzadtságtól. Hát, nem fáztunk no. Note to self: naptejezz!!!
1800m-en már körbevesznek minden irányból a csipkés szirtek, kezded érezni, hogy igazi hegyen jársz. A csúcs felé kicsit meredekebbé válik, néhol kézzel-lábbal haladtunk, de sehol nem volt veszélyes. A többség túrabottal jött, aminek én is hasznát tudtam volna venni, de ugye póráz volt a kezemben.
A Visevnik 2050m magas, ott egy egész terebélyes placcon tudnak fotózkodni és szusszanni egyet a túrázók. Itt már minden irányból a kopár, helyenként havas csúcsok vesznek körül, lábad alatt pedig a kétezer méteres mélység... Sajnos megint utolért egy pánikroham, pedig becsszóra mondom nagyon küzdöttem ellene. Sikerült is majdnem túllenni rajta - mikor már elég régóta ücsörögtem a cipőmet bámulva - de aztán arra jött egy holló, elkaptam a tekintetemmel, és megint begörcsölt a gyomrom. Nagyon sajnáltam, hogy még mindig ennyire ural a tériszony, mert innen a gerincen tovább tudtunk volna menni, hogy egy hurkos útvonalon ereszkedjünk vissza. Többen - kutyások - erre mentek tovább, de Ati közölte, hogy ha rosszul vagyok, akkor ezt felejtsük el, és lassacskán leereszkedtünk vissza.
Nagyjából 1800m-ig ugyanezen az útvonalon jöttünk, majd elkanyarodtunk egy jóval ritkábban járt és lankásabb csapásra (szintén jelölt út volt). Hangulatos fenyvesben ereszkedtünk lefelé, jó volt végre elhagyni a tömeget és csak magunkban túrázgatni.
A parkolóba visszaérve éppen kirakodott egy helyi állattartó, kecske- és tehéntejből készült házi sajtokat, úgyhogy lecsaptunk rá, isteni finom volt!
A kutyákat a szlovénok itt is szívesen látják, összesen visszaúton látunk egy táblát, ami valószínűleg arra kér, hogy tartsuk őket pórázon (de annyira amorf a kutya rajza, hogy akár a kacsareptetést is tilthatná). Sokan járnak erre kutyával, és egy napos túra keretén belül erősebb gyomrúaknak simán járható ez az útvonal körtúra formában is. Mivel nem nagy a mászás (csak egyszerre kell lenyomni) így nem kell, hogy profik legyünk, közepes edzettséggel neki lehet vágni. Vannak sziklás szakaszok, de semmi extrém, kis odafigyeléssel és magasszárú bakanccsal biztonsággal teljesíthető (én amúgy futócipőben voltam, azzal sem volt hiba). Az útvonalon végig voltak előttünk és mögöttünk, de közel sem annyian, mint tavaly a Tátrában. Ez részben a vírusnak is köszönhető, komoly következtetést nem vonnék le belőle. A túránk 9,4km volt 1000m szintemelkedéssel, ha az eredeti úton megyünk oda-vissza, akkor kicsit kevesebb, ha pedig körbe megyünk, akkor pár kilivel hosszabb. Vízforrás a felfelé vezető úton nem volt, visszafelé a lankás útvonalon kereszteztünk patakot. Vízzel tehát készülni kell a kutyáknak is!
Idén nyáron mindenkinek neccesek voltak a vakációs tervei, mi is az utolsó pillanatig figyeltük a híreket, de végül nyugiban el tudtunk indulni a rég várt kalandra a csodás Szlovéniába. Mivel még sosem jártunk itt, igyekeztünk mindent megnézni, nem csak a mainstream helyeket :) Ezért az úticélunk is így választottuk meg.
A szállásunk Postojnában volt, ami a Júliai Alpoktól fájóan távol esik, ám az itteni Pivka Jama (úgy ejtik: piuka) kemping annyira szimpatikus volt, hogy kicsit átírtuk miatta a terveinket, plusz így lehetőségünk volt az ország többi látnivalójához is közel kerülni. Egy kőházat béreltünk, ami eredetileg 6 személyes, de kettőnknek jóval olcsóbban számolták fel. Modern és tiszta volt a fürdő, finom a csapvíz, jó nagy asztal állt rendelkezésre és volt egy felső szint is összetolt ágyakkal (sajnos a franciaágyat a vendéglátók valamiért nem szeretik). A konyha pár perc sétányira esett, de alapvetően nem sokat használtuk. A kutyákat az alsó részen, a hűs kövön tudtuk elhelyezni, ott egyébként a legnagyobb hőségben is kellemes idő volt. A kemping maga nagyon hangulatos, egy eldugott kis hely az erdőben, az első nap itt sétáltunk egy nagyobb kört, és már ez a táj is elvarázsolt, pedig az Alpok innen még távolabb esik. A kemping a nevét az itt található Pivka barlangról kapta, ám a covid miatt ez a barlang jelenleg nem látogatható. Szerencsére Szlovénia tele van barlangokkal, és a postojnai barlang a vírus alatt is üzemel, de erről majd később.
A Karszt-fennsík csodája: egyszerre látod a tengert és az Alpok csúcsait
Este nekilódultunk, hogy mégis lássunk valamit a világból, Postojna a Karszt-fennsíkon helyezkedik el, nagyjábólo sík területen, mi a közel eső Nanos csúcsot szemeltük ki, ami a térkép szerint autóval is megközelíthető. Szokás szerint figyeltük, hogy mennyiben különbözik ez az ország a miénktől, elsősorban a rengeteg muskátli ragadott meg, abszolut Ausztria-feeling, de felfigyeltünk arra is, hogy az itteni kiskertek szalagokkal vannak lekerítve. Mi a vadakra tippeltünk, de furcsa volt, hogy sok helyütt csak a szalagok voltak kihúzva, se villanypásztor, se drót nem volt mellette. Rengeteg szőlőhegy mellett jöttünk el az idevezető út során, és Atival meg is állapítottuk, hogy nem is hallottunk még Szlovén borról... (pedig villányi a legény, borokkal képben van).
Sajnos - ahogy az később is megerősítést nyert - a szlovénok nem igazán foglalkoznak az Alpokon kívüli útvonalakkal, így minden küzdelmünk ellenére a Nanost nem találtuk meg, viszont megálltunk egy szép és eldugott helyen sétálni egyet. Innen már volt olyan szeglete a domboldalnak, ahol láttuk a tengert és a csipkés csúcsokat egyszerre. Egy émelyítően giccses naplementével zártuk a napot, és elindultunk vissza a szállásra, a meglepően jó minőségű murvás erdei utakon. De komolyan, elképesztő, hogy a legeldugottabbnak tűnő helyen is patika az útminőség!
Kint tartod az udvaron szegény párát, vagy a lakásban kínzod? Futsz vele a nyári időszakban? Elviszed magaddal magashegyi túrára, esetleg húzatsz vele súlyt, vagy éppen magadat? Használod esőben és kánikulában arra, amire kitalálták? Vagy csak utánajárás nélkül vettél egy olyan kutyát, ami az életviteleddel nem, vagy csak alig összeegyeztethető igényű és épp csak vegetál melletted/amortizálja az életed? Elhízlaltad és most küzd minden lélegzetért, vagy csak támogattad a szaporítói tevékenységet? Gyarló módon kupíroztattál, vagy hagytad hosszúra fülét/farkát és most heamatómás/sérült és lassan műteni kell...?
Ítélkezünk általánosságban a kutyák gyakorlati használata ellen, miközben mediterrán klímán tartunk északi fajtákat (full szőrben, mert hát úgy szépek), célirányosan tenyésztünk lélegezni képtelen fajtákat, és olyan nyájőrző "primitív" (a szó jó értelmében) kutyákat, melyeknek több hektáros revírre lenne szüksége szemben a 800négyzetméterrel, ami jut nekik. Igen, a kutyák hőgutát tudnak kapni, akár a kocsiban felejtve, akár a napon futtatva, és igen, a használati kutyák gazdáit sem szabad gondolkozás nélkül piedesztára emelni... Gondoljunk csak arra, hogyan lettek tele a menhelyek cattle dog keverékekkel, hála a nagyon autentikus magyar juhtartóknak.
A világ nem fekete és fehér, a kutyázás sem. Vannak, akik kezében az elektromos- vagy szögesnyakörv aranyat ér, és vannak, akiknek fojtót sem szabadna használnia. Nem mindegy az, hogy tudatosan felépített, háttértámogatott módon terhelünk egy kutyát mondjuk egy nyári időszakban, tüdőkapacitást segítő kiegészítőkkel és tudatos felkészítő tréninggel, vagy csak előveszünk egy show/hobbi Fifit és megfingatjuk a napon. Mert kutya és kutya közt továbbra sincs egyenlőségjel, ahogy gazda és gazda között sincs. Ebben az országban elképesztően sok kutya és kutyás van, és mind látjuk, hogy milyen hatalmas arányuk a tudatlan, vagy éppen nemtörődöm, esetleg mindkettő. De legalább a 90%-a ítélkező. Trendeket, népszerű nézőpontot és hangulatot támogatnak abban bízva, hogy a szomszéd Csabika inkább ezt jegyzi meg aranyaszabályként, és menjen biztosra, és még véletlenül sem biztatunk senkit arra, hogy járjon utána adott témának, képezze magát, és mondjuk csinálja tényleg jól. Miért is akarnánk, az emberek mind hülyék... ivartalanítson mindenki, az a biztos, úgyse tudja rendesen tartani vagy nevelni az ivaros kutyáját. Ja, hogy nem kéne ilyen imkompetens embereknek kutyát adni...? No persze úgyis szerez magának, ha akar.
Mondhatnám, így jártál, ha nyilvánosság elé állsz, kaphatsz követ a nyakadba azért is, mert sziklás terepen túrázol a kutyáddal, vagy mert hagyod, hogy ő rendezze el a konfliktusát a fejelős kecskebakkal. Ez a világ már csak ilyen, amúgy mindig is ilyen volt. Választhatsz, hogy beleállsz, vagy ezentúl kétszer meggondolod, mit vállalsz fel nyiltan. Nincs megoldás, nincs tanulság, csak egy reggeli kávé meg egy elkapott gondolat.
Mióta először kilestünk a Babás szerkövekhez, terveztem, hogy felmegyek innen a Pálos kolostorhoz, és csinálunk Rebszivel egy nagyobb karikát is. Kihasználva, hogy pihinapom van, ma reggel felkerekedtünk és átautóztunk Petőcz pusztára.
Otthon még fontolgattam, hogy hozom a hűtőmellényt is, de a kocsiból kiszállva örültem, hogy nem vesződtem vele, roppant kellemes, hűs idő fogadott a fák között. Mondhatni már-már cidris volt, ha csak túrázva akartam volna megtenni az útvonalat, még egy pulcsi is elfért volna. Ám az volt a célom, hogy javarészt futva küzdöm le a szintesnek ígérkező távot (komolyabb túratérképpel lemodellezhettem volna, mi vár rám, de abban nem lett volna semmi izgalom), így nem kellett a pulcsi. Nagy dilemma volt a fussunk vagy túrázzunk kérdés ezen a reggelen, a trackeren túrázást indítottam, mert tudtam, hogy ha máshol nem is, Sasfészek felé a kaptatón biztos nem fogok futni, de az épp felépülő térdemmel lehet, hogy máshol sem kéne (olyan sokat). Futó ruhával és felszereléssel, Rebin canicross hámmal és húzószárral, de beülő nélkül indultunk útnak.
Babásig már ismerős volt az út, kellemes szintkülönbségek, ligetes hegyoldal fel-fel bukkanó panorámával, és odafigyelős ösvénnyel. Bár a Mecsek jobbára elkényezteti a túrázókat a karban tartott utakkal és szivárvány színben kódolt jelzésekkel, ez a rész elég köves, és ha futunk, könnyű megcsúszni, vagy akár bukni is. Mostanában Rebi sokat fejlődött húzásilag, megtanulta, hogy ha canicrossozunk, akkor mennie kell, mint a lokomotív, viszont a lassú, erdős futásainkon tudja, hogy néha bizony lassan kell futni és csak akkor húzni, ha épp felbíztatom rá. Mégis most először mertem úgy menni, hogy összekötöttem magam vele, és Rebi engedelmességére bíztam az épségemet. Hisz a derekamra kötött szárat nem tudom csak úgy elengedni, ha ő úgy dönt, megindul a köves ösvényen lefelé... Rebi pedig jelesre vizsgázott, kellemesen lejtő majd emelkedő részeken mindig jobban belehúzunk - ő szó szerint - majd amikor egy ilyenből kifele jöttünk telibe kaptam egy avarban megbújó követ, és néhány lépésre elvesztettem az egyensúlyomat. Ha akkor nem lassít, biztosan eltiplizek, már szinte éreztem a kezeimben és térdeimben a fájdalmat az esés miatt, mikor végül is talpon maradtam, bár nem értem hogyan. Az akció közben valahol elsikítottam magam, de úgy, hogy az "állj" parancsomat még Bakonyán is hallották, és mikor remegő lábakkal próbáltam túlélni az adrenalin föccsöt Bubi aggódva bújt oda hozzám. Eddig sem féltem attól, hogy zakózás esetén métereket vonszol a földön, de jóleső érzés, hogy ennyire figyel rám. Kicsit később kiértünk a fotózós helyünkre és készült egy sokadik "merengünk a szikla szélén" kép, amin persze a földre rakott önkioldós megoldás miatt nem látszik a panoráma. Hát ez van.
Innen tovább mentünk a Babás szerkövekhez (mi a keresztnél szoktunk fotózkodni, ott kevesebb a turista), de persze ott már sokan voltak, így ki sem néztünk, rögvest balra vettük az irányt, fel a kék kereszten. Mint tudjuk, a kereszt mindig "átvágás", és sosem jelent jót. Most sem, bár tekintve, hogy Sasfészket nem lehet kikerülni, a kék háromszög sem lett volna kellemesebb. Sasfészek is kultikus pontja a Mecseknek, és aki egyszer járt itt, garantáltan nem felejti el. Szándékosan kerültem mostanáig, de ma szintet akartam menni, szóval felszívtam magam, és nekimentünk a kaptatónak. Sajnos megint elfogyott a tüdőm, de lényegesen hamarabb felmásztam, mint legutóbb. Még messze vagyunk attól, hogy futva sikerüljön, de öt éve még fél órás menet volt, most pedig talán ha tíz perces. Fent még kicsit sétáltunk, míg visszaállt a pulzusom, aztán boldogan konstatáltam, hogy a lábam még bírja, úgyhogy a kellemes egyenesben újra futottunk a Pálos kolostor felé. Eredetileg úgy terveztem, hogy itt jól megpihenünk és megeszem a táskámba rejtett fehérje szeletet, de pont kaszálták a füvet a romoknál, még fotót sem tudtam készíteni sárga sisak nélkül :D így odalett az idill, inkább visszaindultunk.
A csavar az volt, hogy ez alkalommal másik úton jöttünk le a hegyről, a kék sávot követve ezúttal nem köves hegyoldalon, hanem széles, földes erdei úton ereszkedtünk lefelé. Masszívan, csak lefelé. Azt gondolnád, arra a szar is gurul, de mikor már egy kilométert futottam lejtmenetben, kezdtem érezni, hogy ez nem annyira buli. Rebi szerencsére nem tetézte a bajaimat, laza szárral követett. Bükkös forrás magasságában tértünk át a piros sávra, ami sajnos műúton vezetett tovább. Itt már kevés látnivaló akadt, bár a panoráma ki-ki kandikált a magas fák közül, jobbára csak dobogott a lábunk a betonon. Gondolkoztam, hogy Petőcz aknánál készítek még fotókat, de nem vettem észre, hogy ez a kereszteződés az a kereszteződés, így a végére nagyon meglepődtem, hogy már az én kocsim kéklik a horizonton. Még a végére a kis emelkedőn meghúzattam Rebit, és összességében is egész jó lett az átlagunk ahhoz képest, hogy egyáltalán nem igyekeztem sokat vagy gyorsan futni, és hát Sasfészeknél sem brillíroztunk, nem beszélve a fotószünetekről. 8,6km lett a vége, 530m szinttel.
Összességében a Babás szerkövek - Sasfészek - Pálos romok népszerű, és látványos desztináció, akár Éger-völgyből mászunk fel, akár Petőczről indulunk. Éger felől a panoráma utat javaslom, az hasonló ligetes-hegyoldalban vezető, köves ám nagyon romantikus útvonal, akárcsak a Petőczről ide vezető piros háromszög. Sasfészekre felmenni szívás, de nem trükkös, egyszerűen csak tüdő és láb kell hozzá. Van benne pár méter szikla mászás, de kutyával vagy gyerekkel is megoldható, könnyű pálya. A Pálos romok is látványosak, kiváló célpont egy szalonnázáshoz, és tök jó fotókat lehet csinálni - ha épp nem nyírják a füvet. A kék jel, ami levezet már kevésbé látványos, de amolyan igazi mecseki tájon visz át, én szeretem. Vizet vinni kell, nincs forrás vagy patak az útvonalon, nekünk szerencsénk volt, a napokban esett eső hagyott néhány kiterjedt pocsolyát, amiben Rebi tudott frissíteni (bár amúgy vittem neki tálat és vizet). Vadat nem láttunk, de ez nem jelenti, hogy nincs :)
Tavaly nyári kalandjaimat elevenítem fel néhány poszt erejéig. Akit érdekelnek a szaftos részletek, azok számára elérhető az eredeti felületen a felkészülésünkről és utazásunk napjáról szóló bejegyzések, ám most következzék a lényeg, maga, egy igazi magashegyi túra, méghozzá két beauceronnal.
A Lomnici-csúcs látképe a Nagyszalókról
Túramesterünk, Laci javaslata volt, hogy első nap menjünk fel a Nagyszalóki csúcsra. Ez egy 2445 m magas csúcs a Magas-Tátrában, ami könnyen mászható – pontosabban túrázható. Mivel konkrétan mászni nem kellett rajta, se létra, se láncba kapaszkodás, így kutyakompatibilissé nyilvánítottuk, mindenki rábólintott. A paraméterei nem voltak aggasztóak, 1035 méterről indultunk Ótátrafüredről, és a legrövidebb túraút a tetőig kb. 5-6 km. 1400 m szintet mentünk már, az a 10-11 kili nem sok, az út járható, menjünk! Nagyon optimisták voltunk…
Reggel 8 felé indultunk poprádi szállásunkról, felvettük a csapat többi tagját Alsóerdőfalván, majd innen mentünk Ótátrafüredre. Ez a fantasztikus város szöges ellentéte volt a Rimaszombattól Poprádig vezető utakon látott ipari településeknek. Csodálatos épületek, rengeteg vendéglátóhely, itt minden a túrázókról szól! Rengeteg jelzés indul innen, minket a kék vezetett fel a csúcs irányába.
Lihegő csapat
Mivel még sosem jártam 2000 méteren – vagy fölötte – felkészültem mindenre. Túranadrág, túrapóló, a repertoárom legtechnikaibb gyapjú túrazoknija és a legújabb, 15 literes fast hiking táskám, no és persze a bakancsom. A kutyáim hámot is kaptak a láthatósági szalag mellé, sanszos volt, hogy húzni fognak – meg hogy én ennek örülni fogok.
Kellemes, hazai tájakat idéző erdős szakaszunk
Az út eleje laza erdőben vezetett, kevés árnyékkal. Mintha minden tizedik fa állt csak volna a helyén. Laci mesélte, hogy egy nagy vihar pusztított itt néhány éve, az törte le a fákat. Libabőrös lettem a gondolattól, hogy egy vihar le tudott tarolni egy egész erdőt… Több négyzetkilométer hosszan láttunk a földön fekvő fenyőket, többségüket nem vitték el onnan feldolgozni. Az új erdő már nő, de az ösvény mentén végig éreztük, hogy mennyire jelentéktelenek vagyunk a természet erejéhez képest. Mivel 1400 m szint jutott 5 kilire, így non-stop felfelé mentünk. Nem túlzás, alig volt pár méter vízszintes szakasz! Egy rövid részen kicsit mecseki hangulatom, néhány száz méteren kacskaringós, árnyas erdei szakaszon jártunk. 1500 méter felé aztán elfogytak a lombhullató fák és törpefenyők váltották őket. Még láttunk néhány sziklára kapaszkodva áfonyabokrokat, de a növényzet látványosan ritkult. Egy-egy szuszogásos szünetben tudtunk is csemegézni, de népszerű útvonalról lévén szó, erősen megfogyott már a gyümölcs a cserjékről. Itt már föld sem volt a talpunk alatt, csak a Tátra sötét sziklái. Évtizedek alatt simára csiszolták a kövek tetjét a túrabakancsok, és bár sokszor látszottak a kövek billegősnek, úgy be voltak taposva, hogy minden lépésünk biztos volt.
Elképesztő tömeg volt! Sejtettük, hogy lesznek emberek, de hogy ilyen kietlen terepen ekkora tömeg legyen, az mindannyiunkat meglepett. Gyakorlatilag folyamatosan jöttek szemből és előztek hátulról – illetve előztünk mi is. A szebb panorámás helyeken sorban álltunk a fotózásért és a tizenéves gyerektől a fiatal nyugdíjasig minden korosztályból láttunk túrázókat. Csak kutyát nem. Az enyémeket egy darabig pórázoztam, aztán amikor az ösvényből szikla-lépcső lett, elengedtem. Esélytelen lett volna száron vezetni őket…
Nem őszinte a mosoly...
Onnantól, hogy sziklásra váltott a terep, az egész egy hosszú lépcsőzéssé vált. Nem volt persze unalmas, minden lépésre oda kellett figyelni. Örültem, hogy a szintes futóedzéseimnek volt értelme: a lábam jól bírta a non-stop mászást, helyette a tüdőm hagyott cserben. Bár általában futáskor jól kapok levegőt, ez alkalommal folyton légszomjam volt. Viccelődtünk, hogy ritkul a levegő, de tényleg, mintha éreztem volna… Néhány méter fölfelé után ezért meg-megálltam levegőért, de amúgy nem haltam bele az erőfeszítésbe. A kutyák jól bírták, bár nagyon kijött, hogy Pogónak nincs “hátsó láb tudatossága”: előfordult, hogy lecsúszott a feneke és elterült egy-egy sziklán, mint egy béka. Rebi ellenben ügyesen ment. Pogi természetesen tudja használni a hátsó lábait, de azok leginkább “automatán” működnek, nem figyel rájuk, ennek volt köszönhető, hogy néhányszor megcsúszott. Egy idő után, 1900 méter felé már nem duhajkodtak a szörnyek sem, abbahagyták az előremegyek-visszajövök túramódit és inkább csak előre mentek, majd megvártak. Ők sem akartak fölöslegesen lépcsőzni.
Ahogy mentünk fel egyre kevesebb lett a növényzet és hűlt le az idő. Közben pedig láthatóvá vált a Tátra egy másik lába, a Lomnici csúcs és az őt körülvevő hegyek. 1950 méter felé már elánk tárult a mélység is, az a brutális tér, ami a két vonulatot és a köztük fekvő völgyet alkotta. Úgy éreztem alig bírja befogadni a tudatom. Elképesztő sok fotót csináltunk, de az érzést félek, nem tudják átadni.
Egyre erősebben fogtam a kutyáimat...
1970 méternél aztán már olyan mezsgyére értünk, ahol mindkét irányban láttam az alattam fekvő közel 2000 méter mélységet. Az út a gerincen vitt tovább, nem volt veszélyes szakasz, nem fenyegetett a lezuhanás, de mégis ijesztő volt. Tudni kell, hogy komoly tériszonyom van, a kettes létrára se megyek fel szívesen, ezért ez amolyan harc volt a saját határaimmal. Amin elbuktam…
Nem bírtam végigmenni a gerincen. Sosem volt még pánikrohamom, de azt hiszem ott, 1978 méter magasban az volt. Azt vízionáltam, hogy a kutyáim túl közel mennek a szakadékhoz, meglátnak egy zergét ás lezuhannak. Valójában senki sem volt veszélyben és még a bocik sem olyan bolondok, hogy leessenek, de a pánik azért pánik, mert nem racionális. Társaságunk másik két tagja már párszáz méterrel korábban visszavonulót fújt (ott is volt tériszony), és Laci nekem is azt tanácsolta, hogy inkább menjek vissza. Nem jó, hogy rossz élménnyel zárom az első napunkat, az agyamnak pedig szoknia kell ezt a fajta mélységet. Egy darabig még tépelődtem a szélfútta, hideg sziklán ülve, görcsösen szorítva a kutyák hámját, majd Ati megoldotta a dilemmámat, és mondta, hogy lekísér. 500 méterrel a Nagyszalóki-csúcs előtt hazaindultunk.
Ennyi volt az ösvény: néhány méter széles sziklák és két oldalt 2000méter mélység
Lefelé menet, hogy mégis menjünk még egy kicsit, a piros jelen kerültünk, majd a Medvés kalandparknál áttértünk a zöldre. Korábban Laci (aki amúgy erdélyi) megnyugtatott, hogy a hegyek tetején nincs medve, de ezen a szakaszon még figyelmeztető táblát is láttunk, ami arra kért, hogy ne piszkáljuk a macikat. A szlovákok hozzáállása alapján egyébként teljesen az a benyomásom, hogy nem félnek tőlük, inkább csak a kíméletük miatt táblázzák ki. Lefele a piros szakasz kb. vízszintes volt, a zöld viszont meredeken ereszkedett lefelé. Mivel Laci tovább maradt fent, mi addig leültünk egy sörre. Igyekszem feltérképezni a szlovák söröket (nálunk cseh túlsúly van minden boltban), és a Saris barna kapott is egy megfelelt osztályzatot. Nem egy barna Staropramen, de egynek jó volt.
Summázva a Nagyszalóki egy könnyen megközelíthető 2400 méter fölötti csúcs. Ha nem vagy pánikolós, akkor rizikó nélkül fel tudsz menni. Nagyon hirtelen kell nagyon magasra menni, erre célszerű rágyúrni, mielőtt ide utaznánk. Az időjárásra figyelni kell, odafent nagy a szél és könnyen elkaphat nagy eső. Nekünk mázlink volt, ragyogó napsütésben mentünk (naptejezz!). A magasszárú bakancsot nem éreztem indokoltnak, de a terep kétségtelenül nehéz, technikás, ezért könnyen bicsaklós, gyenge bokára szükséges! A hosszúnaci megintcsak nem volt indokolt, a gyér növényzet miatt semmi sem ért a lábamhoz és júliusban a hideg végett sem kellett. A 15 literes zsákomban volt még egy lightshell és egy esőkabi, amiket nem vettem elő. 2000 méter közelében már cidrisebb az idő, aki fázós, annak elfér a plusz réteg, és mivel könnyen jönnek a zuhék, az esőkabát is jó, ha csőre van töltve. Ezen kívül energiaszeletek (ez kellett) és 1l víz ívózsákban (kevés volt) volt nálam és 2 liter kutyavíz (szintén elfogyott) no meg a fényképező és a kalapom. Az útvonalon nincs természetes vízforrás (csak az első kilométeren), ezért kutyáknak mindenképp kell vizet vinni. A talaj végig szikla, így érzékeny mancshoz kutyacipő is elkelhet.
Estére kellemesen elfáradtunk, a kutyák is hamar elaludtak, izgatottan vártuk a holnapot… Folytatása következik!
Nagyon sokat gondolkoztam hogy oldjam meg a frissítést, mert sajnos odáig jutottunk, hogy már a Mecsek fái sem óvnak meg a hőségtől. Ráadásként nem csak magamnak viszem a vizet, hanem sokszor Rebinek is. Ha nem akad vízfolyás az útvonalon, akkor nekem kell gondoskodnom róla. Próbáltam már a futó hátizsákot, és ha nagyobb kalandokra indulunk, akkor majd ismét ahhoz folyamodok, de ha nem muszáj, nem zötykölöm a hátamon. Bármilyen szépen fekszik is fel, csak zavarja a hőleadást és tud azért mozogni is, a koppig húzott pántoktól pedig nehezebben kapok levegőt - ami futásnál azért szokott kelleni.
Hosszas lamentálás és internetes keresés után végül bepróbáltam a Kalenji Evadict övtáskát, ami bővíthetó puha kulacsokkal. Fontos volt, hogy két ponton szimmetrikusan terhelhető, bár rövidebb távokon annyira nem érezzük, ha az egyensúlyunk nincs a helyén, de ha hosszabbat fut az ember, akkor már egy apróság, pl. telefon is zavaróvá válik, ha nincs középen vagy épp szimmetrikusan. Következő dilemmám az űrtartalom volt, 2x250ml és 2x500ml befogadóképesség közt vacilláltam meglehetősen sokáig, majd maradt az utóbbi. A puha kulacsokat is megvettem a Kalenjitől, máshol csak sokkal drágábban találni. Az egész befektetés így is már elérte egy futó hátizsák összegét, viszont a nagy filozofálások során figyelembe vettem a többi felhasználási lehetőséget: egyrészt, bármilyen túra esetén praktikusabb, ha nem pet palackban visszük a vizet, így az ivózsákjainkat ezzel egészítem ki, illetve ha egyszer beszerzek egy komolyabb kutya túrazsákot (olyat, amit a kutya cipel), akkor ő is ebben tudja cipelni a saját vizét. Forgalmaz a Ruffwear olyan kutyazsákot, amihez kapható puha kulacs, de az a kombináció már nagyon masszív áron mozog...
Az első útján valójában rövid távon mozgattam meg, 5km-t mentünk Petőczről ki a Babás szerkövekig, viszont mind a négyünknek az én sejhajomon nyugodott a vízellátása. Ati csak az iratainak hozta a futó hátizsákot, és két kutya is volt velünk. A víz javát ők itták meg egyébként, de itt amúgy is a teszt volt a lényeg. Ez az övtáska alapvetően utlramaratonista fiúknak van kitalálva, így az én hangsúlyos domborulataimon nem egészen úgy viselkedett, mint kellett volna, de alapvetően meg tudtunk egyezni. Mivel tele raktam motyóval, benne volt kulcsom, telefonom, kutyák itatótálja, két marék pzs (ezek mind beleférnek!) és egy liter víz, ezért nem kellett megszorítanom, önszorgalomból megállt a csípőmön, majd mikor nagyobb lett a tempó a zötykölődéstől elindult oldalra. Ez nyilván eléggé zavaró, úgyhogy jobb ötletem nem lévén feljebb emeltem és megszorítottam a pántját a derekamon. Mivel a mellkasom még mindig szabad volt, a hátizsákkal ellentétben nem zavart, hogy szorosra kellett vennem.
Ezen kívül kipróbáltam egy standard esti sétánál is egy hosszú nap után, így már tudom, hogy lazán elfér a kulacsok helyén egy fél lityi sör meg egy madzagos labda. Legnagyobb hátránya, hogy derékon hordva roppant előnytelenül áll a fotókon (legalábbis rajtam, és a körte formámon) :D de ezen felül tudok emelkedni.
