Papuk hegység kutyával: rövid túra a horvát határon túl

Már a karantén előtt is terveztük, hogy egyszer átruccanunk a Mecsekből is látható Papuk hegységbe, a határ túloldalára, de eddig valahogy mindig elmaradt. Most, mikor enyhítették az intézkedéseket - abszolút elővigyázatosan - nekilódultunk, hogy megnézzük magunknak a Papukot. 

A hajnali indulás eszméje hamvában holt, mivel sem összekészülni sem aludni nem tudtunk időben előző este, így jó későn, kilenc órakor startoltunk Pécsről. Ez még nem is lett volna olyan nagy baj, hisz alig 100km az út, ám pont úgy estünk be Drávaszabolcsra, hogy addigra lezárták a túloldalon a Donji Miholjac átkelőt áramszünet miatt. Hideg zuhanyként ért, hogy nem tudunk átmenni, a következő átkelő pedig Beremend, ami komoly kerülő, de elszántak voltunk, így arra vettük az irányt. A határon ellenőrizték a papírokat, de ahogy régen, most is átengedtek személyivel, a pet passportot (szokás szerint) felhúzódó szemöldökkel érdeklődve forgatták, a magyar oldalon viccelődtek, hogy a "faja kutya" (igen, a fajtája meg beauceron, de inkább hagyjuk), a horvátok úticél címét kérték, a szállásunkét, én meg széttárt karokkal mondtam, hogy nem alszunk sehol, és a hegyre megyünk... végül Jankovacot írt fel, és elkérte mindkettőnk számát. Ha Jankovacban covid ütné fel a fejét, akkor kapunk sms-t. Ez mondjuk mindegy lenne, mert egy teremtett lélekkel nem találkoztunk ott, de erről majd később. 

Délre értünk fel a Jankovac település mellett lévő nemzeti parkba. 10 kunás belépő ellenében tudtunk bemenni és parkolni a parkban, ami valamilyen gróf régi lakhelyén került kialakításra. Sajnos angol nyelvű tábla nem sok akadt, így csak sejteni tudjuk mindezt. A park nem túl nagy, és kevés a látnivaló, egy tavacska, egy beton medence, amin keresztül folyik a patak és hatalmas rákok lakják, és egy látványos, nagyon magas vízesés, ami teljes egészében körbejárható. Ez utóbbira hittük,hogy egy túraútvonal és nagy lelkesen el is indultunk, aztán meglepve konstatáltuk, hogy 500m múlva visszatértünk a kastélyhoz... 

Fel kell készülni a Papukra. Ugyanis a túrajelzésből csak egy fajta van, és nem nagyon cizellálták túl, ami járható túrázva, az piros karika, oszt csókolom. Sajnálatos módon Ati a Locus programhoz nem töltötte le a túrajeles réteget, így vaktérképünk volt csak, és a parkban kihelyezett tábla sem segített többet. Végül a vízeséses rapidkör után elindultunk a tavacska mentén. A tó mellett feküdt néhány öreg kenu, talán régebben lehetett itt csónakázni is, jelenleg nagyon balkáni hangulata volt mindennek, ráadásul épp felújítások is zajlottak. A tó mellett elsétálva láttunk néhány bájos szakaszt, majd az ösvény felfelé vette az irányt. Meredek emelkedőn és egy lépcsős szakaszon másztunk felfelé meglehetősen sokat, majd egy barlanghoz értünk, ahol a mellette álló (horvát nyelvű) táblán repkedő denevérek és puskás, népviseletet hordó bajuszos férfi alakja volt az illusztráció. A denevér részt értettük, hogy de hogy a pödrött bajszú úriember helyi betyár vagy épp tisztességes vadász, az örök rejtély marad. A barlangba kötél korláttal ellátott ösvény vezetett be, én olyan három métert bírtam, Ati picit tovább ment, de végülis nem barlangászkodtunk sokat. Egész hangulatosan kiépített fa lépcsők és járda vezetett még tovább felfelé, ahol a táblán lévő infók alapján az említett gróf sírhelye volt. Tekintve, hogy milyen volt a kiépített úton feljönni, azt kell mondjam utolsó kívánságával jól próbára tette a leszármazottjait, ha ide még felcipeltette a koporsóját, mindenesetre látványos végső nyughelyet sikerült találnia. Ezt a barlangot bejáratot zár védte, bár amúgy sem lettem volna kíváncsi a gróf földi maradványaira. Kicsit később az út ketté ágazott és mi azt választottuk, ami nem a kastély felé vezetett vissza. 

Viszont mivel a jelzések azonosak voltak mindenhol, és nem volt használhatú online térképünk, igazából nem tudtuk, merre tartunk. Még négy kilométert mentünk előre, majd nemes egyszerűséggel visszafordultunk, hogy biztosan időben hazaérjünk. A környezet abszolut a Mecsekre hajazott, hasonló növényzet, hasonló klíma, az ereszkedések és emelkedők is ezt a hangulatot idézték, éppen csak a zavaros jelek és a láthatóan gondozatlan útak voltak újak számunkra. Hiába, rá kellett jönnünk, hogy a magyar túrista utak elkényeztettek minket. Itt minden jelölve van, a hegyre a háromszög visz, a forráshoz a kör, stb itt meg kapsz egy piros pöttyöt a fán, és légy vele boldog. A dzsungelen átvágtunk, a farönkön átmásztunk, de legalább ez emlékeztetett rá, hogy most nem otthon vagyunk. Sajnos olyan igazi durci kilátást nem kaptunk sehol, ehhez jobban fel kell készülnünk térképileg, de nagyon jó volt, hogy itt láthatóan nem divat a túrázás, és bizony csak a kastély környékén láttunk messziről embereket, bent az erdőben már civilizációnak nyoma sem volt. És úgy összességében úgy éreztem magam, mintha a kétszáz évvel korábbi Mecsekben járnék. Hosszan elterül a horizonton a csodás, fákkal fedett lankáival, de nem borítják házak és lakóparkok, mint nálunk, csupán néhány tanya kerítése utal arra, hogy laknak itt emberek. 

Visszatérve saját nyomunkon a keresztezésig, ez alkalommal a kastély felé indultunk, így vittünk egy kis változatosságot az útvonalba. A kastélynál volt egy étterem, és Atinak kedve támad egy kis plejskovicához, így megközelítettük a helységet, ám már a terasz előtt a lépcsőnél kiraktak egy nagy kutyát tilos táblát, ez kivételesen közérthető volt minden nyelven. Megálltunk a lépcső aljában, és a pincér mutatta, hogy ott távolabb, a parkban a padoknál foglalhatunk helyet a kutyával. Mikor ezt megtettük kiderült, hogy itt már nem szolgálnak ki, és mivel semmi kedvünk nem volt a kutyát egymásnak adogatva rendelni (főleg, hogy Ati nem is tud angolul), úgyhogy otthagytuk őket. Ezzel teljesen nullára csökkentve amúgy a horvátokkal való kontaktust. 

Hazafelé már gyorsabban tudtunk menni, hisz délután egytől újra üzemelt a miholjaci átkelő. Megállapítottuk, hogy bármilyen közel is vagyunk a határhoz, érezhető, hogy ez másik ország, a rengeteg vakolatlan ház, a hiányzó kerítések, nincs minden udvarban kutya, és az a rengeteg, gyönyörű iszalag... ahogy hazaértem elkezdtem guglizni, hogy mégis honnan és mennyiért juthatok hozzá, fel akarok futtatni a féltetőre egy ilyet. A határon hazafelé sem volt fennakadtás, a horvátok elkérték az okmányokat, a magyar oldalon pedig megnézték Rebit a csomagtartóban (mmint csak messziről). 

Mivel kimaradt egy betervezett étkezés, hazaúton Görcsönyben álltunk meg a Zsuhukában, itt tudtam, hogy kutyabarát az étterem, az asztalig tudtam hozni Rebelle-t, és annyi kaját kaptunk, hogy még másnap is azt ebédeltem. 

Summázva a határon való átkelés pet passporttal és szimpla személyivel teljesen gördülékeny  volt, a horvát oldalon sajnos falu falut ér, ami miatt nehéz haladni, de a határtól a Papuk nem esik messze. Túratérképpel fel kell készülni, és néhány kuna sem árt, ha Jankovacnál akarunk parkolni. A terep (ahol mi jártunk) egyáltalán nem volt nehéz, nem volt indokolt a bakancs, előfordulnak patakok, szóval elegendő úgy készülni, mint egy mecseki túrára. A kutya kapcsán senki nem problémázott (kivéve az éttermes malőr), de a biztonság kedvéért nem engedtem el, bár végülis sem vadászatnak sem más erdei munkának nem láttuk nyomát, még leseket sem. Abszolut tudom ajánlani a nyers, érintetlen természetet kedvelőknek.