Nem új a téma, már két felületen, az Erdeiprogramok és a Decathlon blog oldalán is megjelent az írás, szóval bocs a felmelegítésért, de úgy érzem ezt nem lehet elégszer elmondani. Így tessék kutyásként hozzáállni a vadászterületekhez és a vadászokhoz - már ha sikerül - mert ami helyzet most van, az nagyon rossz, mindkét oldalnak. Megoldás pedig agresszióból és hőbörgésből biztosan nem lesz, míg el nem jön a kánaán (nem fog) annyit tehetünk, hogy mi betartjuk a szabályokat, példamutató kutyásként felelősen járjuk az erdőt, hadd lássa a vadász is, hogy intelligens közeggel van dolga. Mert csak a kompromisszum vezethet bármiféle megoldás felé. Nézzük...

A fajunk évezredek óta vadászik, és mint tudjuk, a legrégebbi háziasított állata nem egyéb, mint a kutya. Mégis a kutyások és vadászok ellentéte mostanra nagyon kiéleződött. Mondhatjuk, hogy ez is a “modern” kutyázás hozadéka, hiszen amíg eredeti feladatukban foglalkoztatták a kutyákat, addig nem mászkáltak unalmukban vagy gazdájuk oldalán a vadászterületen (volt egyéb bajuk is). Ebben pedig van igazság. Ha viszont megoldást keresünk, akkor muszáj nyitottnak lennünk, és túllépnünk a “vadászat = gyilkosság” nonszenszen, és legalább megpróbálni megérteni a másik oldalt. Saját érdekünkben is!

Nem felvágásból mondom, hanem, hogy teljes legyen a kép: bár a média kutyázásom kezdetétől fogva időről időre hírt adott kilövésekről, soha nem utáltam a vadászokat. Alapvetően nem vagyok gyűlölködős fajta, meg akartam tudni az okát, miért történhet meg mindez? Olvastam, sokat. Például Széchenyi Zsigmondot, de sok más, kutyás novella-gyűjteményben is volt szerencsém vadászebes történetekhez. Még messze volt az internet, vadász ismerős pedig nem volt a családban, így maradt Kittenberger és Széchenyi.  Nem tudtam őket gyűlölni és aki olvasta már őket, az tudja, hogy miért nem.  Mindig úgy gondoltam rájuk, mint emberekre: vannak köztük jók és rosszak.

Aztán elérkezett az internet kora és bár 100%-ban a kutyás oldalhoz tartoztam, néha megjelentek írások a vadászok védelmében, hisz sokan közülük mindkét oldal tagjai. Majd  jött Ildi barátnőm, akivel annyira hasonlítunk, hogy az már-már ijesztő :) tenyésztő, kiállításokra jár, és mellette eredeti feladatukban használja a kutyáit, csak ő nem terel: vadászik. Szintén ritkán van szabadideje, de mikor összejövünk, akkor az órák úgy suhannak el, hogy észre sem vesszük. Általa igazán közeli betekintést nyerhettem a “másik oldalra”. Nézzünk most néhány tényt és  tévhitet.

“Akkor sétálunk itt, amikor akarunk, ez nem vadászterület!” Nos, sajnos ami nem kijelölt kutyafuttató, vagy magánszemély saját telke,  esetleg a faluvégi sportpálya, az bizony vadászterület.  Az összes mező, szántó, erdő, erdei tisztás, stb. Ezeket tulajdonosaik általában bérbe adják a vadásztársaságnak, illetve gyakran maguk is tagok, és vadásznak. Így, mikor elmegyünk a les alatt és a vadász ránk köszön, akkor nem feltétlenül éri meg emberkedni vele. Legyünk udvariasak, és mikor megkérdezi merre lesz a séta, válaszoljunk rá higgadtan, hisz  a saját érdekünk is, hogy ne arra kószáljunk, amerre ő lövöldözni fog. Neki sem lesz jó, ha bekerül a hírekbe.  Tetszik vagy sem, ilyenkor a legbölcsebb döntés új irányt választani.

“Nem fogok rá rikító holmikat adni, még könnyebben eltalálják!” Először is, ne adjunk rá lehetőséget, hogy kilőjék. Ha tényleg folyamatosan rajta van a szemünk és nem hagyjuk, hogy eltűnjön percekre, meg bevágódjon a susnyába, akkor nem lesz baj. Az pedig, hogy teszünk rá egy rikító narancs karszalagot, vagy láthatósági mellényt, csak az ő javát szolgálja. Ha rosszindulatú puskás emberrel találkozunk, az így is-úgy is ártani tud neki, ha viszont normálissal (amire nagyobb az esély) akkor ő legalább pontosan látja, hogy a kutyának van gazdája és nem egy udvarról szökött ki teljes harci díszben.

“Nem hozom túrázni a Fifit, nehogy az erdőben lelője a vadász!” Ez mindenkinek a maga döntése. Ahogy azt a már írtam korábban, meg még egyszer írtam, a túrák során általában vadászterületen visz az utunk, és mint ilyenen, törvényileg előírt a póráz használata (a legújabb szabályozás csak a szájkosár alól ment fel, de a vadászterületek tulajdonosai ezt is felülírhatják, hisz ezek magánkézben lévő földek), ha ezt megszegjük, akkor legyünk fokozottan körültekintőek. De inkább maradjunk a póráznál.

“Az erdőben csak a vadász tudja bántani.” Nem. Bár tény, hogy kisebb az esélye, hogy autó üsse el, mikor szabadon szaladgál, de ne becsüljük le az erdő vadjait! A vaddisznónál kevés veszélyesebb állat van a térségben. Ezért is maradok inkább a sűrűn járt túraútvonalakon, ott kisebb esélye van annak, hogy csíkos kismalacba botlunk. Mert ha ez megtörténne, akkor hipp-hopp össze kell szedni a kutyákat és uzsgyi balra el.

“A vadászok élvezetből lövik le a kutyákat!” Sok évvel ezelőtt valóban volt olyan, hogy a vadászok pénzt kaptak a leadott kutyaorrokért. Ennek már nagyon régen vége és törvény szabályozza az ebek kilövését. Eszerint két esetben dörrenhet a puska: ha a kutya emberre támad (akár a vadászra, akár másra az ő jelenlétében), vagy ha vadat hajt. Nem tudom elégszer ismételni: szemünk legyen a kutyán! Ne menjen le az ösvényről, ne menjen be a sűrű növényzetbe, ne fusson el messzire a mezőn! Ennyi és nem több, ha mellette valóban barátságos és behívható, akkor nincs mitől félnünk. Ha nem az, akkor pedig ne fázzunk a póráz használatától.

“Nem bánt ő semmilyen állatot!” Persze, hisz a kutyák nem ragadozó állatok… No, jó, tegyük fel, hogy tényleg nem bántja a Bambit, csak kergetőzik egyet a vemhes mamival. Az őzek, szarvasok a stressztől is el tudnak hullani. Ha a Fifi megkergeti őket játékból, majd tíz perc múlva előkerül boldogan, hogy ő milyen jót futkározott, fogalmunk sincs róla, mi történt szerencsétlen menekülő állattal. Pedig lehet, hogy néhány perc múlva a stressz olyan folyamatokat indít be a szervezetében, amitől elhullik. Az őzek gidanevelési idejében pedig olyan bagatell dolgok is pici állatok halálával járhatnak, mint egy megszaglászás: odamegy Fifi Bambihoz, jól megnézi, otthagyja és a Bambi utána szépen éhen hal, mert az anyja megérzi a ragadozó szagát és többet nem megy a közelébe.

“Akkor mégis hol mozgassam le a kutyámat? Neki is kell a szabadság!” Ezt általában a “minden megoldásra van egy problémája” típusú emberektől szoktam hallani/olvasni. Nos, rengeteg a lehetőség. Egyrészt, ne úgy akarjuk lemozgatni Fifit, hogy szabadjára engedjük a mezőn. A fárasztás legyen közös program! Akár egy labdázás, egy közös futás, vigyük el valahova sportolni, kutyasuliba, keressük meg azt az elfoglaltságot, ami mindkettőnknek jó. Ha nagyon nem tudunk semmit tenni ez ügyben, akkor pedig vegyünk egy hosszú pórázt, tegyük feltűnővé Fifit és magunkat, tehetünk rá szürkületkor akár kicsi bringalámpát is, és maradjunk jó viszonyban a vadászokkal! Ha Nivát látunk a les alatt, akkor induljunk másfelé, vagy kérdezzük meg, merre és meddig mehetünk, akar-e ma este lőni?

És végezetül ismétlem: a vadász is ember. Neki is van egy nézőpontja, egy feladata és ő is részese ennek az eldurvult helyzetnek. Támadják őket a médiában, a létező összes szociális háló felületén. Nem csoda, ha feszélyezettebbek, mikor kutyással találkoznak a területen. Egy külön posztot lehetne szánni arra, hogy miért van rájuk szükség (de talán elég, ha olvassuk Decablogos társam ez irányú cikkeit), legyen elég annyi: komoly feladatot végeznek. És nem tudom elégszer hangsúlyozni: saját érdekünk, hogy képesek legyünk egymás mellett élni.