Mikor jó alaposan begyakoroltuk már a kutyával a gyűjtő munkát, szépen balanszolva hozza rád a nyájat, és aztán villámcsapás-szerűen azt várod tőle, hogy az ellenkezőjét csinálja, és tőle felfelé nyomja a nyájat... na akkor aztán lehet vért izzadni rendesen.

Annak ellenére, hogy ez mindig ilyen nehézkes, mi mindig először a gyűjtést stabilizáljuk. Ez az ösztönös viselkedés a kutyák részéről, így ez könnyebben megmarad a fejekben, ráadásul a pályamunkák 80%-a erre a stílusra épül. Más kérdés, hogy magyar fajtás körökben nem ez a menő, de ebbe inkább nem mennék bele. Legyen elég annyi, hogy aki magyar fajtával próbált gyűjteni, annak sikerült is, és a kutya bizony szebben is dolgozott utána, mint előtte hajtásban. Szóval stabil gyűjtéssel kezdünk, és kell, hogy legyen a kutyának annyi fegyelme, hogy a jószágról lehívható legyen. 

A legideálisabb az volt, mikor Jettával a saját kecskéinket naponta ki-be hajtottuk, a mekkék tudták az irányt, nem kellett őket különösebben noszogatni, Jetnek annyi dolga volt, hogy nem hagyta őket megállni útközben, hogy gyümölcsfákat gyalázzanak. Ezzel szépen rájött a hajtás balanszára, tehát hogy velem azonos oldalon is cikk-cakkoljon a nyáj mentén. Ezt egy-két tréning alatt szépen átültettük birkára is. Nem volt sírás, nem volt vért izzadás. 

Pogi viszont nehezebb helyzetben van, nincsenek kecskék, és ritkábban járunk terelni. A legjobb neki az lenne, ha akadna olyan tréninghely, ahol tudnánk egyszerre 200 berbéccsel dolgozni, de ez sajnos nem adott, marad Gabi, a 10 merinója és a gyönyörűen kiépített pályája. Szerencsére a kézbentarthatósága Poginak nem romlott, sőt, a legutóbbi tréningen ismét azt éreztem, hogy rendeződött a kettőnk viszonya. A hajtás tanítást mi igyekszünk kerítés mentén tanítani, ha szükséges, akkor hosszú pórázzal. Legutóbb Gabinál egy bálamadzagból szőtt készség volt csak, ami hamar kiégette volna a kezem, így maradtunk a póráz nélküli verziónál, ami viszont rengeteg kiabálással járt. A birkák tehát kerítésen, a kutya mögöttük, én pedig szögben állok a nyáj mellett/mögött, legalább 2 méterre tőlük. A kutyát indítom,  kapja az elhajtás parancsot (ez nálunk "elfele") és mikor indul, hogy a birka elé kerüljön, akkor visszahívom. Természetesen egy Pogo kaliberű kutya nem hogy elindul, hanem kilő, mint a puskagolyó, így gyakorlatilag ez úgy hangzik, hogy "Elfe... GYEREIDEEE" és újra és újra... aztán rájövünk, hogy Pogo annyira balos, hogy ilyen egyszerűen nem létezik, képtelen vagyok jobbról küldeni (főleg amikor már teljesen fáradt, nem érti, zavarodott), így végül hagyjuk, hogy a birka beporoszkáljon a kerítés mellől középre. Persze ez idő alatt sem hagyhatom, hogy a kutya rárohanjon, így ilyenkor láb mögé hívom (nálunk van egy "mögém" parancs, ami a lábhoz terelős verziója), odaballagunk a nyájhoz, és újra "elfele", majd újra "IIIIDE", és így tovább. A torkom már vérzik, annyit kiabáltam, a kutyám vérnyomása az egekben, ő dolgozni akar, de rohadtul nem érti mit akarok tőle, frusztrált lesz, harapni akar, megint kiabálok vele, látom az arcán, hogy a háta közepére nem kívánja már ezt az egészet, és akkor eljutunk a holtpontra... 

Mikor egy feladattal megszenvedsz, akkor annak igenis van egy szenvedős része, ez elidegeníthetetlen. Ha viszont ezt minden áron ki akarod kerülni, akkor homokba dugod a fejed, vagy meghátrálsz. Eldöntheted, hogy végigmész a kijelölt úton, vagy megpróbálsz menekülőutat keresni, amivel valószínűleg nem javítasz a helyzeteden, ellenben sokkal hosszabbá teheted a szenvedős részt, vagy egyszerűen feladod. A saját kutyámat ilyen állapotban látni kemény dolog. Mintha direkt szívóznék vele, felvillan a fejemben, hogy talán a bizalma is csorbul, hogy nem lesz kedve következő alkalommal dolgozni, egyébként is, hogy el van keseredve szegény... De nem hagyom, hogy a félelem lerántson az ösvényről, megyünk tovább, odafigyelve, rágyakorlok még egyszer, minden idegszállal azt figyelem hogy mozdul, jól dicsérjek, jól blokkoljak és egyszer csak megtörténik: kaptam egy fél balanszot. Örvendezés, kutyaölelgetés, egy kis sóhaj. De még nincs vége, megyünk újra, Pogo enged, azonnal visszahív, közben pedig kapok egy újabb balanszot, ez már teljes egész. Egészen ugrabugrálunk, végre, sikerült! Fél órás tréning, a kutyám a seggén veszi a levegőt - de én sem vagyok jobb állapotban - szinte ölben viszem ki a pályáról, akkora az öröm. És a következő tréningen folytatni fogjuk, valószínűleg majdnem nulláról kezdve, még áll előttünk 1-2 kemény edzés. Ez az útja, nem lehet minden tréning csupaörömboldogság, ha az lenne, soha nem fejlődnénk sehova. A sikerig izzadás, egy kis depi, sok izomláz, fejfájás és bevérzett torok vezet egy kalapnyi kétségbeeséssel. Még akkor is, ha piszok jó a kutya. 

Elég megterhelő nap áll mögöttünk mind fizikailag, mind mentálisan. Egy terelő tréningre mentünk, és a legújabb HDR őrület szellemében Viki feldobta, hogy utána fussunk egyet. Komolyan azt hittem, hogy viccel, de annyit mondogatta, hogy végül a biztonság kedvéért úgy öltöztem, hogy futásra is alkalmas legyek. Ez jó döntés volt.

A korai hőség (22°C volt, ez nekünk már kánikula) is hatott ránk, és az állatokra is, illetve a hosszú kihagyások és a tömeges tüzelés is nyomot hagyott, elég kalandos és tanulságos nap volt. Jettával kezdtem, célirányosan a következő versenyre készülve, ahol annyi különlegességre fel Gabi a figyelmünk, hogy elhajtásban lesz híd feladat, illetve nem lesz kifutás. Az elhajtásos híd volt tehát a nap fő challenge-e, amit Jettával sikeresen abszolváltunk is. Mellette higgadt munkát, gyors reakciókat vártam, és nem hagytam neki, hogy megint egy mókakört fusson, most már komoly munka folyik, eredményeket szeretnék a következő trialokon. A kitaposott utunkon haladva komolyabb zökkenők nélkül dolgoztunk a Tyutyival, meg voltam vele elégedve. Kétszer vittem pályára és bár a tüzelés miatt nincs kondija és fel is szedett néhány plusz kilót, becsülettel teljesített. 

Pogoval egy rövid gyakorlást mentünk, majd belevágtunk a lecsóba: elhajtás. Erről írok majd külön is, mert megér egy misét, egyelőre legyen elég annyi, hogy kemény dolog, sok munka van benne, és nehéz pozitív élménnyel elhagyni a pályát. 

Rebelle-lel csak egyszer léptem fel, viszont akkor sikerült úgy mennünk, hogy 90%-ban jó volt a balansz és le is feküdt, amikor kértem tőle - persze nem elsőre, mert mégiscsak ő a Rebi - még úgy is maradt, ha kellett, szóval vele abszolult sikerként könyveltük el a tréninget. Cserébe a balanszért megfuttatott kegyetlenül, valamiért beragadt neki a jobb oldal, onnan folyvást körbe akarja kerülni a világmindenséget... 

Viki hozta Alice-t és Emmát, utóbbival a kifutást gyakoroltuk, szép eredménnyel, Alice pedig balanszolni gyakorolt. 

Mint írtam, áldozat nélkül nincs siker... ez a tegnapi nap próbára tett minket, mindhárom kutyámmal új feladatot vettem elő, és Viki is küzdött Ali-vel az igazáért, de mikor ott voltam bent Pogival, próbáltam megértetni vele mit várok tőle, és már éppen elkezdett elérni a csüggedés, egyszer csak bevillant a gondolat: az eredményig nehéz út vezet. És ez most a nehéz része, egyszerűen végig kell csinálni, és utána majd jobb lesz, méghozzá annyira jó lesz, hogy lepkehálóval kell majd összeszedniük a nagy ugrándozásból...! Nem adtuk fel, végigcsináltuk, megkerestük a pozitív lezárást, és a pályáról lelépve a következő lépéseket terveztük, nem süllyedtünk önsajnálatba, pedig mindkettőnknek lett volna rá oka. Lehet, hogy amit csinálunk az csak bottal kalimpálásnak látszik, de bakker kőkemény munka van benne!

Majd ezt követően - mikor már leégett az arcom, fejbevágott a nap és kisütötte az agyam a három őrült kutyám - Viki bedobta, hogy menjünk futni. Közöltem vele, hogy Rebelle-el a karámban már lefutottam a magam körét, de eléggé hajthatatlan volt. Már a birkák legelőről összeszedésénél hülyéskedtünk, hogy ez már egy fél Hard Dog Race pálya, olyan bokrok fölött-alatt másztunk át, amiknek a tüskéje nemhogy a ruhánkat, de a kezünket is átszúrná, plusz  a rohangálós balansz Rebivel... neeem, nekem mára megvolt az edzés. De elég hajthatatlan volt a nőszemély, így elővettem a kocsiból a canicross cuccot (az én kocsimban MINDEN van), ő megnyerte Pogit (Alice még fiatal ehhez) én pedig felkötöttem Rebelle-t. A tanyáról kivezető földútra mentünk, megnéztem GPS-en és elég hosszan vezetett lakatlan területen, jó választásnak tűnt. Viki még sosem futott olyan kutyával, aki húzta volna, Rebi pedig még sosem húzott, így akadtak kihívásaink, de az első kilométer után minden a helyére került. Rebelle rájött, mi a feladat - nem volt nehéz dolga, scooteren is anyja mellett fut és húz, itt pedig eléggé hasonló volt a helyzet. Vikinek viszont nagyon új volt az őt húzó kutya, pláne a tempója, mondjuk Lemmy után nekem is komoly ugrás volt a jócskán vehemensebb Rebszivel futni. Durva tempót toltunk az elején, viszont a féltávra belőlem el is fogyott a szusz. Hiába no, fiatalabb már nem leszek, és edzésben sem vagyok, nekem kell a 3-4 nap regeneráció egy-egy futás után... Ott aztán megtapasztaltam fizikai valójában azt, amit előtte több órán át kaptam mentálisan: fájdalmas mélypontok vezetnek a fejlődésig. Szó szerint veszettül fáj, és mellette kimerít, elgyengít, és a hátam közepére sem kívánom. De ha egyszer az életben el akarok jutni odáig, hogy jó tempóban lefutok 5km-t (majd egyszer jó lenne 10-et is, de egyelőre elérhető célokat tűztem ki :D ) akkor ezt most túl kell élni és kész... Végül totyogós tempóban, de lenyomtam én is a 3km-t, az időm botrányos lett, és a végén Rebelle-t el is kellett engednem a szárról, nehogy elrántson. Nem maradt erőm, és féltem rosszul lépek, utána pedig csak gurulok a bolond gyerek után. Viszont arra nagyon büszke vagyok, hogy Pogo, aki annak idején a saját apjával sem ment el futni, most Vikivel szépen dolgozott, nem problémázott azon, hogy lemaradok mögötte, hajlandó volt együtt dolgozni a frizbis-nénivel :) 

Kicsit talán a kisördög dolgozott bennem, mikor Pogit adtam Viki kezébe - fájjon neki is, ha már kirángat futni a kéthetes izomlázammal - de annak örülök, hogy jól dolgoztak a kutyák, előzéseket is le tudtuk bonyolítani, tök jók voltunk. És most már neki is van izomláza, nyehehe... 

Tudom, sokan gondolják úgy, hogy kutya-kutya, egyremegy (égnek is áll tőle a hajam rendesen), de a valóság az, hogy nagyon nem. Adott a hamar fejlődő, 10-11 hónapos korára fejben érő, illetve hossznövekedését befejező bull-type meg a 1,5 éves koráig fejlődő (csak testben, fejben van az 4 év is...!) beauceron. Hogy miért bsztatom őket erőedzéssel? Mert egyrészt bitang jól néznek ki, másrészt ettől jól alszanak éjjel, ami fontos szempont, segít elkerülni, hogy mindegyiket ugatásgátló nyakörvben altassam, vagy azt, hogy felhízlaljam őket 40-50kilósra. Mindkét opció segít elérni, hogy a pörgős kutyák csendben maradjanak, csak egyik sem illdomos. Mi inkább a testi-mentális kisütést választjuk, igaz ugyan, ez a legidőigényesebb, ráadásul magunk alatt vágjuk a fát: minél több terhet kap, annál erősebb lesz -> annál többet igényel. 

A dolog úgy néz ki, hogy éves koráig sétál, szocizik, alapozunk, suliba járunk, jön egy basic engedelmes, huzizás, hogy alakuljon a zsákmányszerzés, szoktatás, birkászás (ésszel ezt is, írtam már, miért). Ha minden jól alakul, egy éves korára lesz egy sportos kondiban lévő, hossznövekedését 90%-ban befejező (a bordák még kiöblösödnek, ez Rebinél pl. szépen észrevehető), motiválható, nyitott kutya, akivel jó kapcsolatunk van. Eddigre már javában csináljuk a dombon labdázást, kimehetünk futni (én nem tettem, mert lusta dög vagyok), és felrakhatjuk futópadra (Rebi és Vixi sajnos nem fér rá, de Pogi szerencsére igen). 

A januári születésű Rebelle-lel most kezdjük el a scootert, ahol már bizony erővel kell húznia, és nemsokára (még a saját kondimon kell dolgoznom) viszem ki őt is canicrossozni. Ezek olyan edzések, ahol már számít a kutya saját izomereje, de még nem kap olyan terhelést, ami a fejlődő teste számára káros lehet. Egyelőre építi az izmait, és fejleszti a tüdejét, ez utóbbi pedig nagyon fontos: a nagytestű - ráadásul mérsékelten szőrös és teljesen fekete - kutya esetében a hőleadás kardinális fontosságú, ehhez pedig kell a tüdőkapacitás. 

Másfél éves korig nem tervezek vele ennél komolyabb sportot űzni, mivel ő anyjánál jóval hosszabb törzsű kutya, és ennél a méretnél már figyelembe kell venni, hogy a hosszabb hátú kutya gerince sérülékenyebb, terhelés esetén ha nem elég fejlett a háti izomzat, akár komoly baj is érheti. A dolgozó maliknál jól megfigyelhető, hogy szép erősek a hátizmok, ez az őrző-védő munkából (is) ered, a hátrafelé dolgozás egy fogásban igénybe veszi ezt a területet, és szépen lassan külön erősítés nélkül is jó izomzatúak lesznek a kutyák. Ha ezt fel akarjuk gyorsítani, akkor lehet megoldás a súlynyakörv, de ezt mindig nagy körültekintéssel használjuk, ha egyszerre kapja a jószág a súlyokkal tele, az megint nem egészséges! A profi súlynyakörvekből ki lehet venni a nehezékeket, így fokozatossá tehetjük a terhelést. Én egy-egy laza sétára szoktam feltenni, amikor nem végez a kutya hirtelen mozdulatokat, csak szépen ütemesen halad. A súlynyakörvek szélesek, nagy területen fekszenek fel és általában párnázottak, így a nyaki csigolyákra nem károsak, de hallottam már komoly ellenérveket a használatukkal szemben. Nekünk szerencsére nem volt problémánk, Jetta 9 éves lesz idén, többször használtam rajta ciklikusan ezt az eszközt és semmi baja a csigolyáinak, pedig ő is hosszú törzsű kutya. 

Ha már eljutunk oda, hogy a jószág másfél éves, nem látszik rajta semmiféle mozgászavar (dp szűrés sem árt, csak halkan mondom), akkor mehet neki fokozatosan a súlyhúzás. Spéci hám persze és kisebb gumi. A kis gumi esetünkben Maddox standard gumija, amivel a 10-15kg-val nehezebb bocik konkrétan rohannak... nem cél, hogy olyan ellenállást kapjon a kutya, amivel csak ügetésben képes haladni, sokkal inkább a hosszabb távú, kis terhelés a lényeg, szóval az első gumis húzásoknál bizony futnom kell. Ahogy rájön a böszme, hogy nem érdemes előrefutni - visszafutnia hozzám gumival a seggében, már könnyebb lesz a dolog :) Ha már heti egy gumis kört lenyomtunk (ez nálunk a "kis kör", 5km) akkor próbálom meg váltani a gumi méretét nagyobbra. ezzel először csak fél kört megyünk, majd fokozatosan növeljük a távot, de minden nehezebb edzést egy hét pihi és egy könnyű gumis kör követ. Pihi alatt persze azt értem, hogy nem húz gumit, a többi hülyeséget csináljuk, labdázás, scooter, canicross, suli, birkák... 

Nem elfelejtendő, hogy izmot csak úgy tud építeni a zállat, ha kap hozzá fehérjét. Energia- és fehérjedús kaját kell kapnia, vagy prémium tápot, vagy húsetetést. Nálunk az étrend alapja vegyes marhahús (tartalmaz faggyús részt, bőrt, zsigereket is), amihez jár Luposan izületvédő is. Egy idő után így elég bitangul tudnak kinézni a kutyák, de hangsúlyozom, ezzel mind meg kell várni, míg a kutya elég fejlett lesz, fokozatosan kell készíteni, és figyelembe kell venni a kockázati tényezőket. Csípő-könyök és gerinc röntgenes vizsgálata javasolt! 

Esik az eső, hideg van, náthás vagy, fáj itt, fáj ott, kisült az agyad a melóban... akarsz még tréningezni is? Hát, előfordulhat, hogy nem. De amit vállaltál, azt vállaltad, úgyhogy egyél egy sütit, igyál egy kávét, vegyél fel még egy réteg meleg ruhát, és takarodj ki kutyázni!

Nem kell minden nap megváltani a világot, az is elég, ha elfárasztod a jószágot valami rapidmódszerrel (erre írtam ötleteket saját blogra is, és a cégesre is), aztán bekucorodtok együtt valami film elé. 

Néhány bölcsesség, ha már ilyen kedvemben vagyok: 

1.: Szoktasd magad arra, hogy korán feküdj és korán kelj, ahogy melegedik az idő, már csak a hajnali órák maradnak az edzésre, utána kisül minden élet.

2:: Tanuld meg a munkahelyen  hagyni a munkát, mert otthon szó szerint a kutyát sem érdekli. 

És végül: Szerezz kutyás barátokat, lehetőleg olyanokat, akik vevők arra, hogy néhanapján közös tréning helyett (után!) beüljetek valami kutyabarát helyre. Nincs lélekemelőbb, mint sorstársakkal röhögcsélni egy jó fagyi mellett. 

A lusta ember kreatív... nekem a kutyázásban is sikerült mindig úgy ügyeskednem, hogy a lehető legkevesebb energiaveszteséggel járjon: terelek. Egy bottal hadonászok a pályán, ideális esetben csak sétálgatok kicsit, közben gesztikulálok és néha üvöltözök, tök király sport! Csakhogy belekezdtünk a Hard Dog Race falka dologba (így), tök jó, hogy így elkapott a gépszíj, de ez az istenverte futás... 

Borzalmasan lassan fejlődök, szinte látom magam kívülről, hogy mennyire gáz vagyok, nem tudom éppen rendesen teszem-e a lábaimat, vagy megint csak csámpázok, fáj itt - fáj ott, folyik rólam a víz, folyik az orrom is (miért, MIÉRT folyik az orrunk ilyenkor???), próbálok levegőt kapni, de az orron be - szájon ki nem megy túl jól, ha az ovisként kiműtött orrmanduláim orvul visszanőttek... szóval dobálom a lábaim, próbálok nem elbukni, miközben a hősies Lemmy kutya vontat előre, figyelnem kell arra is, hogy rendesen vegyek levegőt, de persze nem sikerül, szúr az oldalam. Közben érzem, hogy a lábam felett lassan elvész az irányítás, már nem is tudom, hogy vagyok képes mozgatni... a levegő még mindig alig jön, de az oldalam egyre jobban szúr, próbálom felemelni a kezem (azt mondták ettől elmúlik), de csak még nehezebben haladok. Szakad rólam a víz, jön egy emelkedő, egy lejtő, figyelnem kell hova lépek, és megint azt érzem, hogy nem bírom tovább. Hol tartunk? Ránézek a telefonra, de ezzel megint nehezebb lesz, bármi olyat teszek, ami kivesz a ritmusból, attól csak rosszabb lesz... Igyekszem túllendülni a mélyponton, valami másra figyelni - egy darabig le is köt, hogy Lemmy szépen ívelt vonalaiban gyönyörködöm, lám milyen jól néz ki a kutya, főleg, mikor tényleg húz...! És basszameg húz, belelendül, mert míg elkalandoztam véletlen felgyorsultam. Kapkodom a lábam, jön egy lejtő - jesszusazanyám - érzem, ahogy eláraszt az adrenalin, csak ezt éljem túl! Leérünk, de a lábam, mintha vasból lenne, 40kg lendület húz előre dombon lefelé, és próbálok fékezni... hogy fog ez holnap fájni! Közben elhagytuk a félpályát, nahát, már itt tartunk? Abba kéne hagyni... na de most miért állnék meg? Fáj valamim? Szúr az oldalam, de túlélem, a lábam már nem fáj, az még bírja. Elfáradtam? El, de már az első kilométeren is el voltam fáradva, most már mit számít..? Annáék ott futnak előttünk, milyen blama lenne már az utolsó fél kilométeren feladni... fszom, nyomjuk még, majd megállok, ha már nem bírok menni. Na, már majdnem a gáton vagyunk... horgászok, horgászok ott is, bakker, de nehéz lavírozni. Nédmá, itt a gát, már csak pár száz méter, az utolsó kis híd, és itt a vége... basszameg, Anna tovább futott... sebaj, innen indultunk, én körbeértem. 

A lejtőzéstől még aznap kegyetlenül bedurrant a lábam, de néhány óra távlatából már csak az izomlázat érzem, és ez jó, arra emlékeztet, hogy tettem valamit. A tóköröm egyébként 3,2km 24 perc alatt. Szánalmas, én tudom, de hosszú ideje nem futottam le ilyen távot. Legközelebb pedig még jobb időt megyünk majd, a lényeg úgyis csak az, hogy majd végigvergődjünk a versenypályán. 

Bár az edzésterv címke alatt nem kevés infó megtalálható a különböző tréningezési módokról, érkezett egy kérés, hogy rakjam az egészet egy keretbe. Nem tudom egzakt tudományként kezelni a erőedzés témáját, mivel kutyánként, családonként változó lehet, viszont elmondhatom mi hogy szoktunk kutyát készíteni. 

Főleg ember sportja a wp (weight pull, azaz súlyhúzás), de együtt kutyázunk és én vagyok a szószátyár a családban. Már több - sikeres - kutyát készített fel az évek során, sajnos két jó pit kant is elvesztettünk, de míg versenyzett Murphy és Ragnar is hozott dobogós helyeket, méghozzá szép mezőnyben, és mindezt jó stílusban. Maddox-szal tegnap értünk haza az első versenyről, és bár a dobogóra nem jutottunk fel (azt hiszem negyedik lett, de még nem láttam az eredményeket), jól dolgozott, szintén kemény ellenfelek közt. 

A wp edzéseket, pontosabban a szoktatást már kicsi korban elkezdjük, először szocializációval, teljesen kommersz kiskutyaneveléssel. Rendeződjenek az alá- fölérendeltségi viszonyok, alakuljon ki jó kapcsolat, fejlesztjük a zsákmányszerző készségeket, kitapasztaljuk milyen a kutya habitusa. A bull-típusú terrierek általában magasan pörögnek, a mieink eddig mind jól terhelhetőek voltak, és inkább nyugtatni kellett őket, mint hergelni. Érvényes ez Madre is, aki egyébként nem pit bull, hanem papíros staffordshire terrier (Warriors of the Lanka's Dope Smoke). 

Labdázással, közös futással kezdődik az edzés, ekkor még csak a lefárasztás szintjén, egy kis huzizás néha, de még messze nem lógatás, és persze az obedience tréningek, és a sulizás. 10 hónapos korig nem is nagyon csinálunk mást velük. 10 hónapos kor után (felhívnám rá a figyelmet, hogy ezek a kutyák 20-22kg körüliek és ilyen idős korban a hosszirányú növekedésük befejeződik) már elkezdünk láncot húzatni. Ez vastag nyakörvvel történik, írtam róla hosszabban is. A lánc esetünkben egy elég vaskos, 1m-es darab, 1kg-ot nyom. Először csak egy ilyen láncot kap, ez elég arra, hogy megszokja a helyes stílust, hogyan tegye a lábát, a fejét lefelé tartsa, és hogy egyáltalán, megszokja, hogy húz valamit. Ahogy erősödik, és idősödik, úgy jönnek a további láncdarabok, egészen a kutya súlyának max 25%-ig, tehát nálunk 4kg-ig. Hozzáteszem mindeközben kapja az ízületvédőket, marhahúst, szuperprémium tápot, immunerősítőt, és végig sport kondícióban tartjuk. Az edzések hossza változó, de nálunk általában az 5km-es, tehát 1 órás kört szokták lejárni a fiúk. 

Egy éves kor után kezdjük a gumis edzéseket, először még kisebb gumival, heti egyszer, a szokásos körön. Közben már fokozatosan bejön a képbe a lógatás, pecázás, futópadozás, mikor éppen nem tudunk kimenni a placcra. A gumis edzéseket mindig egy sétálós nap követi, hogy legyen ideje a kutya izmainak a regenerálódásra. A verseny előtti időszakban aztán emeljük az edzések számát heti kettőre. Maddox-szal ez volt az a pont, ahol jött a verseny. 

A versenyen végül a rutintalanság miatt volt az első hibánk, mivel még sosem volt a sínek közt, lement a pályáról, mindent megszaglászott, és mikor közelebb léptünk hozzá a párnával, sikerült hozzáérnie... (ezt hívjuk "csalihibának") 2000kg-nál már rendesen kellett dolgoznia, nem volt elég a lelkesedés, szükség volt az izmaira is. 2400at még sikerrel húzta, a 2700 viszont túl nagy ugrás volt. Mivel alig két hetet készült, mi elégedettek vagyunk ezzel az eredménnyel, a következőre már az izomzata is erősebb lesz, a fejével és technikájával pedig már most sincs baj. 

A jövő az edzések számának növelése, illetve az edzések váltakoztatása. Elő fog kerülni a nehezebb gumi (terepjáró, nem traktor :) ), és a "nagy kör" (8km), persze nem egyszerre a nagy kör - nagy gumi, hanem először fél kör - nagy gumi, aztán nagy kör - kis gumi, stb. De ezeknek a sorrendje már a kutya teljesítményétől fog függeni, és mindezt apja rendezi össze a ciklikusság jegyében. 

Úgy kezdődött, hogy a Deca legújabb "közösen a sportért" kampánya kapcsán megkerestem a HDR csapatot, és úgy végződött, hogy megcsináltam a pécsi HDR falka oldalt... Nézzük mi történt közte.

Tehát a sportoljunk közösen mottó mögött sportközösségek alakítását tűzte ki célul a cég, beleértve ebbe a civileket is. A HDR falkák pedig hasonlóan működnek, leszámítva, hogy ők egy konkrét versenyre készülnek. A lényeg a keveset vagy nullát sportolók megmozgatása, és ebben a HDR nagyon sikeres. A deca blogra szántam erről egy komolyabb írást (fenn is lesz hamarosan) ezért hát elkezdtem utánajárni a dolgoknak. Rövid nyomozás után eljutottam az alapítóig, akivel aztán elég sokat beszéltünk telefonon, rengeteg e-mailt váltottunk, tett tettet követett és egyszer csak azon kaptam magam, hogy elkapott a gépszíj... András feldobta, hogy legyek falkaalapító, én gondoltam, win-win. Szóval most van egy falkánk, amihez embereket toborzok, hogy meglegyen a hattagú csapat, és közben gőzerővel igyekszem szintre hozni magam futásban, mert egyelőre botrányosan gyengén teljesítek... De hogy ne vesszen el az optimista hangulatom, hangsúlyoznám, hogy csak két napig fájt az első futás után a forgóm! És a második edzés után már egyáltalán. Siker, siker... 

Megy most a cégesen a #miatekifogásod kampány, ennek kapcsán ötlött fel bennem a téma. Bár közel sem vagyok egy role-modell, vagy akárcsak bármilyen formában követendő életút, mint amiket ott bemutatnak a kollégák, de a kérdést sokan felteszik. Nézzük a válaszokat. 

Egyrészt, nincs otthon gyerek, csak a kutyák, ezzel már könnyebb helyzetben vagyok, és az összes hobbimat is ők alkotják. Nincs olyan szabadidős tevékenységem (bevallom volt egy-két kör korcsolyázásom a szezonban és néha elmegyek moziba) ami ne a kutyák fárasztását szolgálná, és van  még egy emberem is, aki szintén kutyás (bár nála felkerült a palettára a horgászat is újabban). 

Télen visszavettük a mozgatásokat, bár nem szüntettük meg (erről írtam is itt), most viszont ideje emelni a szintet és a teljesítményt. Ennek első lépcsője az, hogy korábbra állítottam az órát. Amúgy is nyakunkon az átállítás, de még utána is szeretném a kelési és lefekvési időt korábbra tenni. Ha 8.ra megyek dolgozni, akkor már csak az idő hijján is korán kell kezdeni a kutyálkodást, de nyáron még meleg is lesz, tehát még ha enyém a délelőtt, akkor is célszerű fél hatkor már felöltözve azon morfondírozni, merre futnék aznap. Tehát első lépés: a biológiai óra kalibrálása. 

De továbbmegyek a szimpla reggeleknél és munka utáni időszakoknál, én munka közben is amíg tudok, tartok magam mellett egy kutyát. Ez úgy néz ki, hogy a kocsiban, ketrecben pihen a jószág, és az egy órás ebédszünetemet együtt töltjük. Természetesen ez a rendszer csak addig működik, míg hideg van, nyárra pedig remélhetőleg be tudom kuncsorogni magunkat a zárt udvarba, ahol nyitott ajtókkal és hőfóliával letakarva lehetne ugyanígy a kocsiban. Ezek a lopott órák sokat jelentenek érzelmileg is, de az adott jószág számára is komoly fárasztás, plusz kapcsolatépítés. Második lépés a kreativitás: kutyázni, amikor csak lehet. 

Munka után - ez vagy délutánra esik vagy estére - időmtől függően tudok hosszabb vagy rövidebb foglalkozásokat beépíteni, és szerencsére már a setét éjszaka sem jelent akadályt, van világító labdánk, futópadunk, amit a teraszon helyeztünk el lámpa alatt, és ha nagyon elvetemülök - majd egyszer - akkor akad fejlámpám is iccakai futáshoz. Emellett, ha éppen elcsúsztam reggel időben, még mindig meg tudom kérni embert, hogy valamelyik foglalkozást pótolja helyettem (és vice versa). Harmadik lépés a rendszeresség: napi két tökig fárasztás már hatásos tud lenni. 

Ha pedig pihinapos vagyok, és enyém az egész világ, akkor általában van valami lebeszélt programunk, vagy egy túra - viszek ahány szörnyet csak tudok - vagy egy terelés - viszem az összeset - vagy egy suli - ide csak hármat szoktunk - ahol engedelmes + őrző-védő a program. Heti átlag egy ilyen esemény azért össze szokott jönni, vagy minimum egy frizbis-engedelmes tréning a parkban (amikor valamelyikünknek kevés ideje van). 

Ahogy mondani szoktam, mindenkinek arra van ideje, amire szán, a többi csak kifogás...

Nem szeretem az alakizást (mi így hijjuk, mert apjuk katonaiskolába járt). Tudom, másoknak az élete az obedience sport, de se nekem, se a jószágaimnak nem esik túl jól, és persze - mint minden muszájból űzött tevékenység - ez sem mutat egy hűdeklafa képet. Ez van, beletörődtünk. Aztán jött egy Rebi, akivel muszáj volt valamit kezdenem, mert olyan eszméletlen lendület volt benne, hogy azt nem lehetett pusztán fizikai fárasztással kisütni... plusz komolyan féltem attól, hogy ha csak ilyen formában + a szocisétákkal nevelődik, akkor egyszerűen el fogom veszíteni. Nem az a könnyen és magától kötődő típus, mint az összes többi böszmém, neki kell az, hogy feladatot kapjon, különben elrabolja a fejében rohangászó kisegér. 

Így esett, hogy vele elég korán, elég tudatosan kezdtük építeni az engedelmes munkát, és szerencsére ő is hamar úgy ítélte, hogy ez neki jó. Mindig öröm, ha az ilyen túlmozgásos kutya örömmel tekint a mentális fárasztásra, és valószínűleg ő is tudja, hogy ettől jobb lesz neki, elfárad a buksijában a kisegér és hagyja majd aludni. Néhány tréningünk volt a Dombó Dognál, kaptunk iránymutatást (meg még többet, mikor Pogival voltam ott tréningen), és azt gondolom egész vállalható munkája lett. És ahogy az lenni szokott, a sikerélmény hozta magával a kedvet is, most már nem úgy készülök neki egy-egy engedelmes munkának (akármelyikkel), mintha a fogászatra készülnék, és ez persze rajtuk is meglátszik. 

Rebi még szakadatlanul próbálkozik az örök favorit fekvéssel (még mindig örülök neki, hogy legalább ez stabilan ott van a fejében), de mellette cukorbogyó és még figyel is. 

És itt van Popperlány a maga boldog és sugárzó, ám pontatlan valójában :) 

 Az ilyen vidiket visszanézve mindig kicsit szebb színben látom a világot <3 

Adrenalinlöket, függőség, tömény zúzda... imádás! Három vagy négy rollerezésen vagyunk  túl, és bizony elkapott a gépszíj, ez valami fantasztikus! Pogo és Rebelle alkotja a fogatomat, és úgy érzem többre nincs is szükség, legalábbis egyelőre. 

A scooter maga egy -általában- házilag barkácsolt tereproller, nagy kerékkel, fékkel, széles rálépővel. Húzóhámmal plusz valamilyen rántáscsillapító kötéllel kell a jószágot rögzíteni, és persze erősen ajánlott a sisak is. Bár személyes véleményem szerint ez a járgány közel sem annyira veszélyes, mint a bringa (értsd: bikejöring), azért a kettesfogatnál már egyértelművé vált, hogy kell az a védőfelszerelés... 

Tehát először nyilván egy kutyával mentünk. Pogo és Jetta rutinos canicrossosok, sőt, bringát is húztak már, így a feladatot elmagyarázni nem kellett. Rebivel kezdődtek a kihívások, azt gondoltam, amilyen gyagya mindenképpen futni fog, de ez csak az első kilométerig tartott, utána megállt és közölte, hogy neki már jó, hazamehetünk. Eztán jött a tél, először sár, aztán hó, majd jég, és megint sár... aztán február utolsó napjaiban volt az első alkalom, hogy ki tudtunk merészkedni a terepre, és akkor már rögtön két kutyát vittem. A tandem fogatnál nagyon fontos, hogy a két kutya a nyakörvénél fogva egy rövid kötéllel legyen összekötve! Ez biztosítja, hogy egyfelé fognak futni :) viccesen hangzik, de tényleg kell. Értelemszerűen a nyakörvek ne fojtók legyenek... Kutyánként kell egy külön szár és mindegyik szárnak csillapítottnak (rugós vagy gumis) kell lennie. Mivel a mi száraink relatíve rövidek, így három különböző kötéllel oldottam meg, egy a rolleren, majd ahhoz rögzítve egy-egy a kutyákon, Y alakban. Hámunk csak az univerzális őrző-védős van, ami egy jó 30 centivel rövidebb, mint a szánhúzó hámok, így a kötelekre különösen fontos volt, hogy rászámoljak (kell a féktávolság). A hajtó (nem visz rá a lélek, hogy mushernek hívjam magam, hát hol vagyok én attól?) legfőbb felszerelése a sisak, de az első két kör után felvenném a listára a bringáskesztyűt is. 

Mikor először elindultunk a tandemmel, voltak bajok... Rebelle nem értette, mi a halál történik, szegény Pogo meg ugye rá volt kötve nálánál nagyobb magzatára, így borzasztó gubancolódások lettek. Szenvedősen, tíz méterenként megállva haladtunk, én egyre idegesebb lettem, Rebi egyre értetlenebb, Pogo meg frusztráltabb, de végül sikerült elérni a zent, és megtalálni az egyenest. Menet közben csak egyszer kellett Rebire rászólni, hogy de NEEEEM! és ezt leszámítva jó ütemben lefutottuk az 5km-es körünket. 

Másodjára már ment minden, mint a karikacsapás, elsőre értették, merre kell menni és hogyan, mindkét kutya egyformán, végig húzott (elsőre Rebelle volt, hogy belassított, és szegény Pogi nem csak engem, hanem a nyakörvénél fogva még a lányát is húzta), és csak négy megállásunk volt, három traktor és egy őzrudli miatt. Az időnk pedig egészen frenetikus volt, 5km/15 perc! 20km/h-s átlagot futottak a lányok! És voltak szakaszok, ahol stabilan tartottuk a 30km/h-t! Nem tudom hangsúlyozni, milyen félelmetesen jó, feltöltő, szuper élmény! A lányok pedig ki is dőltek, ahogy azt ilyenkor illik...