Mert mit lehet ilyen bazi hidegben csinálni? Hát, labdázni már simán, feltéve, hogy felöltözöl kimenős eszkimónak, merthogy az a kedves gazda részéről erősen passzív tevékenység. Aztán húzathatsz dolgokat, például szánkót, már feltéve, hogy van a környéken használható minőségű hó (itt nincs) vagy éppen gumit, csak számolj azzal, hogy a jégen sokkal jobban csúszik a kis szemétláda, és a jószág itt is állva hagy majd, mégpedig röhögve. Bringázni... hát izé... én nem tenném, még a scooterhez sem vagyok elég bátor (még a földút is jégbarázdás, baszki... Szóval mi marad? Hát ja, a rapid-módszerek.

Az a gond ezzel a brutál hideggel, hogy a földutat is a betonnal teszi egyenértékűvé rugalmasság tekintetében, vagyis ha terheled rajta a kutyát, nem sokkal jár jobban, mintha aszfalton sétálnátok - ha meg még fel is van sózva vagy kavicsozva, akkor egyáltalán. Ez az oka annak, hogy a canicrosst is kerülőpályára tettem - ezt elsősorban saját magam miatt, a karácsonyi plusz zsírréteg meg a tavalyi év mozgáshiánya nem indokolja, hogy a legkeményebb talajon essek neki újra a futásnak. A gumihúzás a fentebb írt súlyozási paradoxon miatt necces, bár rövid távon, nehéz gumival - edzésben lévő kutyával - bevállalható. Persze adjunk ilyenkor télen is egy ízületvédő-kúrát, már csak illendőségből is. A labdázás is hasonlóan - a keménység - miatt nem feltétlen ajánlott, bár azt lehet fűvel vagy hóval borított placcon is, ami kicsit javít a helyzeten. 

A mi megoldásunk egyrészt a mentális lefoglalás - klikker és hülyeségek tanulása, szigorúan bent - másrészt a csodálatos futópad, és Maddoxnak a lógatás. A futópadban az a fantasztikus, hogy be lehet vinni fűtött helységbe, illetve nem kell sokáig mellette álldogálni, mert nagyjából 15 perc alatt ki lehet fingatni egy kutyát. A futófelület lábbarát, sőt, fel is melegszik kissé használat alatt. Tisztázzuk, hogy futópad alatt az önhajtott, "garázs-gyártmányú" gépeket értem, amiket csak a kutya saját lába hajt, nem valami motorikus szuperszónikus showhandling-kelléket. Ezeknél a futópadoknál a lényeg a kutya gyors kisütése, kifejezetten szar időben, illetve mikor meg akarjuk spórolni az edzés előtti őrjöngést (lovaknál hasonló célt szolgál a futószár). Lógatásról már írtam korábban egy opuszt, olvassátok azt, ha mélyebben érdekel a téma. 

Mire a gondolatmenet végére értem, egyik napról a másikra véget ért a tél... :) De ha már elkezdtem, közzé is teszem, hátha jönnek még fagyok februárban. 

Minden gyerek odavan az ehető vízért, és a kutyák sem kivételek. Az enyémek is képesek hóekét játszva hosszú köröket futni leszegett fejjel, hogy minél gyorsabban minél több havat betermeljenek. No de jön is rögtön a következő kérdés, jó ez a kutyának? Nyilván a válasz az, hogy nem. Van persze a másik oldal, aki télen vizet se tesz ki a kutyának, mondván egyen havat (hallottam ilyen botrányt skandináv kutyatenyésztőről is), míg a féltve óvó fifisták azonnal orvoshoz rohannának. 

Tény, hogy a hó hideg, a kutyák torka pedig képes a megfázásra, és az is, hogy a túlzott hóbeviteltől bélgyulladást kaphatnak. Plusz lehet a hóban idegen tárgy is, amit a nagy falásban észre sem vesz a zállat, ami megint veszélyes lehet. 

Mindazonáltal egy kinti kutyának, főleg egy olyan típusnak, ami állandóan rohan és állandóan melege van, és még a Dunát is kiinná, lehet, hogy adhatunk némi mozgásteret ez ügyben. A kintiekkel nem tudunk mit tenni, hacsak nincs fűthető itatónk, hisz előbb-utóbb befagy a víz, és a dolgozó ember kénytelen órákra folyadék nélkül hagyni a kutyáját. A normális kutya ezt ki is bírja, de az állandóan sürgő-forgó, egymással birkózó, és mindig szomjas boszeronok 0/24-ben innának. Hamar hozzányúlnak a hóhoz. Az a tapasztalat, hogy nem kajaként tekintenek rá, hanem akként, ami, ezért nehéz letiltani őket. Tudják jól, hogy a felevett kaja kapcsán fejeket tépek le, de a víz ivását az esetek többségében hagyni szoktam (nyilván főút melletti pocsolyából nem, de leginkább a természet lágy ölén járunk velük), ezért hó-ügyben már meg sem kérdeznek. Nyilván nem azt jelenti, hogy hagyom őket degeszre zabálni, de ha futtában felnyalnak némi havat, hát hadd tegyék. Földig ér a nyelvük, teljesen felhevültek, mire a torkukhoz ér a fehér massza, már bőven víz, és a gyomruk sem kap hősokkot, mert kis részletekben adagolják. Amíg megmaradnak annál a technikánál, hogy ötpercenként felnyalnak két nyeletnyi havat, én nem aggódom túl a dolgot. Nem is volt még "hómérgezéses" tünetünk soha, sőt, a kennelköhögéses időszak sem köthető össze a hóval (a száraz faggyal már igen). Így én ebben (is) a középutat vallom magaménak: ne essünk se túlzásokba, se pánikba. Élvezzük a havat, ahogy a kutyák is, úgysem tart sokáig...!

Tudom, naptárilag már egy ideje tél van, de nemigen voltak (itt, nálunk) nagy hidegek, ezért nem is nagyon foglalkoztatott a téma. Nemrég viszont írtam egy opuszt a Deca-blogra, amit - szokás szerint - rövidnek éreztem, így jöjjön egy bővített verzió. 

Csapjunk a lecsóba: Kell-e kabát? Nem, a kabát nem pusztán divathóbort, bizonyos kutyák/fajták esetében nagyon is indokolt Lehet jönni a "régen kint laktak a kutyák" népi bölcselettel, de egyrészt régen is csak a szegény ember kutyái laktak kint, és az a "kint" általában a pajtát/istállót jelentette, ahol volt vastag szalmaágy és általában néhány haszonállat be is melegítette a teret. A csutkaszőrű vadászkutyák pedig az urak jószágai voltak, és nem hagyták őket a fagyban dideregni. Naszóval, ha a kutya remeg, akkor az fázik. Vagy azért, mert olyan fajta szerencsétlen, hogy alig van szőre, vagy azért, mert sokat volt a lakásban és ledobta az aljszőrét. Ez utóbbi oknál fogva még a hosszúszőrű kutyák is képesek lehetnek fázni. A kabátokból ma már van minden méretben, bélelt, vízhatlan, meg teljes testet fedő overál is. A sportkutyáknak ez utóbbi típust ajánlom, sajnos a legtöbb konfekció kabát nem fedi le a főbb izomcsoportokat, így edzéshez pont haszontalanok. Bloompet varr ilyen ruhákat, illetve a Hurrta-tól rendelhető. Ha téli tréninghez használjuk, akkor munka előtt és munka után legyen a kutyán, a hőleadását ne akadályozzuk még egy réteg ruhával is, bővel elég neki a fókazsírral megküzdeni. 

Hogyan etessem? Kinti vagy benti? Ha az utóbbi, akkor ugyanúgy, mint eddig. Ha mégis didereg, akkor jöjjön a kabát! A lényeg, hogy ha már nem kap sem fókahájat, sem kabátot, akkor ne szívassuk meg azzal, hogy fél napokat tölt odakint a fagyban. Kinti kutyának megjár ilyenkor egy kis extra zsír, mármint a testükre és szó szerint is. Mi a szokásos marhahusira szoktunk ilyenkor 1-2 evőkanál zsírt tenni, de fel lehet dobni a menüt ehelyett kacsa/csirke farháttal, csirkebőrrel is, a lényeg, hogy valami kalóriadús ételhez jusson, lehetőleg állati zsiradékból. Az adagot magát nem szoktuk megemelni, tapasztalataim szerint fölösleges, a jól bevált mennyiség és arányok maradhatnak, csak a zsírt toljuk feljebb. Túlzásokba megint csak nem érdemes esni, egy 30-35kg-os kutyának 2 ek-nál többet én már nem adnék (nem azért, mert meghajtja, hanem azért, hogy ne terheljük túl a hasnyálmirigyet). Hideg időben a fiatalok/idősek/terhelés alatt álló sportkutyák kaphatnak egy kúra ízületvédőt is! (Luposan és GF 600, nevezzetek maradinak, de nekem ezek váltak be) Ja és azt ugye nem is kell mondanom, hogy ha befagy a vizük, akkor napi kétszer langyossal öntsük fel... ugye? 

Milyen a jó kutyaház? Csúcsdizájnos nyeregtetős, tágas, lehetőleg ráfestve a blöki nevével. Ja nem... hanem hőszigetelt (szendvicspanel hungarocellel), lapos tetővel, akkora belső térrel, amit a kutya gyorsan fel tud melegíteni. A bejárattal is lehet trükközni, vannak ma már príma hőfóliák (Fresiben tutira kapható), ami átlátszó és könnyen átbújik rajta a kutya. Az átlátszóság azért hasznos, mert csökkenti a lerágás esélyét - nem akadályozza meg, vannak notórius rombolók - de persze hasznos helyette egy darab szőnyeg is. Ha kicsit nagyobbra tervezzük a házat, akkor egy belső elválasztó sokat segít a kutyának a bemelegítésben, ezzel egyfajta előszobát tudunk kreálni. De a legegyszerűbb, legpraktikusabb megoldás a kiszanált fagyasztóláda. Erre csak egy bejáratot kell vágni flex-szel, és bealmolni. Prímán hőszigetel, és ráadásul felülről nyitható, csak az éleket kell eldolgozni, és felfúrni egy függönyt. Belső bélésnek pedig a szalma a legjobb. A rongyok eláznak, a papírforgács semmire se jó, a fekhelyből pedig csak a vízhatlan ér bármit is, főleg, ha havazik. A szalmába viszont be tud kucorodni. Igaz, borzasztóan szemetel, és havonta cserélni kell, de ennyit éljünk túl. 

Hogy legyen az edzés? Akár súlyhúzás, akár más aktivitás, komoly gondokat vet fel a fókazsír-testhűtés paradoxon, illetve az, hogy egyáltalán eddzük-e a kutyát? Ha eltesszük a kredencbe, mint a lekvárt, akkor azt úgy érdemes, hogy fokozatosan csökkentjük a mozgatást, és ezzel párhuzamosan emeljük a kaját. A kövér kutya kevésbé kéri a mozgást, és így 1-2 hét alatt el tudjuk tenni télire. Ennek a hátulütője, hogy tényleg nem lesz alkalmas egész télen sporttevékenységre! Szánkóhúzásra sem! Tavasszal pedig hasonló fokozatossággal kell lefogyasztani és újra edzésbe hozni. A másik lehetőség, hogy edzésben  hagyjuk, de itt meg meg kell találni az egyensúlyt a téli muszájháj és mozgatás között. A legegyszerűbb, ha benti a kutya (egy ideje ezt csináljuk, bull-típusú bent lakik), illetve ha olyan jószág, akinek barátja a hideg (mint a beauceron). Így már csak arra kell figyelni, hogy a saját hibernációnk, meg az időjárási viszontagságok, vagy éppen az ünnepek miatti rohangászás/extra meló miatt ne hanyagoljuk el a mozgatást. Napi rapid-edzéssel (labda,peca, lógatás, stb.) szinten lehet tartani a vadakat, hogy aztán a karácsonyi szabi alatt ki tudjunk menni nyugodt lélekkel és edzett izmokkal scooterezni, vagy túrázni, meg szánkót húzatni, ha végre leesik a hó. A nagy szőrű kutyák ilyenkor is túl tudnak melegedni (Rebelle nem tudja már hova lógatni a nyelvét egy nagyobb labdázás után), a rövidszőrűek pedig - ahogy írtam fentebb - megérdemlik a kabátot mozgatás után. 

Szánkóhúzás kapcsán jegyezném meg, hogy az összes olyan széplelkű idióta bekaphatja, aki mélyen elítéli a súlyhúzó sportot, nagyon bátran beszólogat gumihúzós edzős képek alá, majd szívecskéket szór, mikor meglát egy szánkón gyerekeket húzó kutyát - aki mondjuk soha nem volt edzve. A tél közepén a fókahájjal felkészített, soha nem sportolt kutyát befogni egy "power" hámmal szánkót vonszolni a legnagyobb kiszúrás! Akkor tegyünk ilyet, ha van a kutyának rendes húzóhámja, és edzett izmai. Még az is roppant veszélyes tud lenne, ha az év többi részében a 0-ról túlterheljük a kutyát, de ha ráadásul ezt kemény mínuszokban tesszük, akkor még nagyobb károkat okozunk vele!

A korai sötétedés is ellenünk játszik, a tréningek már emiatt is korlátozódnak. A súlyhúzó edzésekhez - főleg, ha kieső helyen tudunk mozogni - egy jó fejlámpa már segítséget jelent, a labdázáshoz pedig a már egekig magasztalt világító labdát tudom ajánlani. No meg persze a modern kor legnagyobb találmányát, a futópadot.

Még egy apróság... bár már - elvileg - tilos sózni a betont, azért még előfordul, illetve a szőrös talpú kutyáknak kellemetlenség az is, ha a lábujjaik közé tapad a hó. Figyeljünk a talpakra, és nem szégyen a kutyacipő sem! Fresben a szimpla túracipő 4 lábra 7000pénz, és van nagy méret is. 

Vannak az életben tabuk, ciki témák, amikről az ember leginkább nem beszél, bár tudja, hogy nem ő az egyetlen, aki találkozik velük. Mindenhol vannak hibák - a kutyák és az ember részéről is - attól, hogy ezeket elkövetjük, még nem leszünk rosszak - a kutyánk sem - de mégis, ha nyilvánosan felvállaljuk, sokszor pellengérre állítanak. Legjobb példa erre a verés, hisz már a szó csengése is szíven üti az embert, és ha véletlen más is látja, hogy lekeversz egy pofont a kutyának, már szétszed a csőcselék... pedig aztán tegye fel a kezét, aki még soha nem adott visszakézből egy taslit a dögnek, mikor épp hülye volt...! Ezek a dolgok megtörténnek, ha akarjuk - ha nem, és ha úgy választunk kutyát, hogy menős, dolgozós legyen, mert a "pórázt visszahúzni könnyebb, mint előretolni" akkor igenis bele kell néha rántani abba a pórázba. De térjünk a tárgyra. 

A harapás. Nyilván terelés közben értem. Vannak kutyák, akik tényleg, soha nem harapnak, ezt aláírom, de mellette van egy csomó másik, akinek néha eljár a szája. Bár versenyen elég szigorúak a szabályok, és legtöbb esetben csak indokolt csípés engedélyezett, a való életben, a gyakorlati munkában bizony kell a kutya foga is a munkában. Szilaj koshoz, bárányos anyához nem elég csak a határozott fellépés, hogy a kecskékről ne is beszéljünk... Oda kell verni, meg kell rendezni (természetesen úgy, hogy komoly kár ne essen az állatban). A lényeg az, hogy miért csinálja a kutya, és hogyan? 

Eddig három fajtájával találkoztam a harapásoknak, az első a színtiszta gyilkolási vágy. Ezt szerencsére nem láttam élőben juhászkutyánál, agárnál viszont igen. Ilyenkor nincs sok kérdés, és általában hamar ki is bújik a szög a zsákból. A rutinos terelőtrénerek pedig már a pálya szélén meg tudják mondani, hogy pörköltös a kutya, vagy terelni fog. 

A másik a rossz szokás, avagy a hobbiharapó. A tipikus esete a gyerekkorban rajtaragadt hülyeségeknek, vagyis amikor az első harapásokat nem tiltjuk eléggé, illetve esetünkben az élesben gyakorolt munka során ragadt a kutyán. Merthogy nálunk kecskés munka volt, amihez a harapás mandantory... a mai napig büszke vagyok arra, hogy Pogo milyen precízen fog tarkót és hogy milyen villámgyorsan orrozik, csakhogy ezt (hogy én büszke vagyok) ő nagyon jól tudja, és persze ahogy  tud, fittizik vele. Fontos, hogy ő nem okoz kárt (oké, az orrharapás meg tud látszani, mert a fejükön alig van bőr), és nem azért teszi mindezt, hogy lerántsa az állatot, hanem mert három évig erre kértem - és valszeg élvezi is. Mióta nincs kecskénk kategorikusan tiltom, ő pedig megértette, már csak ritkán jár el a szája, és újabban kiegyeztünk abban, hogy ha makacs állattal találkozik, akkor szépen, nőiesen a fülükbe csattog: felugrik tarkóhoz, de harapás helyet egy bazinagyot csattint a levegőbe. Szerintem bárkinek a füle mellett jelenne meg egy fehér fogsor, eléggé meggondolná, hogy induljon-e vagy maradjon még egy helyben, szóval jól működik a rendszerünk. Főleg, hogy mellette ő erős kutya, és effektíve nincs szüksége a munkájához a szájára. Egyszerűen csak szeret keménykedni. 

A harmadik a legnehezebb, a pótcselekvés. Olyan ez, mint amikor munkahelyen azt a feladatot kapod, hogy tolj el A-ból B-be egy rohadt nagy dobozt, próbálod, próbálod de annyira nehéz, hogy alig-alig vánszorogsz vele. Közben dolgozik az adrenalin, a főnök piszkál, meg néz egy csomó ember, hogy bénázol, nő a nyomás, egyre idegesebbé válsz, és végül vagy feladod és elmenekülsz, vagy eldurran az agyad, és elkezded rugdosni a dobozt. Kutyák közt is van, aki látva a helyzet nehézségét, inkább lemegy a pályáról. Az a kutya, akinek nincs elég ereje, hogy megmozdítsa a birkát, de mellette meg akar felelni, az meg fogja próbálni a számára legcélravezetőbb módon megmozdítani a nyájat, és harap. Ha a birka kutyához szokott, akkor egy pillanat alatt felméri, hogy erős, vagy gyenge kutyával áll szemben, és ha épp rossz napja van, vagy már kifáradt/éhes, akkor az ég kegyelmezzen a gyenge állatnak... Ha ezt egy fiatal kutya csinálja, akkor még nincsen para, tiltani kell, majd az első szép élmény után villámgyorsan levinni a pályáról, és eltenni a kredencbe. Még érnie kell, de ha 2-3 hónap múlva elővesszük, lehet, hogy csodát látunk majd. Ha felnőtt kutya teszi ezt, akkor az sokkal kellemetlenebb, nekik csak rutint lehet adni, erőt nem. Vannak gyenge kutyák, és velük sajnos nincs mit tenni, maximum elfogadjuk a korlátaikat és nem kergetjük őket a képességüket meghaladó szituációba. Az ilyen kutyát a túl kemény birkával küzdeni hagyni - szerintem - fölösleges, rossz szokásként ő is felveheti később a harapást, plusz ne felejtsük el, hogy ez a viselkedés a frusztrációból fakad, ki akarná ezt a kutyájának?

Mi most az ifjak kapcsán futottunk bele egy-két frusztrált harapásba (nem sebző harapás volt), de a természet is pont a kezünkre játszik, jönnek az ellések, és mire újra terelhetők lesznek az állományok (március-április) ezek a srácok is beérnek majd annyira, hogy dolgozni lehessen velük. Rebellel egyébként pont mázlim volt, úgy jött ki a lépés, hogy a labilis néhány hónapjában egyáltalán nem dolgozott birkával, és most, 11 hónaposan már volt annyi ereje, hogy ne is kelljen harapnia. Másodkézből kapott info, de azt gondolom nagyon bölcs gondolat: egy öreg francia pásztorember mondta (a beauceronra), hogy ő 10 hónapos koráig a karám közelébe sem engedi a kutyáit. Nincs elég ereje a tereléshez, vagy kap egy rossz élményt (eltapossa a birka) vagy elkezd kompenzálni és harapni fog. A fentieket summázva azt kell mondjam, van igazsága az öregnek, és én is ezt javasoltam a kölykös gazdijaimnak: pihenjenek. Ösztön van, kivétel nélkül mindenkinél, majd tavasszal elővesszük a srácokat és akkor már terhelhetőek és erősek lesznek. Kraft van mindenkiben és a rokonság teljesítményéből kiindulva nem lesz baj az ösztönerővel. Türelem terelőkutyát terem, csak győzzük kivárni :) 

+ 1-ként megemlíteném a teljesen tipikus "elszáll az agya" harapást, ez főleg akkor észlelhető, amikor kiszakad egy birka, a kutya ráfut és a felgyülemlő adrenalin egy csánkharapásban manifesztálódik... Mondhatnánk, hogy így fordítja vissza a birkát (gyakran valóban így látszik kívülről) de ez csak a felgyülemlő ideg, és amikor azt látjuk, hogy ilyen szitu kerekedik, akkor azonnal tiltani (=üvölteni) kell, mert az egyébként tündéri magaviseletű kutya is átmehet ilyenkor badass-be. Abszolút tipikus a folyamat: birka kiszakad, kutya elindul felé, majd ahogy fogy a távolság, a kutya rákapcsol - és ez az utolsó pillanatunk a tiltásra! - majd ahogy beéri, valahol ráfog. Erről is lenevelhető természetesen, de fontos, hogy egy lépéssel előtte járjunk, és tiltsuk tűzzel-vassal-bottal.

A harapástól tehát nem kell kétségbeesni, meg kell nézni az okát. A fent leírtakból is látszik, hogy legtöbb esetben kezelhető, megelőzhető. 

Miután befejezte a testi fejlődést (legalábbis nagyon remélem, mert rohadék nagy lett) a szervezetének végre van kapacitása a szürkeállományt is fejleszteni. Nyilván Rebelle-ről van szó, aki kezd felnőtté érni lélekben is. Vagy legalábbis nagykamasszá. 

Tegnap este például már leesett neki, hogy ha elfárad labdázás közben, és visszafelé úton lelassít, akkor úgy jobb neki. Tudniillik eddig addig rohant, míg be nem fejeztük a labdázást, térdét csapkodó nyelvvel, sípoló tüdővel, mindenféle gát nélkül... A tény, hogy elkezdte megóvni magát egy újabb jel, hogy van odabent értelem, csak elnyomja az ereiben keringő koffein és a kicsi fehéregér, aki az agya helyén teper a mókuskerékben (és nyilvánvalóan a koffeinnel táplálkozik). 

Komolyra fordítva, lassan (tényleg lassan) úgy fest elhagyja az eddigi kapkodást, beengedi a fejébe a külvilágot (de legalább az én hangomat) és képes helyben maradni 2 másodpercnél tovább (van az már 15 mp is!). Amúgy meg cuki és nagyon szép. 

Egy ideje már álmodozom a sötétben világító labdáról, hisz télvíz idején jószerivel nem látom a kutyáimat természetes fényben, de mostanáig a legjobb találatom a Julius K-9 lumino labda volt, ami sajnos csak nagyon jól látható, nem világít. De a minap szembejött velem egy magyar (eddig csak ebayen láttam) webshopban két különböző fajta is, úgyhogy gyorsan rendeltem belőle. 

Az egyik típus egy Chuckit! Max Glo Glow, a másik pedig egy noname verzió, fluoreszkáló labda művésznéven fut. Előbbi már elsőre is jóval szimpatikusabb volt, vastag anyagú, nagyobb átmérőjű labda, és a boszeronok szájában több jövőt jósoltam neki. Az összes szerzeményem kipakoltam a konyhaasztalra, és az egyik chuckit-on keresztülfűztem egy madzagot is, ennél fogva akasztottam fel a nappalban lévő csillárra. Nagyjából fél órát töltődhetett, mikor elindultam vele kifelé. Nem ledes-USB-s dologról van szó, ez a labda teljesen technikamentes, csak a kémiai folyamatra épít. A tölthető/elemes verzió használati javaslata szerint ártalmas lehet, ha nekicsapódik a labda dolgoknak, és boszeronék szája eléggé jár a labdán...

Ekkor 21.55-re járt az idő, 22.40-ig kint dobáltam (két külön turnust) és végig kiválóan látszott! A kutyák azonnal meg tudták fogni, és még én is jól láttam a mozgását 100 méter távolságból (nem, nem tudok ekkorát dobni, viszont erősen lejtős a kert alja). 

A rágást jól bírta, bár nem hagytam a kutyák előtt. Nincs rajta lyuk, sőt, egészen újnak látszik. A közel egy órás igénybevétel után így nézett ki: 

Vannak olyan őrültek is, mint amilyen Rebelle, akinek mindegy, hogy látszik vagy sem, bármit, bármikor visszahoz, de most végre a teljes bandával lehetőségünk a játékra. Sokat számít ez, hisz ha végre leesik a hó, akkor mennek a szánkó elé, és nem szeretném, ha a téli szünetben teljesen elszoknának a mozgástól.

Szerényebb kivitelű, fluoreszkáló barátunk ma nem debütált, és azon is erősen gondolkozom, hogy valaha is bociszájba adjam-e. Nem tűnik túl erős konstrukciónak és sajnos elég pici is... vadbaromék pedig hajlamosak torokra nyelni a labdákat. Egyedül arra kell figyelni, hogy mindig valamire felakasztva (kampóra, vállfára, stb) függesszük fel a csillárra, mert ha nem éri minden oldalról egyformán a fény, akkor lesznek sötét foltjai. 

Ha lenne egy madzagja, akkor a hivatalos kedvenc labdámmá lépne elő, de azért így is gyorsan beleszerettem. 

Nagy király vagyok semmitmondó címekben, mi? No, a történet valahogy úgy nézett ki, hogy éppen terelőtréningezünk Vikivel és Annával, én pedig ama rossz szokásomnak hódoltam, hogy osztottam az eszet kemény 3-4 évnyi tapasztalatom alapján. Éppen a legutóbbi, portelki versenyt ecseteltem, minden előadóművészi tehetségemet bevetve, hogy érzékeltessem mennyire nagy volt a mezőny hármas osztályban: "Tizenöt kutya. Tíííízenöt, baszki..." a megfelelő hatásszünetekkel, összeráncolt homlokkal, rém komoly pofával. Viki frizbis-, Anna pedig agility versenyeken szocializálódott, így finoman egymásra néztek, és csak utána nevettek ki. 

Summázva az alantiakat: a terelőversenyek létszáma (interbreed, én mindig a nemborderekről beszélek) max 15-16 kutya/nap. Nyáron esetleg kicsit több. Nézzük részleteiben:

A versenyek általában vizsgákkal kezdődnek, elvétve ösztönpróbával. A nevezőszámhoz igazítva szokták ezeket esetleg a "nulladik" napra, péntekre tenni. Az ösztönpróbák általában rövidek, a szabályzatban nem tudom van-e időkorlátja ennek az aktusnak, de általában hamar döntésre jut a bíró. Mondjuk, hogy átlag 10 perc/kutya. A munkavizsga már komolyabb tétel, itt már befigyel 4-5 feladat, plusz a legeltetés kikerülhetetlen, aminek öt percnek kell lennie. Kihajtás-behajtás, egy-két frikk-frakk, például egy jó kis szlalom, út, megállítás, megkerülés és hasonlók, és el is ment 15 perc. Egy nyáj körülbelül 3 kutyát bír ki, nyáron pedig az ő  tűréshatáruk is lejjebb esik. A kezdőktől nem várható el a leválogatás, ezt assistant végzi, ami plusz idő. Ha akad tíz munkavizsgázó, az már egy fél napot bőven le tud fedni, ha csúszás van nyájcsere miatt, vagy beiktatnak egy ebédet, akkor akár egy egész napot is. 

Kezdő szinten (1-es osztály) kicsit van csak több elvárás, mint munkavizsgán, viszont ritkán kéri a bíró az öt perces legeltetést. Cserébe több a feladat. A szintidőket az épített pályától és az első 1-2 kutya szintidejétől szokták függővé tenni. Ha van "fehér kutya", akkor általában az ő idejével számolnak. Nálunk még nem találkoztam időtúllépéses dis.-szel, ezért is volt akkora meglepetés, hogy svájcban ezért zártak ki. Mindenesetre időkeret mindig van, ezt érdemes megjegyezni. 

Kettes osztályban a feladatok száma és nehézsége is emelkedik, itt már simán lehet 20-25 perces egy pálya, viszont ha szerencsénk van, a versenyzők maguknak válogatnak. Egyrészt mindig cserélődik a birka (van segédbíró, aki figyeli ezt a leválogató karámban), nem egy rogyásig kergetett falkát kapunk, másrészt gyorsabb a logisztika. 

Hármas osztályban jönnek elő a legcifrább feladatok, így a rászánt idő is növekszik. Nekünk legutóbb fél órás pályánk volt, meg sem számoltam hány feladattal, plusz rendesen bejártuk a rendelkezésre álló teret, rengeteget kutyagoltunk a pályán. a saját leválogatásnak, gyors cserének és kései ebédnek hála reggel 8 és délután három között levezényelt Patkó Gabi 15 kutyát, fél órás pályamunkákkal. Gyorsan, pörgősen haladtunk, és megmondom őszintén, még előtte nap délután is kampányoltunk, hogy kezdjük el még aznap a hármas osztályt, nagyon aggódtunk, hogy nem fejezzük be időben. A saját leválogatós-rendszer jött-látott-győzött, remélem a többi bíró is tartja majd ezt a jó szokást. 

Szóval értem én, hogy frizbi versenyen 15 kutya max 25 perc alatt lefut, agilityben pedig még hamarabb, de itt egyrészt nagyon sok időt töltünk a pályán, másrészt elég ritkán fordul elő, hogy az akadályok elfáradnak. Mi itt élő állatokért felelünk, akiket saját passziónk érdekében teszünk ki - számukra - felesleges abuzálásnak, stressznek, éhezésnek (ők alapjáraton egész nap esznek), így az a minimum, hogy tisztelettel bánunk velük, és hagyjuk őket pihenni.

A nyájak nagysága egyébként munkavizsgán 15 juh, 1-2-es osztályban 20-25 körül, hármasban pedig ideálisan 30 körül. Nem feltétlenül jelenti a nagyobb nyáj a nehezebb munkát, a nagyobb tömegben nagyobb a kohéziós erő is. Viszont egy egységnyi akadályon egyszerre átvinni 15-öt vagy 30-at már nem mindegy, főleg, ha olyan kapuról van szó, ami mellett át tud "folyni" a tömeg. 

Visszatérve a nevezőszámra, mindig öröm a jó, erős mezőny, főleg ha sokan is vagyunk. Az ember lát szép megoldásokat, praktikákat, amiket felvesz a "megtanulandó" listára (Jettának és Pogónak is van ilyen, a zifjúságról nem is beszélve), plusz a "nagy mezőny" nálunk még mindig családias hangulatot jelent, és így volt ez kint, Svájcban is. Azt hiszem a magyar terelősport aranyéveibe sikerült belecsöppennem, és ezért nagyon hálás vagyok a versenytársaimnak, barátaimnak, emberemnek, tanítóimnak, meg egyébként az egész világnak...

Kivételesen a pénzkeresős szakmámra céloztam, lévén Decás eladó vagyok. Vannak tapasztalatok, amik idővel ráragadnak az emberre, és ha megfelelő közegbe (például egy sportáruház túraosztályára) vetődik, pláne huzamosabb ideig (3 év, khmm), akkor el tud mélyedni a megfelelő felszerelés/ruházat témájában humán vonalon is. Bent, a cégnél a többiek már megszokták, hogy ha valami újat mutatnak, rögtön kapnak valami bolondkutyás megjegyzést (susianyagos pulcsi: de jó, nem ragad rá a kutyaszőr!, vadászkabát hátán hatalmas zseb: király, befér 2-3 madzagos labda is, és hasonlók), nos, ugyanígy kapják tőlem a kutyás ismerősök is a decás dolgokat. 

Ma reggeli labdázás apropóján jutott eszembe, hogy milyen baromi jól tud jönni egy jó kesztyű. A magam részéről ez egy hosszú folyamat volt. Alapvetően sok kutyát labdázok egyszerre, a csípős őszi/téli reggeleken, és még ha madzagos is, egy idő után csurom nyálas leszek. Nagyon hajlamos a kezem a széjjelszáradásra, ezért ahogy 10° alá hűl az idő, még autót is csak kesztyűben vezetek. A labdázásokhoz először egy lehasznált cérnakesztyűt használtam, de az piszok hamar átázott, utána pedig csak állt a mancsom a priznicben, ami ugye véletlenül sem volt szélálló, így gyakorlatilag csak a szarnak adtam egy pofont. Utána próbálkoztam síkesztyűkkel, amik többé-kevésbé vízhatlanok, de max 2 labdázás után kénytelen vagyok kimosni őket, amit viszont kevésbé bírnak. Ha bevonatos az anyaga, akkor már az első mosás megöli, ha membrános, akkor kicsit tovább bírja, de tudvalevő ugye, hogy a membrán ellensége az öblítő, és a magas hőfok (tehát a radiátoron szárítás is). Ezért (ha nem síelésre használod) hamar tönkre mennek. Egy darabig próbálkoztam polár bevonatú, egyujjas-ötujjas Solognac vadászkesztyűvel is, ez volt még az egyik legjobb próbálkozásom, de sajnos ő is idő előtt átázott.

Majd egy nyáron megérkezett két kezem megmentője, egy Tribord  búvárkesztyű személyében. A franc se tudja, miért jött ez hozzánk az áruházba, sosem árultuk, így hát nagyon leárazva tették ki a kolleginák a polcra. Ahogy az a nagyon olcsó dolgokkal lenni szokott, rögtön elkezdte piszkálni a fantáziámat, majd úgy döntöttem, ennyi pénzt megér, és megvettem. Egész nyáron csak nézegettem, aztán eljött az első deres reggel... A búvárkesztyű neoprénből készült, aminek sajátossága, hogy ugyan átnedvesedik, viszont prímán tartja a hőt. Nagyon vastag az anyaga, nehéz is fel-le venni, viszont nem tud annyira átázni, hogy fázni tudjak benne! Cserébe pedig bírja a gyakori mosást, de sokszor az is elég, ha csak átnyomkodom a csap alatt. Nincs túl jó tapadása, de a tény, hogy végigbírok egy 30-40 perces labdázást (rühedék szörnyek a hidegben tovább bírják), kárpótol. Frizbihez sajnos ugyanezen okból nem az igazi.

A labdázást kiemeltem, mert most tényleg csak erről beszélek. A kajáztatáshoz a legtutibb választás a gumival öntött kertészkesztyű, ez a kevésbé hűvös időben labdázáshoz is tök jó, ám a cérna anyag sajnos kevés az én mancsaimnak, ha fagypont alá esik a hőmérséklet. Valószínűleg kerekedik majd egy "vásárol a kutyás" jellegű cikk is a céges blogra, de per pillanat én vagyok a legtöbb irományt okádó író, (2 hét/poszt/szerző a norma) így erre  valamikor januárban kerülhet sor... sebaj, addig is itt a saját játszóterem. 

Szóval - aki követ fészbukon, annak nem új - a sztori: megyek le hátra a falkával a kert végébe. Hosszú a telek, sötét is van, meg a mocsárba fut bele a legelőnk, szóval nemigen akad fény, fejlámpázok. A ledes lámpa amellett, hogy bazi erős fényű, még kicsit meg is változtatja a színeket, a kutyák háta szivárványosan csillog, a szemük pedig zölden-sárgán világít. Így megyünk hát lefelé, öt bocival. Lent vagyok már egészen az aljban, pásztázok, folyvást számolok, merthogy a kert legvégében nincs  kerítés. A bocik nemigen szoktak elmenni, de az ördög nem alszik, és ezek a kölkek ráadásul Lucifer fekete fattyai... Szóval lámpa pásztáz, Vikk számol, aztán kimaradt egy szívdobbanás: nem öt szempár figyel, hanem HÉT! Jó messze voltak szerencsére, de elgondolkoztam rajta, hogy menjünk rögvest haza, vagy maradjunk...? Végül mivel úgy látszott a kutyák nem vették észre a vadakat, inkább maradtunk. Sárgán világított a szemük, és ketten voltak, ezért nem vagyok benne teljesen biztos, hogy rókák voltak, komoly a valószínűsége, hogy sakálok figyeltek minket a távolból. Pár percig figyeltek minket, aztán eltűntek.

A dolog így utólag már vicces, de sajnos komoly következményei lehetnek egy-egy ilyen találkozásnak. A róka a 10kg-nál nagyobb kutyáknak nemigen tud ártani, de a macskát a nagyobbacska kanok már bizony meg tudják ölni! És a róka lassan olyan közönséges lesz a városokban is, mint a patkány. Nem félnek az embertől, sőt, a város szélén, egy nagy kereszteződésben többször is láttam már egy jószágot átsétálni a zebrán az esti órákban, egy másik pedig a rendszeresen egy lakótelepen sétálgat, a kutyafuttatón. Ezek az állatok ritkán veszettek, hála a szorgos vakcinázásoknak, de ettől függetlenül, ha a kutyánk kontaktusba kerül velük, akkor haladéktalanul állatorvhoz kell vinnünk! Ha rendben megkapta az oltását, akkor elvileg nem lehet veszett, de az esetleges karanténról már az orvosnak kell döntenie. Plusz megsérülhet, bolhás lehet, szóval ne hagyjuk, hogy kontaktáljon a rőtbundással (a vadászkutyák rókás afférja már egy teljesen más dolog). A róka általában ezt nem is szokta hagyni, bár kutyaféle, sok macskaszerű skillje van, pl. icipici helyre/en is be/átfér, és elég jól mászik. 

A sakál reneszánszát éli nálunk, és egyre gyakoribb, főleg itt a déli régióban. Falkában él, és meglehetősen nagy, kisebb malinois méretű. Baromi okos, gyorsan tanul, és nagyon félénk. El tudja venni a malacot a vaddisznó kocától, és akár bárányt, gidát is tud rabolni. Bár alapvetően félős állat, ha egy területen elszaporodik, akkor egy idő után láthatóvá válik. Csúnya példával élve olyan, mint a csótány: ha már szabad szemmel látod, akkor kva sok van. Nálunk fényes nappal kóvályogtak ki ember elé, mikor bringával jött haza, hallom őket, ahogy a kert végében üvöltenek, és a szomszéd bácsi is látta már őket kint a legelőnkön. Bár, mint írtam, félős állat, azért csak-csak falkában él, és bár a bocik jó nagyok, én azért nem örülnék, ha a két falka találkozna a sötétben... 

A vadállatokkal egyre többször találkozik ma már az urbánus kutyás is, summázva a fentieket, én azt vallom, inkább hagyjunk nekik teret, van macera és kockázat abban, ha hagyjuk, hogy a kutya kergesse el. Ha egy területen nagyon elszaporodnak, károkat okoznak (elsősorban a baromfik, kisemlősök, pl. nyulak, vannak veszélyben) akkor az illetékes vadásznak kell ezt jelezni. Lakott területen belül általában csapdáznak ők is. Egy ismerősöm az élvefogó csapdával eddig vagy 4-5 rókát fogott, szóval ezek a megoldások is működnek. 

Azzal tudsz dolgozni, amid van, és mikor a drankák hiánya miatt egy meglehetősen pici helyre szorulsz be húsz rackával, akkor előveszed a kreativitásodat. 

Tegnap ismét Szaporcán jártunk, most már kijelenthető, hogy a birkák bekutyázódtak, bár az emberre tapadós robotbirka üzemmód még nem megy (nem is baj), már szépen bírják a terhelést. Két kölyökkel kezdtünk, ott alapozás ment, balansz, egyenes haladás, és Alice esetében némi lassítás és fegyelmezés :-) 

A kreativitásunkat később, a bordereknél kellett elővenni, hisz a balansz, az irányok már mennek szépen mindenkinek, és az 50nm-en forgolódást előbb-utóbb a kutya, a gazda és a birka is megunja. Így (mivel a borderhez még annyira sem értek, mint az interbreedhez) javasoltam nekik a lehívás (megállítás) tanítását, az irányok fixálását, magyarul elkezdtük pontosítani, tudatosítani az eddigi munkát. Nova egyelőre még agilitys íveket tart (jó szűken fordul), volt néhány próbálkozásunk különböző módszerekkel (nem akarom részletezni, mert még esetleg kihullik olvasás közben a témához értő borderesek haja :) ), valamelyest javult is a helyzet, de azért kiváncsi vagyok mit mond erre egy profi (legközelebb már trénernél gyakorolnak).

Jettánál próbáltam elkezdni rendesen dolgozni, de ő meg humorrépát reggelizett, és lepkekergető mókusfutás-üzemmódban ugrálta végig az egészet. Kijelenthetjük, hogy elmúlt belőle minden feszkó, amit Svájcban beletettem, és még néminemű haladást is produkáltunk, bár ez nem volt szignifikáns, már csak azért sem, mert végig teli pofával röhögtem a kutyámon. A távoli irányítás zászlaját tűztem ki egyébként a pásztorbotomra, ez már elindult valamilyen úton, csak még nem vált tökéletessé. Sajnos amíg Jetta fejében nem áll össze, mit szeretnék, addig úgy néz ki a dolog, hogy "El!" (elhajtás) jóóóó, "Jobb fele" (próbálkozom most ezzel, hisz a Jobb elé egyben gyűjtést is jelent), jóóóó, NEM JÓÓÓ, "El!" és így tovább... ő elindul, majd elindul a jelzett irányba, aztán én rászólok, aztán visszajön és nem érti. Persze adom neki a dicséretet is a hörgések mellett, de nem ez volt a napja annak, amikor megvilágosodik.

Pogo hozta a szintet, brutál módon pörgött, feszült volt, de irányítható. Volt egy-két kilengése, de a főbb problémáival szépen haladtunk. Az elhajtást végül nem kezdtem el vele, ahhoz egy olyan tréninget szeretnék, aminek az elején le tudom fárasztani, itt viszont nemigen akadt kihívás. Irányokat erősítettünk, teljesen körbefuttattam a nyáj körül (ez már ment a lehívás nélkül is), fektetés, helyben maradás, menet közbeni lehívás, majd kifutás. A tréning megkoronázása egy kifutás közben megállítás volt. Elégedett voltam vele, no.