Áldozat nélkül nincs siker... se elhajtás se terepfutás...

Elég megterhelő nap áll mögöttünk mind fizikailag, mind mentálisan. Egy terelő tréningre mentünk, és a legújabb HDR őrület szellemében Viki feldobta, hogy utána fussunk egyet. Komolyan azt hittem, hogy viccel, de annyit mondogatta, hogy végül a biztonság kedvéért úgy öltöztem, hogy futásra is alkalmas legyek. Ez jó döntés volt.

A korai hőség (22°C volt, ez nekünk már kánikula) is hatott ránk, és az állatokra is, illetve a hosszú kihagyások és a tömeges tüzelés is nyomot hagyott, elég kalandos és tanulságos nap volt. Jettával kezdtem, célirányosan a következő versenyre készülve, ahol annyi különlegességre fel Gabi a figyelmünk, hogy elhajtásban lesz híd feladat, illetve nem lesz kifutás. Az elhajtásos híd volt tehát a nap fő challenge-e, amit Jettával sikeresen abszolváltunk is. Mellette higgadt munkát, gyors reakciókat vártam, és nem hagytam neki, hogy megint egy mókakört fusson, most már komoly munka folyik, eredményeket szeretnék a következő trialokon. A kitaposott utunkon haladva komolyabb zökkenők nélkül dolgoztunk a Tyutyival, meg voltam vele elégedve. Kétszer vittem pályára és bár a tüzelés miatt nincs kondija és fel is szedett néhány plusz kilót, becsülettel teljesített. 

Pogoval egy rövid gyakorlást mentünk, majd belevágtunk a lecsóba: elhajtás. Erről írok majd külön is, mert megér egy misét, egyelőre legyen elég annyi, hogy kemény dolog, sok munka van benne, és nehéz pozitív élménnyel elhagyni a pályát. 

Rebelle-lel csak egyszer léptem fel, viszont akkor sikerült úgy mennünk, hogy 90%-ban jó volt a balansz és le is feküdt, amikor kértem tőle - persze nem elsőre, mert mégiscsak ő a Rebi - még úgy is maradt, ha kellett, szóval vele abszolult sikerként könyveltük el a tréninget. Cserébe a balanszért megfuttatott kegyetlenül, valamiért beragadt neki a jobb oldal, onnan folyvást körbe akarja kerülni a világmindenséget... 

Viki hozta Alice-t és Emmát, utóbbival a kifutást gyakoroltuk, szép eredménnyel, Alice pedig balanszolni gyakorolt. 

Mint írtam, áldozat nélkül nincs siker... ez a tegnapi nap próbára tett minket, mindhárom kutyámmal új feladatot vettem elő, és Viki is küzdött Ali-vel az igazáért, de mikor ott voltam bent Pogival, próbáltam megértetni vele mit várok tőle, és már éppen elkezdett elérni a csüggedés, egyszer csak bevillant a gondolat: az eredményig nehéz út vezet. És ez most a nehéz része, egyszerűen végig kell csinálni, és utána majd jobb lesz, méghozzá annyira jó lesz, hogy lepkehálóval kell majd összeszedniük a nagy ugrándozásból...! Nem adtuk fel, végigcsináltuk, megkerestük a pozitív lezárást, és a pályáról lelépve a következő lépéseket terveztük, nem süllyedtünk önsajnálatba, pedig mindkettőnknek lett volna rá oka. Lehet, hogy amit csinálunk az csak bottal kalimpálásnak látszik, de bakker kőkemény munka van benne!

Majd ezt követően - mikor már leégett az arcom, fejbevágott a nap és kisütötte az agyam a három őrült kutyám - Viki bedobta, hogy menjünk futni. Közöltem vele, hogy Rebelle-el a karámban már lefutottam a magam körét, de eléggé hajthatatlan volt. Már a birkák legelőről összeszedésénél hülyéskedtünk, hogy ez már egy fél Hard Dog Race pálya, olyan bokrok fölött-alatt másztunk át, amiknek a tüskéje nemhogy a ruhánkat, de a kezünket is átszúrná, plusz  a rohangálós balansz Rebivel... neeem, nekem mára megvolt az edzés. De elég hajthatatlan volt a nőszemély, így elővettem a kocsiból a canicross cuccot (az én kocsimban MINDEN van), ő megnyerte Pogit (Alice még fiatal ehhez) én pedig felkötöttem Rebelle-t. A tanyáról kivezető földútra mentünk, megnéztem GPS-en és elég hosszan vezetett lakatlan területen, jó választásnak tűnt. Viki még sosem futott olyan kutyával, aki húzta volna, Rebi pedig még sosem húzott, így akadtak kihívásaink, de az első kilométer után minden a helyére került. Rebelle rájött, mi a feladat - nem volt nehéz dolga, scooteren is anyja mellett fut és húz, itt pedig eléggé hasonló volt a helyzet. Vikinek viszont nagyon új volt az őt húzó kutya, pláne a tempója, mondjuk Lemmy után nekem is komoly ugrás volt a jócskán vehemensebb Rebszivel futni. Durva tempót toltunk az elején, viszont a féltávra belőlem el is fogyott a szusz. Hiába no, fiatalabb már nem leszek, és edzésben sem vagyok, nekem kell a 3-4 nap regeneráció egy-egy futás után... Ott aztán megtapasztaltam fizikai valójában azt, amit előtte több órán át kaptam mentálisan: fájdalmas mélypontok vezetnek a fejlődésig. Szó szerint veszettül fáj, és mellette kimerít, elgyengít, és a hátam közepére sem kívánom. De ha egyszer az életben el akarok jutni odáig, hogy jó tempóban lefutok 5km-t (majd egyszer jó lenne 10-et is, de egyelőre elérhető célokat tűztem ki :D ) akkor ezt most túl kell élni és kész... Végül totyogós tempóban, de lenyomtam én is a 3km-t, az időm botrányos lett, és a végén Rebelle-t el is kellett engednem a szárról, nehogy elrántson. Nem maradt erőm, és féltem rosszul lépek, utána pedig csak gurulok a bolond gyerek után. Viszont arra nagyon büszke vagyok, hogy Pogo, aki annak idején a saját apjával sem ment el futni, most Vikivel szépen dolgozott, nem problémázott azon, hogy lemaradok mögötte, hajlandó volt együtt dolgozni a frizbis-nénivel :) 

Kicsit talán a kisördög dolgozott bennem, mikor Pogit adtam Viki kezébe - fájjon neki is, ha már kirángat futni a kéthetes izomlázammal - de annak örülök, hogy jól dolgoztak a kutyák, előzéseket is le tudtuk bonyolítani, tök jók voltunk. És most már neki is van izomláza, nyehehe...