Óda a hűtőmellényhez: 10K a kánikulában

Az utóbbi időben erősen gyengélkedett a térdem, néhány bekötött és meglehetősen tempós futással úgy odavertem, hogy már sima sétálásnál is fájdogált. De aztán jött a kollagén kúra, és pihentettem is két hetet (jó, volt közben egy laza 18 kilis túra, de azt ki számolja...), és erre a hétvégére (aminek kivételesen mindkét napja szünet) két teljesítendő futásom is összejött: kollégám kihívott egy 2,4km-es sprintre, és ma van az Endometriózis futás határideje is, amire viszont 10K-val szerettem volna nevezni. Utóbbira esett a választás ezen a meglehetősen meleg vasárnapon, és mivel két kutya kísért minket, a hűtőmellény Lemmy-re került, aki a hatalmas testével nehezebben viseli a meleget. Nem mondom, mostanra Rebin is látszik, hogy nem komfrotja a hőfok, de azért még a szíve viszi előre. 

Úgy készültünk, hogy javarészt szabadon futnak a kutyák és laza kocogós tempóban megyünk le Petőczpusztáról Abaligetig és vissza, majd valahol egy túraútvonalon felkerekítjük az amúgy 8-9km-es útvonalat 10-re, de azért viszünk futóövet is, hogy dombon felfelé segítsenek a kutyák. 8-ra értünk a startponthoz, és szabadon indultunk neki. A betonos, fákkal nem takart szakaszon, már akkor éreztük, hogy ma meleg lesz, de szerencsére az erdőben végig árnyékban maradtunk, ott elviselhető volt. Az út elején még nehezen döcögtem, többször is szóltam Atinak, hogy lemaradok, mert a térdemnek nem tetszett az ő emelt tempója, de aztán - ahogy szokott - bejáratódott, és egy kili után már nem fájt. Nagyjából addigra értünk el dimbes-dombos szakaszra, úgyhogy gondoltam ideje kicsit bekötni Rebit. A susnyásban mellettünk megbújó állatka épp erre várt, és amint átváltottunk cc-re felpattant és elinalt. Igaz tőlünk ellenkező irányba indult, de Rebit ez nem zavarta, hátra-hátra sandított ugyan, de szokásos módon felhasználta az így nyert trieb-et és húzásba rakta. Az első dombon nagyon jó tempóval repültünk fel, majd jött a feketeleves: egy durva lejtő. Ha magunk vagyunk, Rebi már tudja, hogy erős lejtőn láb mellé hívom, mert féltem az életem, de most benne volta  boogey a lábában, és Lemcsi is a sarkában lihegett, így néminemű veszekedéssel vegyült a következő pár kilink. "Szerencsére" ez egy hirtelen mélyülő és emelkedő útvonal, nemsokára már jött is a revansom egy közel négykézlábazós domb személyében. Sajnos a jó ütemünket rögtön az elején szétverte két gombász bácsi szabadon kószáló tacskója, aki jó ötletnek vélte nekirongyolni Rebinek... szerencsére ő ilyenkor csak fut, de hogy megelőzzük a bokán harapást (a sajátomat) megvártuk inkább, míg a bácsik összeszedik a Fifit. 

A srácok igyekeztek odatenni magukat dombnak felfelé is, de az én tüdőm még mindig nem szereti az emelkedőt. Annak ellenére, hogy kaptam segítséget, sajnos meg kellett állnom szuszogni egyet. Kicsit tovább már újra lejtett, de addigra helyrebillent Rebi lelkivilága is, és szépen láb mellett követett, míg meredeken ereszkedtünk. Abaligethez érve a vadregényes, magas ösvényeken járva még hagytam bekötve, majd mikor sűrűsödött a növényzet, inkább elengedtem. Nem ment messze - nem szokott - és így lecsorogtunk a denevér szobrához. A tavacska (nem vagyok képben Abaligeten, mindig csak keresztültúráztunk rajta) ami a szobor és a tábor fele esik sajnos túl közel esett a fáradt szörnyeinknek, és átmentek illegálba: mire egyet pisloghattam volna úsztak egy-egy hosszt. Már csak azért is megleptek vele, mert roppant meredek, köves részen mentek be és biztos voltam benne, hogy (egyrészt nem olyan tökösek, hogy innen bemenjenek, másrészt) nem fognak tudni kimászni, de végül minimális segítséggel megoldottuk. Mivel reggel fél kilencre járt, senkinek sem borítottuk meg ezzel a lelki világát, és inkább gyorsan visszafordultunk. 

Abaligettől felfelé várt minket a legnagyobb szintemelkedés, itt vissza is vettünk rendesen, és a vége felé Rebi lendülete is erősen megcsappant. Viszont a hátam mögött Ati végig nagyon boldog volt, nem győzte mondogatni, hogy ma szinte végig húzta őt Lemmy. Igaz, nem mentünk nagy tempót, viszont ezzel a lassúval elég sokat és hirtelen haladtunk vertikálisan. Ám úgy látszik ez a hűtőmellény ennyit számít, Lemmy láthatóan kevesebbet is lihegett, és a teljesítménye is nagyban javult. Ezzel eldöntetett, hogy veszek még egy mellényt, ha ketten megyünk, jusson Rebszinek is. 

Visszafele a szintek javának megmászása után laza lejtés várt ránk, addigra már kezdtem nagyon elfáradni, Ati tempója is több, mint amihez ezeken a lassú futásokon hozzá vagyok szokva, és most még Rebi is gyorsított rajtam egyet, és ez kezdte felenni a tartalékaimat. Egy futózsákot hoztunk kettőnknek, valamennyit ittunk belőle, de fejenként talán fél litert se, jobban hiányzott egy jó zselé... de aztán csak eldöcögtünk a rajt/cél pontig. Ott aztán elkezdtünk gondolkozni, hogy merre tovább, és végülis bevetettük magunkat a piros jel felé. A kutyák - ahogy minden megállás után - most is újra teljes gőzzel lőttek ki, úgyhogy a maradék kis ATP tartalékaim is elfogytak ezen a következő dombon, innentől tömény szenvedés volt. Egyrészt csekkolni tudtam egy jövőbeli bikejöringes pályámat, és most már tudom, hogy kb 2km-es, másrészt legalább fel tudtuk nyomni a távot tízre, de ennél több jó nem származott belőle. Bőven túlléptük a komfortomat, keményre sikerült a vége. 

A térdem szerencsére jól bírta, Lemcsi nagyjából élete legjobbját húzta, Rebike hősként dolgozott, mint mindig, és ez alkalommal a sávváltást is tudtam legalább gyakorolni, itt is bevezettük a jobb és bal parancsokat, és egész hamar működni is tudtott. Még hozta ezt a másik kutyához húzok dolgot, de szerencsére ezekkel az irányokkal tisztázni tudtuk mi az elvárandó, viszont Lemmy is rákezdett, úgyhogy néha - ha kéznél volt - némi kézi noszogatást is adtam neki. 

Visszatérve a mellényre a 10km-es, nagyjából egy és negyed órás edzés alatt végig hideg maradt, a Musher Inuit hám alá könnyen fel tudtam rakni, viszont a tépőzárnál az anyag kidörzsölődött. Benne volt a pakliban, és ezért is vettem az olcsóbbik fajtát, legalább nem kár érte.