Beszéljünk a tabukról... 3+1 ok a harapásra

Vannak az életben tabuk, ciki témák, amikről az ember leginkább nem beszél, bár tudja, hogy nem ő az egyetlen, aki találkozik velük. Mindenhol vannak hibák - a kutyák és az ember részéről is - attól, hogy ezeket elkövetjük, még nem leszünk rosszak - a kutyánk sem - de mégis, ha nyilvánosan felvállaljuk, sokszor pellengérre állítanak. Legjobb példa erre a verés, hisz már a szó csengése is szíven üti az embert, és ha véletlen más is látja, hogy lekeversz egy pofont a kutyának, már szétszed a csőcselék... pedig aztán tegye fel a kezét, aki még soha nem adott visszakézből egy taslit a dögnek, mikor épp hülye volt...! Ezek a dolgok megtörténnek, ha akarjuk - ha nem, és ha úgy választunk kutyát, hogy menős, dolgozós legyen, mert a "pórázt visszahúzni könnyebb, mint előretolni" akkor igenis bele kell néha rántani abba a pórázba. De térjünk a tárgyra. 

A harapás. Nyilván terelés közben értem. Vannak kutyák, akik tényleg, soha nem harapnak, ezt aláírom, de mellette van egy csomó másik, akinek néha eljár a szája. Bár versenyen elég szigorúak a szabályok, és legtöbb esetben csak indokolt csípés engedélyezett, a való életben, a gyakorlati munkában bizony kell a kutya foga is a munkában. Szilaj koshoz, bárányos anyához nem elég csak a határozott fellépés, hogy a kecskékről ne is beszéljünk... Oda kell verni, meg kell rendezni (természetesen úgy, hogy komoly kár ne essen az állatban). A lényeg az, hogy miért csinálja a kutya, és hogyan? 

Eddig három fajtájával találkoztam a harapásoknak, az első a színtiszta gyilkolási vágy. Ezt szerencsére nem láttam élőben juhászkutyánál, agárnál viszont igen. Ilyenkor nincs sok kérdés, és általában hamar ki is bújik a szög a zsákból. A rutinos terelőtrénerek pedig már a pálya szélén meg tudják mondani, hogy pörköltös a kutya, vagy terelni fog. 

A másik a rossz szokás, avagy a hobbiharapó. A tipikus esete a gyerekkorban rajtaragadt hülyeségeknek, vagyis amikor az első harapásokat nem tiltjuk eléggé, illetve esetünkben az élesben gyakorolt munka során ragadt a kutyán. Merthogy nálunk kecskés munka volt, amihez a harapás mandantory... a mai napig büszke vagyok arra, hogy Pogo milyen precízen fog tarkót és hogy milyen villámgyorsan orrozik, csakhogy ezt (hogy én büszke vagyok) ő nagyon jól tudja, és persze ahogy  tud, fittizik vele. Fontos, hogy ő nem okoz kárt (oké, az orrharapás meg tud látszani, mert a fejükön alig van bőr), és nem azért teszi mindezt, hogy lerántsa az állatot, hanem mert három évig erre kértem - és valszeg élvezi is. Mióta nincs kecskénk kategorikusan tiltom, ő pedig megértette, már csak ritkán jár el a szája, és újabban kiegyeztünk abban, hogy ha makacs állattal találkozik, akkor szépen, nőiesen a fülükbe csattog: felugrik tarkóhoz, de harapás helyet egy bazinagyot csattint a levegőbe. Szerintem bárkinek a füle mellett jelenne meg egy fehér fogsor, eléggé meggondolná, hogy induljon-e vagy maradjon még egy helyben, szóval jól működik a rendszerünk. Főleg, hogy mellette ő erős kutya, és effektíve nincs szüksége a munkájához a szájára. Egyszerűen csak szeret keménykedni. 

A harmadik a legnehezebb, a pótcselekvés. Olyan ez, mint amikor munkahelyen azt a feladatot kapod, hogy tolj el A-ból B-be egy rohadt nagy dobozt, próbálod, próbálod de annyira nehéz, hogy alig-alig vánszorogsz vele. Közben dolgozik az adrenalin, a főnök piszkál, meg néz egy csomó ember, hogy bénázol, nő a nyomás, egyre idegesebbé válsz, és végül vagy feladod és elmenekülsz, vagy eldurran az agyad, és elkezded rugdosni a dobozt. Kutyák közt is van, aki látva a helyzet nehézségét, inkább lemegy a pályáról. Az a kutya, akinek nincs elég ereje, hogy megmozdítsa a birkát, de mellette meg akar felelni, az meg fogja próbálni a számára legcélravezetőbb módon megmozdítani a nyájat, és harap. Ha a birka kutyához szokott, akkor egy pillanat alatt felméri, hogy erős, vagy gyenge kutyával áll szemben, és ha épp rossz napja van, vagy már kifáradt/éhes, akkor az ég kegyelmezzen a gyenge állatnak... Ha ezt egy fiatal kutya csinálja, akkor még nincsen para, tiltani kell, majd az első szép élmény után villámgyorsan levinni a pályáról, és eltenni a kredencbe. Még érnie kell, de ha 2-3 hónap múlva elővesszük, lehet, hogy csodát látunk majd. Ha felnőtt kutya teszi ezt, akkor az sokkal kellemetlenebb, nekik csak rutint lehet adni, erőt nem. Vannak gyenge kutyák, és velük sajnos nincs mit tenni, maximum elfogadjuk a korlátaikat és nem kergetjük őket a képességüket meghaladó szituációba. Az ilyen kutyát a túl kemény birkával küzdeni hagyni - szerintem - fölösleges, rossz szokásként ő is felveheti később a harapást, plusz ne felejtsük el, hogy ez a viselkedés a frusztrációból fakad, ki akarná ezt a kutyájának?

Mi most az ifjak kapcsán futottunk bele egy-két frusztrált harapásba (nem sebző harapás volt), de a természet is pont a kezünkre játszik, jönnek az ellések, és mire újra terelhetők lesznek az állományok (március-április) ezek a srácok is beérnek majd annyira, hogy dolgozni lehessen velük. Rebellel egyébként pont mázlim volt, úgy jött ki a lépés, hogy a labilis néhány hónapjában egyáltalán nem dolgozott birkával, és most, 11 hónaposan már volt annyi ereje, hogy ne is kelljen harapnia. Másodkézből kapott info, de azt gondolom nagyon bölcs gondolat: egy öreg francia pásztorember mondta (a beauceronra), hogy ő 10 hónapos koráig a karám közelébe sem engedi a kutyáit. Nincs elég ereje a tereléshez, vagy kap egy rossz élményt (eltapossa a birka) vagy elkezd kompenzálni és harapni fog. A fentieket summázva azt kell mondjam, van igazsága az öregnek, és én is ezt javasoltam a kölykös gazdijaimnak: pihenjenek. Ösztön van, kivétel nélkül mindenkinél, majd tavasszal elővesszük a srácokat és akkor már terhelhetőek és erősek lesznek. Kraft van mindenkiben és a rokonság teljesítményéből kiindulva nem lesz baj az ösztönerővel. Türelem terelőkutyát terem, csak győzzük kivárni :) 

+ 1-ként megemlíteném a teljesen tipikus "elszáll az agya" harapást, ez főleg akkor észlelhető, amikor kiszakad egy birka, a kutya ráfut és a felgyülemlő adrenalin egy csánkharapásban manifesztálódik... Mondhatnánk, hogy így fordítja vissza a birkát (gyakran valóban így látszik kívülről) de ez csak a felgyülemlő ideg, és amikor azt látjuk, hogy ilyen szitu kerekedik, akkor azonnal tiltani (=üvölteni) kell, mert az egyébként tündéri magaviseletű kutya is átmehet ilyenkor badass-be. Abszolút tipikus a folyamat: birka kiszakad, kutya elindul felé, majd ahogy fogy a távolság, a kutya rákapcsol - és ez az utolsó pillanatunk a tiltásra! - majd ahogy beéri, valahol ráfog. Erről is lenevelhető természetesen, de fontos, hogy egy lépéssel előtte járjunk, és tiltsuk tűzzel-vassal-bottal.

A harapástól tehát nem kell kétségbeesni, meg kell nézni az okát. A fent leírtakból is látszik, hogy legtöbb esetben kezelhető, megelőzhető.