Ez a futási statisztikám azóta, hogy a HDR belépett az életembe, és elkezdtem futni. Korábban is voltak már villongásaim, 2-3 évvel ezelőtt, akkor még az agility kedvéért kezdtem el kondit javítani, de sosem jutottam el odáig, hogy a futást magát szeretni tudtam volna. Mostanra változott a helyzet, és bár kellett ehhez az első majdnem 100km, azt mondom megérte. Most kicsit elengedném a rózsaszín ömlengést a támogatásról, motivációkról, és rátérnék a technikai tapasztalatokra. 

Kérdezgettek egyre többen a kutyával futás témáról, és mivel általában telefonon érnek a chat ablakos kérdések, főleg olyan helyzetekben, mikor nem tudok azonnal válaszolni, inkább összegyűjtöm egy bejegyzésbe az összegzett mondandómat - linkelni mégiscsak könnyebb, mint ezer karaktert leütni érintőképernyőn. 

Szóval leszögezném, hogy a canicrosst még mindig csak messziről szagolgatjuk, de azzal, hogy elértem a jelenlegi szintet, már értem, hogy a sport technikai része hogyan épül fel. A futásról talán már mindenki tudja, hogy amilyen egyszerűnek tűnik, annyira összetett és drága tevékenység, ha tudatosan akarunk edzeni, akkor érdemes profi segítséget kérni az edzéstervhez, vagy beszerezni egy jó könyvet, meg persze a pulzusmérőt, az rengeteget segít. Ahogy arra már utaltam, a családban nem én vagyok az, aki elmélyült a futás tudományában, én csak elevezgetek emberem tudásának farvizén, mikor tervezgetjük, hogy legközelebb milyet futunk (mmint ő milyet, meg én milyet, együtt ritkán jutunk ki). A pulzusmérésre sem vettem még rá magam, de már érzem, hogy közeleg a napja. 

Az alap kondit kutya nélkül, vagy max szabadon velünk futó jószággal lehet elérni, ahogy egy canicross versenyző is írta az egyik fb csoportba, ahhoz, hogy gyorsan tudj futni, sokat kell lassan. Ezt a szakirodalom is megerősíti, és magam is tapasztaltam, hogy kellenek az andalgós kocogások. Nehéz ezt tartani, ha közben azt élvezem a legjobban, hogy a kutyámhoz kötve hasítunk az ösvényen, de igyekszem önkontrollt tanusítani, és max heti egyszer futni gyorsakat. 

No de technikát ígértem: nézzük a kutyát. Egyrészt, legyen edzett, ne hájas, egészséges. Vigyük ki olyan időszakban, amikor nem fő fel az agyvize, és kerüljük a betont!!! Ösvény, földút, túraútvonal, de ne beton! Hámnak első próbálkozásra megteszi a tök átlagos akármilyen kutyahám (csak ne súlyhúzó legyen), viszont ha már rendesen dolgozik, akkor át kell váltani canicrossosra. Ez abban különbözik az átlagos sétáltató- és őrző-védő hámoktól, hogy a szabása bőven a hónalj mögé teszi a szíjat, így a kutya nem dörzsöli ki vele a lábát. Egy ő.v. vagy egy séta alatt még nem feltétlenül fogja a normál hámmal sem, de ha vágtában zúz le 5-8km-t, akkor már valószínüleg igen, plusz nem a tüdején szorul. Ezen kívül a cc hámok elosztása a vállövre helyezi a terhelést, és nem csúszik fel a kutya torkáig, szabadon tud lélegezni, sem a bordáihoz sem a gigájához nem ér hozzá szíj. Hogy honnan vesszük, az már gusztus dolga, bár - számomra meglepő módon - a cc közösségben sokan ellenzik a Vagusdogs holmikat, nekünk mindenünk onnan van, és soha semmi problémánk nem volt. Egy barátnőmnek küldtek véletlenül félreszabott holmit, de mikor jeleztük, szó nélkül javították és küldték vissza. Nekünk két súlyhúzó hámunk, négy sétáltató hámunk, két canicross hámunk három futóövünk és négy rugalmas húzószárunk van tőlük, mind hibátlan és elnyűhetetlen. A hámok bélésének neonnarancs színe kicsit megkopott, de még a hímzés sem sérült 5 év alatt. Ha már szóba került, húzószár: vékony legyen. Amikor a kutya nem húz tiszta erőből, a húzószár meglazul és beleng... baromi idegesítő és kényelmetlen is, plusz a vastag húzószár nehéz, fölösleges súlyt jelent. Vaguséktól rendelve a legvékonyabb opció is kibír egy atomvillanást, én bátran merem ajánlani nagyobb méretű kutyákhoz is (a bocik 30-40kg közt mozognak). Egyéb extrát nem használok a kutyákhoz, bár kétségtelen, hogy a hűtőmellény hasznos lehet! A vízzel működő, lassított párolgásút használja Alice, ezt szintén bátran merem ajánlani, kárt nem fog okozni. 

Az emberi oldalról pedig, így, néhány hónap után... Mivel a munkahelyem adja magát, így a cuccaim onnan vannak. A cipőről már írtam, én a rövidtávra és nagyobb sebességre tervezett Kalenji Kiprun SD-t választottam, kényelmes, jól tapad a földúton is, nem fáj a lábam benne, bár a lúdtalpamat nem tudta korrigálni a K-Ring technológia sem... de akinek nem bittyós a lába, az boldogan elfutkoshat már egy ilyen cipőben. A zokni sem mindegy, hogy milyen, erre a Rotarys kalandunkon jöttem rá. Az eddig is tiszta volt, hogy nem pamut zoknit veszek fel edzéshez, de most már az is egyértelmű, hogy van különbség a Quechua túrazokni és a Kalenji futózoknija között... Ha pedig berakom a lúdtalpamat és kutyával futok (tehát repesztünk, mint a szél, és fékezésnél odaverem a lábam a földhöz) akkor muszáj-muszáj alapon kell a trail zokni. Ugyanis a spéci betéten dörzsölődik az anyag, de a trail zokni dupla rétegű, ez az egyetlen típus, amiben nem lesz vízhólyagos a talpam. De ez megint ilyen nyomorékoknak való infó, normál lábbal elég a futózokni, amiből inkább kisebbet válasszunk, mint nagyobbat, hogy véletlenül se ráncolódjon a talpunkon... nagyon fog fájni. A ruházat értelemszerűen Kalenji, bár a fitnessz márkánk ruhái is beleférnek a kategóriába, a lényeg, hogy ne pamut legyen. A technikai gyorsan szárad, és ha beruházunk kompressziós ruhára, azt sem fogjuk megbánni! Futómelltartó alap, anélkül még túrázni sem indulok el. Komolyan, nagyon nem mindegy a szabása! Pólónak igazából bármi jó, ami technikai, kivéve, ha abból is kompressziósat szeretnénk, akkor a Kalenji tud kiszolgálni, de én nagyon sokszor Quechua technikai pólóban futkosok. A Kalenji ruházata mellett szól, hogy feltűnő színü és van egy csomó elrejtett fényvisszaverő.

A futóöv részemről szintén Vagusdogs, vastag, párnázott felszerelést készítenek, nagyon kényelmes és igény szerint hímzik, illetve raknak rá extra mobiltartót (mint a képen), vagy akár kulacstartót. A beülős, tehát combpántos futóöv is elérhető náluk, ettől húzódoztam, mikor megrendeltem a fotón lévőt, de most, hogy sebességrekordokat döntögetünk Rebivel, már értem, hogy miért használják... A korábbi érvelés a kutyás csoportokban az volt, hogy káros lehet a gerincre, ha felcsúszik, ezt korrigáltam azzal, hogy kézzel is tompítok, amikor szükséges (plusz ott a gumis szár), viszont kétségtelen, hogy a deréköv felcsúszik bizony derékra... És amikor 12-15km/h-val süvítünk, akkor nagyon nem mindegy, hogy a bordáimat piszkálja-e, vagy lent marad csípőn, előbbi esetben ugyanis prímán be tud szorulni levegő, és szűrni kezd az oldalam. A beülőktől egyébként azért féltem, mert csúful összeérnek a combjaim, és aggódtam, hogy kényelmetlen lesz, de már látom, hogy nem kerülhetem el a sorsomat, ha ilyen tempót futunk, akkor a légszomj felülírja a kényelmet. A napszemüveg és a sapka jön most, ha felfelé haladunk, ebből a napszemüvegről én igyekszem leállni, lévén abban nem kutyázunk. A sapka viszont tök jól tudja kompenzálni a szemüveget, és melegben kötelező! A telefontartót nekem ugye Váguszék megoldották, és rajta van a futóövön, illetve találtam egy olyan B'tween márkájú (kerékpáros cuccos) telótartót, ami jó az óriás kijelzőhöz, ha nem kutyával megyek, akkor ezt szoktam használni. Zenét csak akkor hallgatok, ha nincs velem kutya, ehhez pedig a legolcsóbb, kétezer forintos fülesünk is megteszi, bár szkeptikus voltam, nem akart kiesni a fülemből (sokat küzdöttem ezzel a problémával, és vagy egy tucat fülest vettem és dobtam ki az elmúlt 2-3 évben), átment a teszten. 

Amiről még érdemes lehet beszélni, azok a mindenféle porok és bogyók. Erről is írtam már korábban, nem is ismételném magam, csak egy tippet osztanék meg: a nagy melegben a bekevert fehérje képes arra, hogy megmakkanjon a kocsiban, míg futkosunk, így újabban a száraz shakerbe kimérem a száraz port, majd miután végeztünk, megvolt a levezető séta, a kocsiban a betárazott ásványvízből felütöm a port, és helyben keverem össze. Az izotóniás ital kicsit jobban bírja, azt előre be szoktam keverni, főleg, hogy nehezebben oldódik, és kell neki egy 10-15 perc. 

Mint mondtam, még csak kapirgáljuk a konkrét canicrosst, néha-néha, 1-2km-es szakaszokon már sikerül megközelíteni azt a tempót, ami oda kellene, de főleg csak futkosunk a nagyvilágban. Tegnap, ahogy kutyasuliba menet beszélgettünk apjával, körvonalazódott, hogy mit szeretnék elérni és az is, hogy hogyan. Ő kitalálta, hogy augusztusban indul egyéniben egy félmaratonon, én pedig kitűztem az 5-ös kilométerátlagot 5km-en. Nem biztos, hogy sikerül, de a 6-os is csak vágyálom volt néhány hónappal ezelőtt... :)

Újabban relevációk tucatjai érnek sorban, egymás után. Ennek egyike volt megtalálni a ZEN-t, elérni, hogy a futás ne csak mint hosszútávú fejlődés, és előrelépés adjon nekem pluszt, hanem azonnal, instant is dobjon egyet a boldogsáhormonaimon. 

Azért került szóba a Rotary, mert elcsúszott a reggelünk, és attól féltem túl meleg lesz a szántón a futihoz. Fogtam hát a kutyát, a cipőt, meg a hámot és felautóztunk a hegyre. Túl rég jártam már a Mecsekben, szinte fájóan hiányzott. A nyugalom, a csönd, a fák, de még a TV-torony monstruma is. A parkolóból indultunk közvetlenül, fel a dombon a körsétányig. Régen jártam már itt, és bizony el is felejtettem, milyen kemény emelkedő vezet az ösvényig... gyalog alig-alig érződik, de kutyával futva több volt, mint amire felkészültem, és a síkhoz szokott lábam bizony jobban elfáradt azon az ötszáz méteren, mint sejtettem volna, de ahogy ráfordultam a sárga kör jelzésre, már el is felejtettem mindent. Imádom a terepet, a keskeny ösvényt, a technikás talajt, amikor minden lépésre ügyelned kell, hol egy kő, hol egy mélyedés, hol egy kiálló gyökér ugrik a talpad alá. Közben végig a fák árnyékát élveztük, Rebi kényelmes erővel húzott, szépen az úton maradt, kerülgette a fákat, én pedig hajoldoztam az arcomba lógó ágak elől, fantasztikus volt. A levegőben még ott tobzódott a levirágzott medvehagymák illata az erdő más virágaival vegyülve. Ilyet nem érzel máshol, csak ott, fent. Egy félig kidőlt fa is keresztezte az ösvényt, de Rebi a HDR versenyen úgy megtanulta a "lassan" parancsot, hogy itt már szépen teljesítette, megállt, míg én átkapaszkodtam. Volt egy rövid sáros-nyálkás szakasz, de javarészt a lekavicsozott, futók által oly hőn szeretett ösvény volt alattunk. Senki nem járt arra hétköznap reggel, csak a saját lépteinket hallottam, ahogy magunk mögött hagyjuk az erdőt. Futottunk vissza a parkolóig, így 4,5km lett a vége, nem olyan túl jó átlaggal, de az élmény, az érzés, amit a hegy adott, kárpótolt mindenért. Miután fújtunk és ittunk egyet, visszasétáltunk az ösvényre, hívogató volt a gondolat, hogy sétáljunk még egy kört, de inkább kimentünk a kilátóhoz, a Kis-Tubesre, és ücsörögtünk kicsit a város fölött. Lehet, hogy ezeken a szeánszokon "csak" futunk, de úgy érzem minden egyes alkalmmal egyre közelebb kerülök Rebelle-hez, és neki is jóval többet jelentenek a futások holmi eszetlen zúzásnál. Figyel rám, segít, és olyan kapacitás van benne, ami már most közelít az anyjáéhoz mint erőben, mint kitartásban. 

Alig várom, hogy újra eljussunk a Rotaryra futni, ha minden jól megy, holnap reggel lesz a napja. Akár egyedül, akár csapattársakkal, de ott a helyünk!

Írtam róla korábban, hogy ezeket a tomboló ösztönű, triebben lubickoló boszeronállatokat elég nehéz lassítani, és bár legutóbb Rebin is megtaláltam a féket, sajnos az alapjáratuk khm... nagyon magas. Sőt, inkább nincs is, csak padlófék-padlógáz, mint a buszon. 

Jettánál szépen megy a lassítás, és tavaly év végén Pogónál is gyönyörűen sikerült normális tempóban terelni, de az osztrák versenyen annyira tele volt a segge, hogy a pattogós birkákkal esélyünk sem volt, és sajnos Pogival újabb vért izzadós tréningek következnek. Tudom, mert volt már, hogy ezt a problémát próbáltuk megoldani... valamelyest sikerült is, de sajnos ahogy újra nyáj közelébe megy, és nem futja ki magából amit ki kell futnia, sajnos visszatér a kapkodáshoz. Mindig demoralizáló azzal találkozni, hogy amit eddig csináltatok, az szar, hiába jó a kutya ösztönileg, hiába tettél bele annyi munkaórát, és ezt sajnos időbe telik feldolgozni és tudomásul venni. Megadom magamnak az időt a tagadásra majd önsajnálatra, de max a kövi tréningig, utána muszáj már valami konstruktívat tenni, különben csak az időnket pazaroljuk a pályán. A Pogóval történő harcom (egyébként annyiban haladunk, hogy sokkal rövidebb ideig néz hülyének az elején) egy másik történet lesz majd.

Rebivel egy sokkal szabadabb utat próbálok követni, ami eddig egészen egyszerű és kényelmes volt, de a legutóbbi tréningen őt is meg kellett szabályoznom. Azt mondtam ugye, az ezt taglaló bejegyzésben, hogy nem blokkolom a kutyát, csak ha nagyon muszáj. Ez ott és akkor tök jól össze is jött, ám ez alkalommal Rebinél is muszáj volt tiltanom. Volt is foganatja, rájött, hogy a szabadsága nem arról szólt, hogy tegye amit jónak lát, így relatív hamar visszakerült a mederbe. Még mindig nagyon praktikus, hogy nem tartottam tűzzel-vassal a hátam mögött, egy mozdulattal szépen körbe fut (míg Pogóval veszekszem, hogy menjen már teljes karikát), és majdnem mindig le is fekszik a megfelelő ponton (rég nem terelt, no...). Minden őrültsége ellenére Rebivel egészen jó köröket mentünk, legnagyobb - visszatérő - hibája, hogy behajtás után visszaszökik a karámba - de egy pillanat alatt - és újra ki akar hajtani. Nagy sikerélményünk volt viszont a megállítása. El fogom hagyni vele a balanszba visszakergetésen kívül a fektetést is. Igaz, hogy végre megtanulta, de fölösleges elrontani a menet közben fektetéssel (elég, hogy Pogo és Jetta fektetése kuka). Szerencsére Rebelle jóval könnyebben blokkolható, mint Pogi volt, így működik nála az állítás. Jettánál is ezt kezdtem el kb egy éve, mikor rájöttem, hogy a fektetést nem bírja (nem lát a birkától), és azt kell mondjam, sokkal jobb lett a munkája. Rebinél csak a tréning utolsó akkordjai voltak ezek a megállítások, de így is szuperül sikerült állva állítani. Azóta szárazon, birka nélkül is gyakoroljuk, és úgy tűnik sokkal fogékonyabb erre, mint anno a fektetésre volt. Ezekkel az állításokkal próbálunk először lassítani rajta - beállítani az alapjáratot - aztán ha nem megy, taktikát váltunk. Egyelőre Rebivel optimista vagyok, és Gabi is az, meg is állapította, hogy ő lesz a legjobb kutyám :) Jók az ösztönei, erős, gondolkozik, és blokkolható. Ja, és fizikálisan végtelenül terhelhető <3 

Nem vagyok egy futó-típus, még mindig, és bár mellettem apjuk egészen belebuzult a témába - pulzusszám alapján tervezi az edzéseit, bemérette a lábát, stb - én még mindig az az ember vagyok, aki örömből fut, és persze kutyával. Tudom, hogy a fejlődéshez követnem kéne nekem is az ő útját, de megelégszem azzal, hogy messziről és bután utánozva másolom a módszerét. 

Például cipőre is kevesebbet költöttem, ellenben szakértői segítséget igénybe vettem a döntéshez, bár lássuk be Decás dolgozóként nem volt túl nehéz ez a feladat. Mivel a női cipők 65 vagy max 75kg-ig ajánlottak, így eleve férfi cipők közt nézelődtem, és meg is találtam a Kiprun SD egy kifutó modelljét. A sors akarata lehetett ez a választás, mivel a jószág narancs-fekete színű, mint mindenem, ami a kutyákon van :) 

Mivel vettem egy cipőt, muszáj volt kimennem kipróbálni, így rögtön másnap megünnepeltük az új szerzeményt egy kis körrel Rebivel. Nem mentünk ki túl későn, de akkor még pont picit hidegebb volt az idő. Magunkhoz képest jó időt mentünk, bár nagyon szeretném ezt az átlagot felküsztetni 10km/h fölé - már nem kell sok hozzá. 

A HDR után annyira fájt mindenem, hogy egy jó hetet kihagytam, ehhez képest ez az idő még jónak is mondható, bár - ahogy a versenyen - itt is többet vártam volna magamtól. Már kitapasztaltam, hogy Rebelle szólóban csak lazán húz, azt is csak az elején, így bátran el merem vinni magammal, tudom, hogy tudunk az én tempómban futni. Akkor kezd el teperni, ha más kutyát is lát maga körül - de akkor megy, mint a gőzgép <3 Mivel a HDR siratófala adott rá alkalmat, már a lassíts parancs is szépen megvan neki, és egész jól belefekszik a hámba, ha felbuzdítom, hogy most pedig húzzon. 

A szokásos kis körünkön nincsenek meglepetések, akadályok vagy éppen szintkülönbség, kellemes kemény földút, árnyék nélkül. A cipő jól vizsgázott, azért választottam betonra valót, mert a terepfutó cipő gripjeit valószínűleg soha nem használnám ki, lévén traktorok taposta vagy futók kedvéért lekavicsozott utakon futunk 99,9%-ban, ahova teljesen jó a betonos cipő tapadása is, viszont az évtizedek alatt elnyűtt ízületeimet eléggé féltem, és ha valaminek, hát a kőre szánt lábbeliknek jó az ütéscsillapítása. A másik előnye a Kiprunnak, hogy már a K-only vagy K-ring technológiával készült, ami révén minden lábtípusra megfelelő. Van egy gágogó lúdtalpam, így jelenleg kísérleti fázisban vagyunk, és még nem raktam át ebbe a cipőbe a betétet, nem is éreztem szükségét, de még figyelgetem. Mivel SD cipő, alias short distance, elvileg sprintekre van, nagy sebesség mellé. Ha hihetünk a terméklapnak 12-15km/h közti sebességre, amit még messze nem értem el, de úgy matekoztam, ha amúgy is rövid távon megyek vele, akkor inkább ez, mint az LD. Van benne egy plusz merevítés, ami segít a talp elrugaszkodásában, ezzel is segítve a tempós futást. Mondanom sem kell, hogy nem éreztem a különbséget, lévén nem értem el a minimális tempót :) de maga a cipő nagyon kényelmes, nagyon könnyű és jól szellőzik. Az, hogy a színe is az enyém, csak a hab a tortán :)

A cél persze a HDR Wild, amire már csapatban tudunk nevezni, és ami már 12km, szóval bele kell húzni. Egyelőre lassú 3-5km-es távokkal igyekszem szinten tartani magam, és néhanapján némi szint(et) vinni a futásba, és picit jobban meghajtani magunkat. De erről majd később... 

Hard Dog Race, megcsináltuk! Igazi hullámvasút volt az életemben a HDR, és minden, ami hozzá kapcsolódik. Először csak távolról figyeltük, aztán felvettem a kapcsolatot a szervezővel, Púza Andrással, elkészült az első cikk, aztán rövid lamentálás után megalakult a pécsi falka, és elkezdtük az edzéseket, amikről azóta is regélek a HardDogRace cimke alatt. Míg első nekifutásra képtelenségnek éreztem, hogy mi ezt megcsináljuk, ahogy egyre többet tudtam futni, mind nagyobb realitását éreztem annak, hogy végül teljesítsük, majd itt volt a nagy nap, besétáltunk a pályára, és megláttam a "siratófalat"... és egészen biztos lettem abban, hogy ezt az életben meg nem mászom - pontosabban le nem mászok róla. Mert felfelé még csak-csak, ha lassan is, de felmegy az ember, de egy boszeronnal - egy Rebelle-lel!!! - lejönni onnan? Azt már nem...

No de haladjunk sorban. A parkolás kapcsán volt egy kis fennakadás, de végül ügyesek voltunk és megoldottuk, be tudtunk állni a pálya mellé. Ez azért is fontos volt, mert a nézői parkoló nagyon messze esett és Maddoxot a kocsiban kellett hagynunk. Veszett meleg volt, így nyilván nyitott csomagtartóval. Így, hogy be tudtunk jönni, Viki apukája végig ott tudott maradni az autóknál és közben figyelni tudta a versenyt is. A regisztráció percek alatt megvolt, (ezt többen panaszolták a fb oldalon, az biztos, hogy mikor mi mentünk, semmi gáz nem volt), kaptunk sorszámot, aztán visszaballagtunk a kocsihoz átöltözni. Közben tízméterenként megállított egy ismerős, akadtak "online only" emberek, akikkel csak egymás kutyáit ismertük fel, és persze ezeréves barátok is.

A pécsi falka többi tagja addigra már lefutotta, csak Csabával és Böbével, a labival, akadtunk össze a helyszínen. A start előtt fél órával átsétáltunk az induláshoz, ott már éreztük, hogy a meleg lesz a legnagyobb kihívásunk ma. Alice-en volt egy hűtőmellény, a mieinket csak simán leöntöttük, viszont sajnos az elmaradt, hogy magunkat is bevizezzük. Ha még egyszer le kéne futnom, biztos, hogy kendőben vagy sapkában teszem, amit előtte vastagon átvizezek... Kisebb csoportokban indítottak minket, a rajt előtt elmondták a tudnivalókat, majd még a 20 fős csoportot is szétszedték négyesével, nagyon korrekt volt, még azok számára is, akiknek a kutyája nem volt teljesen szociális. 

A rajtunk kemény volt. Gábort és Pogit elindítottuk egy korábbi négyes csapattal, hogy a mieinket ne vonzzák magukkal, hisz sokkal gyorsabban futnak, de Rebinek az is elég volt, hogy egy akármilyen kutya fut előtte... Nem tudtam lassan indulni, konkrétan vágtában lódult neki és sajnos lejtmenetben volt az első 30-40méter, nem esett jól. Ahogy egyenesbe értünk, már csak az volt rossz, hogy teljes erőmmel fékeznem kellett a kutyát, meg még arra is figyelni, hogy hova lépek, nem kijárt úton, hanem terepen futottunk. Szerencsére nem tartott sokáig, és jött is egy vizes akadály. A verseny előtt nagyon féltünk attól, hogy milyen lesz majd vizes cipőben végigslattyogni a pályán, így az első kicsi árok előtt azért voltak ellenérzéseim, de annál nagyobb volt a megkönnyebbülés, hogy semmit sem éreztem az egészből. A Quechua trail cipő jól vizsgázott, nem csúszkáltam benne, és ahogy léptem, szépen kitapostam belőle a vizet (nem membrános vízhatlan, így nem volt nehéz dolgom). Sajnos az első vizes akadály csak bokáig ért, a kutyáknak pont jól esett, de nekem kevés volt, és az előttünk álló 2km-es szakasz így, fél háromkor, nagyon kemény volt. Árnyék nélül futottunk, és amikor a járatlan terepnek vége szakadt, homokra tértünk rá, ami akkorra már nagyon forró lett. Ez volt a verseny egyetlen pontja, ami Rebinek nem volt komfortos, egy rövid ideig azt hittem sántítani kezdett, majd rájöttem, hogy a felhevült talaj csak a baja. Vagy hozzászokott, vagy ahogy vegyessé vált a talaj, kevésbé zavarta, mert szerencsére nem tartott soká. A neheze itt kezdődött, először csak kicsi szintekkel és lejtőkkel, aztán a dolog kezdett eldurvulni, és egyre nagyobb dombokra kellett felmásznunk. Az abroncsokból álló akadályok már nem is nagyon nyomták meg a lelkemet, valahogy átmentünk mindegyiken, de az emelkedők - és a lejtők...! A forróság itt juttatott el a holtpontra. Ahány akadály mellett elmentünk, a segítők megkérdezték jól vagyok-e, szóval úgy is nézhettem ki, ahogy éreztem magam... Rebelle végig rohanni akart, ha meglátott egy kutyát, indult is utána - kellett is veszekednünk, hogy nem arra húzott, mint amerre a pályát vezették - nem is értette, minek nem sietünk jobban. Az utolsó, legnagyobb kaptató előtt ahogy befordultunk a kanyarban láttam, ahogy a velem együtt indulók egy része a bokrok árnyékába húzódva piheg - megtetszett az ötlet, és ledobtam magam. Elgondolkoztam rajta, hogy nem állok fel onnan, de aztán a versenyszellem csak megacélozott, és néhány perc után mentünk tovább. A dombon konkrétan négykézláb másztam, a  homokon csúszott a lábam lefelé, fűcsomókba kapaszkodva jutottunk fel a tetőre, ahol várt a frissítőpont. Sokan kifogásolták, hogy lehetett volna ez egy kicsit korábban is, és őszintén szólva én is el tudtam volna viselni. Ittam néhány pohár vizet, meg végre be tudtam vizezni a fejem és a ruhám is - hirtelen sokkal szebb lett a világ. Rebi ivott egy kicsit, de inkább csak az "íze miatt", mentünk is tovább. A siratófalon lemenni végül nem volt olyan rossz, mint vártam, megfogtam nyakörvön a kutyát és szépen learaszoltunk. Eléggé demoralizáló volt, amikor a lépésről lépésre csoszogásunkból felnéztem és láttam, ahogy egy páros konkrétan elfut mellettünk lefelé. Csak néztem utánuk értetlenül, ott máshogy hat a gravitáció, vagy hogyan? A domb aljában aztán kezdődött az igazi buli, vizesárok - immár derékig érő - földön kúszás, közben slaggal öntöztek - kicsit megálltunk alatta - eztán már főleg árnyas helyen mentünk, bár az erőm elfogyott, néha még bele-bele kocogtam, de inkább csak sétáltunk. Volt még száraz kúszás, "labirintus", kutyaólon átmászás, dupla vizesárok, és végül ott álltunk egy SINB akadály előtt, ahol komolyan fontolóra vettem, hogy a 30 guggolást választom... a kutyát be kellet rakni a kennelbe - ezzel még nem lett volna gond - majd átmászni a kennel fölötti akadályon. Mint egy feketett létra, hatalmas közökkel, 2 méter magasban... olyan tériszonyom van, hogy a bolti fellépőkre sem szeretek ráállni... A segítő látta, hogy bajban vagyok, és felajánlotta, hogy segít - mondta, hogy guggolhatok, de higyjem el neki, az rosszabb - hittem neki és bár hosszú percekbe telt, és vagy három ember megelőzött közben, de átmentem a kennel fölött. Ez volt a katarzis, tudtam, hogy ki fogok lépni a komfortzónámból, de azt nem, hogy ennyire! Remegő lábbal raktam szárra újra a kutyát, és mentünk tovább, de onnantól kezdve már semmi nem tudott meghatni, néha kocogtunk, de leginkább csak sétáltunk, faarccal átmásztunk még egy kutyaólon - aztán az utolsó akadálynál Rebelle úgy döntött, nem kíván olyan vizes akadályba ugrani, ami ráccsal van lefedve. Nem voltam humoromnál, így fogtam és berántottam magam mellé, utána már rájött, hogy itt is csak úszni kell, és szépen átevickéltünk a túloldalra. Nem készült rólunk mutatós befutó kép, csak átkullogtunk a célkapun, valaki a kezembe nyomott két szatyrot meg két medált, én pedig zombiként mentem előre, a zuhany felé. Nem tudtam volna annyit inni, mint amennyire szomjas voltam, így csak végigmostam magamat, majd a kutyát is, és vert hadként visszavonultunk a kocsihoz. 

Ott és akkor szégyenkeztem, nem bírtam még feléig sem a távot, és ez nagyon bántott. Később, az eredményeket látva jöttem rá, hogy közel sem voltam olyan rossz, mint elsőre hittem, az erős középmezőnyben végeztünk. Viki és Alice, akikkel együtt indultunk 50 perc alatt lefutották (nekem 1 óra 9 perc kellett), Gábor Pogóval 43 perc alatt lenyomta. A kutyák végig kiválóan bírták, nem ziháltak, ha kellett, húztak, közelében sem jártak a hőgutának. 

Részben az elcsigázottság, részben az előttünk álló hosszú út miatt (Piliscsévről mentünk tovább Tata felé, majd át Bécsújhelyre terelni) elmentünk még az eredményhirdetés előtt. A befutóajándékok egyébként szuperek lettek, szép pólót és még szebb érmet kaptunk, meg egy csomó repicuccot a támogatóktól. 

Hullámvasútról beszéltem, és már talán érthető, hogy miért. Örülök, hogy belevágtunk, hálás vagyok mindazért, amit a felkészülés adott, és büszke vagyok arra, hogy teljesítettem ezt a kihívást, még ha ennyit ki is vett belőlem - nem csak fizikailag, hanem érzelmileg is - és már tervezzük a felkészülést a Wild-ra, a 12km-es versenyre. Majd még mesélek arról is...

Nem lehet minden tréning tökéletes, nem fordulhat elő minden alkalommal, hogy szárnyaló boldogsággal jövünk le a pályáról. Néha kell, hogy káromkodjunk egy cifrát (esetünkben ez mondjuk még a boldog alkalmakkor is előfordul), és szembesüljünk az élet nehézségeivel. Elterjedt mém, a jéghegyről a fénykép, a vízből kilátszó csúcsán a "siker" felirat, majd a víz alatt felsorolva mindaz, amit ilyenkor átélünk: kétely, fáradtság, harag, hibák, bizonytalanság... ezek nélkül nincs siker, és ha ezekkel később eléred, akkorra nem csak a saját eredményeddel leszel gazdagabb, hanem ezzel az élettapasztalattal is, és ha elég nyitott vagy rá, jobb emberré tehet. 

Summázva hát, ez a terelő tréningünk nem volt olyan szipiszupi, mint a múltkori, de mint fentebb a lelkizős etapban kifejtettem, nem lehet mindig minden egyszerű. Gabi lecserélte a bokataposó állatait, viszont akik maradtak elég szemét banda, futnak, mint a barom, és sajnos nem tartanak egy kicsit sem az embertől, így több alkalommal is menekülnöm kellett a nyáj elől: konkrétan belémrohantak. Már érik ez a gondolat, de most le is írom: nem hibáztathatjuk mindenért a birkát! Mostanra megjártam már néhány versenyt meg szemit, kevés alkalommal hallottam azt, hogy "Na, ezek fasza birkák!"... általában kifogásoljuk, nagyon fut, nem ismeri a nagy/fekete/szőrös/foltos/bárakármilyen kutyákat, fél az embertől, nem fél az embertől, nagyon friss, nagyon fáradt, és a sor hosszan folytatható. Egyszerűen meg kell tanulni kezelni a birkát és kész. Kezdő kutyával természetesen nem mindegy, hogy min tréningezünk, de azért egy szinten túl legyünk annyira rugalmasak, hogy a birka minden hülyeségét a kutya új oldalának tréningezésére használjuk. Pályát akartam járni Rebivel, hogy gyakoroljak munkavizsgára, de helyette kapott egy kis xp-t (experience=tapasztalat) balanszból. Nem ártott neki. Szóval ha már nincs tojáshéj se a felvezető se a kutya fenekén, akkor abba lehet hagyni a birka minősítgetését és megpróbálni kihozni a helyzetből a maximumot. Tudom, hogy versenyen ez bosszantó, főleg, ha a birka habitusához képest kb megoldhatatlan pályát állít a bíró, nem is remekeltem Pogival legutóbb, de attól még ez egy mezőgazdasági munka marad, ami attól szép, hogy kiszámíthatlan. Az élethez hasonóan képes mindig váratlan helyzet elé állítani. 

Ma ilyen Coelhós napom van, szorri. Térjünk a lényegre, Pogo, aki a múltkori versenyen ismét az arcomba röhögött és Speedy Gonzales & a Tazmán Ördög törvénytelen gyermekét alakítva baromi jól érezte magát a pályán, ez alkalommal csak tiszteletet tanult. Mikor pályára vittem, előlről kezdte a bulizást, és az első negyed óránk arra ment el, hogy végre komolyan vegyen. Néhányszor hozzávágtam a botot (a frizbi sokat segít a terelő skilljeimen is: mindig eltaláltam), és kétszer kitoltam a pályáról, de utána hajlandó volt normálisan dolgozni. Ő volt egyébként a demonstrátorunk, hogy lehet ezekkel a kamikaze birkákkal is terelni. Nem mondom, hogy szép pályát ment, de tényleg futós volt ez a brigád és rebellis is, plusz, mint mondtam, a saját épségem érdekében nekem is másképp kellett mozognom. A hosszú egyenes hajtások húzták le a legutóbbi versenyen a pontjainkat (sosem fogom megérteni, hogy egy 3-as osztályban miért kell fél km-t dögunalmas egyenes hajtásban tölteni), így erre gyakoroltunk rá. A végére megértette. Remélem az élmény ott marad a fejében még a jövő hétvégéig, mert Ausztriában sem vár ránk könnyebb pálya.

Rebelle esetében van ugye a nagy revolúció terve, no ezzel úgy voltam már akkor is, hogy addig lesz, míg működik. Röviden összefoglalva, balansz során nem fogom tűzzel-vassal hátrakergetni a kutyát, sőt, a feladatok során is csak annyit blokkolok és irányítok, amennyit feltétlenül muszáj. Ez esetben Rebi saját balansza nem volt elegendő, sőt... ez alkalommal nagyobb falka jutott neki, mint eddig, és ez meglátszott a teljesítményén is. Muszáj volt hát büntetnem néhány húzását, mert több alkalommal is csak a szokásos ívein futott, nem törődve azzal, hogy félbeszakította a nyájat. A tréning javán így háttal meneteltem, de a végére kezdte kapisgálni, hogy hol van a hiba. A kihajtás-behajtás egyre jobban megy neki, az akadályoknál pedig már most szebben előre tudom hívni, mint Pogit vagy Jettát (mivel őt nem betonoztam be a hátam mögé). A fektetése meglepően jó, viszont most nem villantak fel az őstehetségének fényei, inkább csak hibázott. Nem bánom az ilyet, mert ebből kiválóan tanul, és a szeánsz végére testileg-lelkileg KO volt. A kerítésről leválasztását emelném ki, az tankönyvire sikerült! Ráadásul egyedül, tőlem relatíve távol. Nem vagyok miatta elkeseredve, sőt, azt gondolom, hogy egy ilyen tapasztalat után sokat fog fejlődni a következő tréningre! De a munkavizsgára még nem viszem el így, valószínűleg átmenne, de szeretném, ha tényleg felkészítve vizsgázna. Az új módszert nem kellett feladnom, bár néhányszor oldalba dobtam a flakonnal, mikor ketté akarta szabni a nyájat, a balansz módozatát meghagytam neki: úgy döntött, hátul marad. Jó lesz ez, jó lesz ez...

Alice-nél is kijöttek a Rebihez hasonló problémák, a tapasztalatlanság és végül a fáradtság. Ally-nél a kihajtások szintén kiválóak lettek, de egyenes hajtásban (mint írtam, a birkák nemhogy a bokánkat taposták, de konkrétan megborítottak minket) a távolságát muszáj volt kontrollálni, amit nem vett túl jó néven. Szerencsére, ahogy gyűlnek neki is az xp pontok, úgy hagyja el a kapkodást, már csak a levegőbe csattog néha, szépen, erővel tolja a birkát. Ha a mentális terhelését fokozatosan kinyújtjuk, akkor kiváló versenykutya lesz belőle. 

A következő lépés tehát Ausztria most hétvégén Pogóval (a Hard Dog Race másnapján, fincsi lesz). Ujjakat keresztbe! :)

Lesz ez a HDR dolog, mi meg egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy már csak egy hét van vissza a versenyig... Az elmúlt két hónapban voltak rosszabb napok és egészen fantasztikusak, összességében pedig elmondható, hogy ez az egész futás, a sportoló közösség, és egy versenyre való készülés nagyon sok pluszt adott nekem-nekünk. 

Én ugyebár kvázi a nulláról indultam... korábban megesett, hogy havi egy-két alkalommal elmentem futni, de a legnagyobb teljesítményem az volt, hogy megállás nélkül lefutottam az öt kilométeres "kis kört". Most már heti 2-3x megyek, általában összeszervezve barátokkal, variáljuk a tempót, a távot, figyelünk a légzésre, a technikára, és nézzük az időket, nem csak távot. 5-6km a standard táv, a 3-4 a rövidített.

Mindeközben rájöttem, mennyi minden van a futásban, mennyi pluszt tud adni. Kezdem felfedezni a titkait, hogyan tegyem a lábam úgy, hogy kifussak a világból (de tényleg, egy bizonyos tempóban úgy érzem, a végtelenségig el tudnék futni), és hogyan lépjek úgy, hogy másnap érezzem is: sportoltam valamit.

Tegnap megjöttek a futóhámok is, és egy új összekötő szár, ami a múltkori "tesztem" összehasonlító elemzésének szerelemgyereke - tehát vékony, mint a Musher, de Vagus-nál készült, tehát bitang erős. A hámok is tökéletesek, ez nem csúszik fel a nyakukba, nem töri fel a hónaljat, tudnak benne dolgozni a kutyák, Rebelle sem zihált, pedig tegnap aztán rendesen húzott. 

Ez az időszak (mondhatnám, hogy a futás volt, vagy hogy a HDR-re készülés, vagy hogy a csapat, de inkább mind, együtt) átsegített a holtponton, az 'utálokfutni' érzésen, és megmutatta, milyen eufóriát ad az, ha végre elérsz valamit. Nem világmegváltó eredményt, csak egy olyat, amit korábban sosem gondoltál volna magadról. Mondjuk, hogy lenyomsz egyben 7,2km-t. Futva. Egy évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy én ezt teljesítem, biztos, hogy körberöhögöm. De megvolt, és majd valamikor - a verseny után - nekifeszülök egy tizesnek is. 

Túlestem egy csúnyább mélyponton is - ezért volt a nagy csend a blogon - a múltkori nagy csúcs után olyan nagy volt a boldogság, hogy az azt követő táppénz (a nagy hajtásban összeszedtem egy szalaghúzódást, de olyat, hogy nem bírtam terhelni a bal lábam...) egészen elkettyentett. Nem volt kedvem írni, pedig a sérülés önmagában is fontos téma... A rövid konklúziónk, hogy a kutyás futás előtt muszáj-muszáj alapon mindig legyen egy rövidebb bemelegítő futás, kötelezően totyogó tempóban. És persze csak a legjobb cipő, és Richtofit, és nyújtás... Persze eső után köpönyeg, ezzel a húzódással kiesett egy hét, sőt, megvan az másfél is, és utána úgy álltam vissza  hám mögé, mintha egy évet hagytam volna ki. Kétségbeejtett, hogy elfogyott az erőm, nem bírtam lépni, nem volt tüdőm... pedig még nem is volt hosszú idő!

De nyomtuk, mert ha feladom, már mit sem ér az egész. Két edzés kellett, és visszatértem oda, ahol sántaság miatt abbahagytam. És Rebelle-lel tegnap jó idővel, jó tempóval, délután mentünk egy erős öt kilométert (általában reggel szoktunk, hogy minél hidegebb legyen). Kellemes felhős-szeles időnk volt délután fél hét - hét fele, de azért melegebb, mint hajnalban. A nap hőse viszont Pogo volt apjával, aki "nagy kört" ment, ráadásul azt is kibővítette, a 7,2-ről 10,2km lett, mindezt 10km/h-s átlaggal! 

Holnap reggel még futunk egy kicsit (céges csapatépülés lesz, mindenképp kutyátlanul megyek), aztán vasárnap reggel Falka edzés, utána jövő héten még valamelyik nap beiktatunk egy futást keddre vagy szerdára, de utána pihi lesz, és végre HDR! 

A hőség nem a barátunk, de a hosszú nappalok és a száraz fű már annál inkább. Van néhány egyszerű fogás, amikkel ki lehet tolni a kutyák teljesítményét ebben az időszakban is, de - ahogy mindent - ezt is okosan kell csinálni. 

Az első meleg reggeleken - van annak már több hónapja is - futottam bele abba, hogy a szörnyek nagyon hirtelen fáradtak el. Akkor még fent volt a téli bunda, és tényleg hirtelen érkezett a plusz 10-15°, de már elkezdtem gondolkozni azon, hogyan lehetne kíméletesen emelni a teljesítményükön. A versenyeink java nyáron van, tehát muszáj-muszáj alapon tűrnünk kell. Nekik is, nekem is. 

A kulcs a fokozatosság. Minden reggel korán kelünk (tudom, hogy fájdalmas folyamat a belső órát átállítani a hajnal 5 órás kelésre és este 9 órás lefekvésre, de megéri!), így van időm velük a hűvös időszakban labdázni. A labdázás nálunk intenzív, egy hosszú és mély dombon történik, és eltart 30-40 percig. Ez a folyamat azon kívül, hogy nyugtatja az idegeiket, egy jó kis általános átmozgatás. Ha futni megyünk (heti 2-3 alkalommal) akkor az általában későbbre tolódik. Ha a fátlan szántóföldre megyünk, akkor elindulok reggel 7 előtt, ha az árnyas Malomvölgybe, akkor általában 8kor startolunk. Mindkét esetben már bőven tűrnie kell a kutyának és nekem is, viszont a hőgutát még messze nem kockáztatjuk. Két hete kicsit túlzásba vittem a jót, és sérült a lábam, azóta nem vagánykodtam hosszabb távon, így, mióta melegebb az idő csak 3-5km-en mozogtunk. Az árnyas ösvényen egyébként sokkal jobban szokták bírni, még úgy is, hogy egy órával később vagyunk. A vízbe szigorúan csak edzés után engedem őket, ha visszahűltek. 

Másik fontos dolog a megfelelő kondi. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a kövérség minden kutyának káros, és azt sem, hogy mik ennek az ismérvei (nem érzed a bordáit, ha finoman megsimogatod). Amíg egy kutyának fedettek a csigolyái, addig nem sovány, és néhány fajta esetében még a kilátszó csigolya (no nem mindegyik) is normális (hosszú testű agarak pl). Mindenki imád a kutya tönkremenő ízületeivel példálózni az elhízás láttán, pedig az csak a jéghegy csúcsa (és általában az ízületek bírják még a legjobban), sokkal nagyobb baj, hogy a kutya nem képes hatékonyan hűteni magát, a belső szervei megsülnek a hasűri zsírban, sokkal kisebb teljesítményre lesz képes, vagy ha az agya viszi előre, hamarabb kap hőgutát. És akkor az elhízás okozta egyéb hatásokról nem is beszéltünk, máj-, vese-, hasnyálmirigy-, keringés problémái...

A harmadik "trükk" a víz. Vízközeli helyeken igyekszünk mozogni, illetve amikor már nagyon nagy a meleg, be lehet vetni régi pólókat bevizezve, hűtőkabátként. Futás közben nem feltétlenül lesz a legpraktikusabb, de két frizbi-kűr gyakorlása közti kifektetésnél már teljesen használható. A spéci hűtőmellény a legjobb megoldás persze, és a hűtőpárna is praktikus a boxba helyezve. A vízközeli tréningek abban is segítenek, hogy a vízezési mániát kordában tartsuk. Nemrég egy versenyen az egyik nevező kutya a pályamunkája alatt 4x ugrott be a legelőn kialakított kis tavacskába... Őt akkor nem zárta ki a bíró, de ha egy frizbiversenyen elszalad a kutya két dobás közt inni, akkor esélyes, hogy őt már ki fogják. Ugyanez érvényes szinte bármelyik versenyre. Nem beszélve arról az egyszerű praktikumról, hogy ha vízpart mellett futunk (kutya a derekamra kötve) nem lenne kellemes, ha a jószágom önhatalmúlag döntene úgy, hogy bemegy a vízbe. A vízkontroll tehát fontos, már csak azért is, mert hallani sajnos kutyákról, akik a hősokktól haltak meg... felhevült testtel ugrott a vízbe, és többé nem jött ki onnan. 

Hovatovább, maga az úsztatás, mint nyári edzés egy nagyon szuper dolog. A legnagyobb probléma a legális kutyaúsztató helyek megtalálása... Ha van kéznél ilyen, akkor már csak egy úszó játék kell (a teniszlabda adja magát, de nem nagyon szeretem, inkább puha, vizen lebegő játékokat dobálok, ami mellett nem ömlik be a fele tó a torkukba), és ha kezdő a kutya, akkor állóvíz. Nem valószínű, hogy bármelyik kutyámat is beengedném folyóba, de tudom, hogy sokan megteszik baj nélkül. Magam részéről nem tudok úszni, így inkább csak addig engedem őket, míg ki tudom menteni bármelyiket baj esetén (tehát leér a lábam). Érdemes figyelni a horgászok kinthagyott eszközeire, valamilyen bójába sikerült egyszer Ragnar kutyának beleakadnia, nem volt messze a parttól, de képtelen volt kiúszni, apja ment be érte, hogy meg ne fulladjon. Örök tanulság volt, hogy horgászhelyeken nem úsztatunk!

A szőrkérdést is érdemes rendezni, ha magától nem dobja le, akkor ott a furminátor, vagy ciki - nem ciki, el kell vinni kozmiba, hogy kicsapassák belőle az elhalt bundát. Utána jobb lesz neki. Tényleg.

Beszélek róla, mert nem mindenkinek egyértelmű: a beton nem állatnak való! Nyáron meg pláne. Az én falusi kutyáim konkrétan ledobták a talpukat, mikor 1km-nél többet mentünk aszfaltozott úton, de még az edzett mancsoknak sem tesz jót. Az ízületek is meghálálják, ha füvön, vagy sima földön fut, de a mancsoknak sem mindegy, hogy felforrósodott betonon járnak-e. Az aszfalt egyik jellemző tulajdonsága, hogy felmelegszik és tartja is a meleget, ez olyannyira érezhető, hogy bent a városban mindig egy jó 5°-kal van melegebb, mint kint nálunk, a faluban...! Ha autózni kell a füvesig, akkor autózzunk inkább, de ne vigyük a kutyát a betonon. Magunkat se, ha nem muszáj. 

Futás volt tegnap, futás volt tegnapelőtt, de valahogy nem volt teljes az öröm. Nem teljesítettem a fogadalmamat, és bár nagy büszkeség volt, hogy ilyen jól bírjuk a strapát, ez nagyon zavart...

Ma reggel a szokásosnál is korábban keltünk, kivittem apjukat a negyed hatos vonatra, és onnantól kezdve ahogy tettem-vettem, nem hagyott nyugodni a gondolat: meg kéne próbálni azt a Nagy Kört. Mindig a szokásos útvonalunkon megyünk, a pont 5km-es karikán a földúton, de sokszor sétáltunk már annak a hosszabb verzióján is, ami kivisz egész a bocitelep mögé, a szomszéd falu határáig. Elhatároztam, hogy végigfutom még áprilisban, de sajnos nem tettem meg. Ma pedig itt vagyok, még éppen rá is érek, érzem magamban a csíít, hát miért ne? 

Maddoxot fogtam magam mellé, olyat akartam, aki bírja ezt a hőséget, és nem húz. Ezt most a saját tempóban kell lefutnom, sosem futottam még ennyit egyszerre, ki tudja mennyire bírom majd...? Mad apját sosem húzta futáskor, velem miért tenne kivételt? 

Sebtében átöltözök, ráhúzom a hámot Madre, és megyünk. Lassú tempó, csak lazán - persze Mad csak akkor nem húz, ha kellene, most úgy döntött, mégis jó móka, és elindult előttem. Túlzásba (ez esetben szerencsémre) nem vitte, kényelmesen feszült a szár, ő boldogan ügetett, boldogság van. Alig megyünk öt perce, mikor a térdig érő lucernában találkozunk egy kutyával... nincsenek errefelé kóbor kutyák, ez a szegény jószág pedig valószínűleg aludt, mikor megjelentünk. Megijedt és elszaladt a falu felé, Maddoxot pedig csak többszöri rászólásra tudtam meggyőzni, hogy nem kell utánamennünk, de a "Tovább!" parancs hamar egyértelművé vált, ment az úton, szépen előttem. Könnyen lendül a lábam, figyelem a kutya alakuló izomzatát, egyre szebb a háta is, már nem csak a comja és a lapockája izmos. Ő csóvál, boldog, kellemes ügetést tart, aztán feltűnik a szembeforgalom: trakor hoz valami pótkocsin. Az út éppen összeszűkült, beszorulunk a dzsindzsába, de nem állunk meg. Jön a porfelhő, nagy levegő - szem becsuk - bakker, nem tudok egyszerre futni és visszatartani a levegőt... benyelem a port, a szemem még félig csukva, nem állunk meg. A lucernát már kaszálják, a telepvezető Józsi kint nézi a termést, látjuk, ahogy felvesz egy marék lucernát és berakja a kocsiba. Maddoxon látom, ahogy ráfókuszál, szépen, lassan a tempót is csalja felfelé. Elgondolkoztam rajta, hogy vajon miért siet oda ennyire - nem látja, hogy csak ember? - de Józsi a gyorsabb, beszáll a kocsiba, nem kellett visszafognom a kutyát, futunk tovább. 2,5 km múlva jön egy másfél kilométer árnyas szakasz, felüdülés a lelkemnek, és Mad is így lehet vele, érzem, hogy megint kicsit gyorsabbak vagyunk. Végre nem döngölt földön, hanem füvön futunk, a kutya kicsit szimatol - ezen a részen eddig mindig találkoztunk valami erdei állattal, biztosan tele lehet szagokkal - de nem áll meg, már rászólás nélkül sem tér le az útról. A térdem, ami két napja sajgott, sőt, mikor lépcsőztem szinte sikított, mostanra már nem fáj... mikor indultam még gondolkoztam rajta, hogy vajh mennyit árthatok neki, de furcsa mód így, a harmadik kilométer után minden bajom elmúlt, nem is éreztem. Közben beton kerül a lábunk alá - nem örülök neki. Lehúzódunk a padkára, az csak döngölt föld, talán jobb egy fokkal. Elmegyünk a szárazonálló tehenek legelője mellett, de épp nincs kint senki, pedig a bocik mindig odasietnek a kutyákhoz. Közben látom Józsi kocsiját, mostanra ért ide az úton, biztos azon gondolkozhat, mennyire lehetek épelméjű... Jön a szomszéd falu, focipálya, iskola, és egy macska. Ez most arra fut, amerre mi is, fel is gyorsultunk hirtelen, de 10 méter és Mad már nem látja, nem megy le az útról, ügyes fiú. Felkanyarodunk a telep felé, látunk még egy macskát, de ez még kevésbé hatja meg, már ő is tudja, mennyi van még vissza, jól ismeri az útvonalat - beosztja az erejét. Az utolsó párszáz méter van vissza a betonos részből - bár végig a padkán mentünk - nem szeretem, lehet, hogy csak pszichés, de mintha sajogna rajta a talpam. Ráfordulunk az utolsó 2km-re, Maden látom, hogy fárad, sokszor lazul a szár, nekem pedig eszembe jut, amiről tegnap Vikivel beszélgettünk: milyen rossz, amikor ismered a terepet, főleg, ha látod a végét. Itt előttem sík a vidék, pontosan látom, hogy hova tartok, és kétségbeejtően messzi még, átfut az agyamon, hogy bírom-e végig, hát számot vetek: Fáj valamim? A talpam sajog és érzem a tegnapi túrán szerzett vízhólyagokat, de a térdem nagyon vidám. A bal vállam kicsit beállt, de azt folyamatosan próbálom kimozgatni - és olyankor néhány percre elmúlik. Tüdőm bírja? Egyértelműen, a légzésem szabályos, igaz, hogy ötpercenként fújom az orromat, de már egész jól megszoktam, hogy futás közben zsepit szorongatok. A lábam bírja? Igen. Fárad, de ezt is tegnap beszéltük: ebben a tempóban bármeddig el tudnánk futni. Akkor mi bánt? Unom már, messze van az autó, és meleg is van. Néha ugyan meglibben a szél, és érzem, ahogy hűt rajtunk egyet, de az izzadtság (?) folyik le az orromról, és érzem, ahogy szárad ki a szám, szinte marja a bőrömet, és hiába törölgetem az arcom az átázott zsepivel... Próbálok úgy futni, hogy csak az utat nézem, ahogy elfogy a lábam alatt, de bárhogy is próbálkozom, úgy nem marad egyenes a hátam - márpedig az muszáj ahhoz, hogy rendesen kapjak levegőt. A sildes sapi most jól jön, kicsit az arcomba húzom, mint a szemellenzőt, ne figyeld, hol van a vége, csak érj el odáig. Az utolsó kanyar, Mad megunta, beáll mellém, de sebaj, innen már megvan. Lopva felnézek, az autóm még mindig gyűszűnyi pötty a horizonton, gyorsan vissza is rántom a tekintetem. Kell valami, valami ami elvisz az autóig... eszembe jut, hogy nézzünk rá a trackerre, ha közel vagyunk a 8 km-hez, akkor akár tovább is futok a kocsinál, hogy meglegyen a kerek nyolcas. Telefon előhalász, és durr, egy pofon: 6,8km... halk káromkodás, rosszul saccoltunk. Innen már minden mindegy, eljutok a kocsiig és kész. A vége a szokásos, elkezdem máshogy emelni a lábam, gyorsulunk, egyre gyorsabb a vége, és Mad is új erőre kap, tetszik neki a programváltás. Az utolsó ötven méteren egész belehúzunk, és vége! A telefonom azt írja 7,2km. Nem mondom, hogy szomorú vagyok, mert ez is egyéni rekordtáv, de a bűvös 8km még mindig nincs meg. Ha a háztól a házig mentem volna, akkor valószínűleg pont annyi lenne, de a falu végétől sajnos csak ennyi. Maddel még sétálunk egy kicsit a fák alatt, jönnek a kötelező szelfik, magamban summázom a reggelt: nem volt ez rossz. 

Ha akad egy-egy hétvégi pihenőnapunk, azt mindig parádésan szoktuk eltölteni. Ez alkalommal vasárnap reggel futással indítottunk, ahol nem is a jó köridővel lefutott tókör volt a legnagyobb boldogság, hanem hogy megvan a hat fő a pécsi Hard Dog Race csapathoz! Egy hónapja még biztosra vettük, hogy nem leszünk ennyien, de láss csodát, Pécs csak összekapta magát :)

A tréningen egyébként ismét új tudással gazdagodtunk, Viki szülei is csatlakoztak - akik napi hobbiból futnak le fél- és egész maratoni távokat - és el is láttak néhány jó tanáccsal. Például, hogy a nyújtás bőven kevés ahhoz az igénybevételhez, amit mi leművelünk az őrjöngő kutyákkal... bár egyelőre én nem éreztem ennek mellékhatását Viki sajnos sérült (Achillesze gyulladt be), így bevezettük, hogy mielőtt bármit elkezdenénk bemelegítő totyogást (mert ez a kocogásnál is lassabb volt) tartunk a gáton oda és vissza. 

Vasárnap reggel Rebelle-lel futottam, és bár elterveztem, hogy nagy kört megyünk, olyan tempót diktált a lány, hogy már az első száz méteren sejtettem, hogy ez csak kicsi lesz. Majd amikor ötszáz méter után elkezdett sípolva lélegezni egyértelművé vált, hogy nem mehetek vele kéttavas karikát... Nem canicrossos, hanem egyszerű "sport" hám van rajta, ami ugyan Y formájú elől, de sajnos felcsúszik, és a hangok alapján elszorítja a nyakát. Eddig nem fordult elő ilyen, bár eddig nem is mentünk ilyen tempót. A hám egyébként nem mérethelyes, eredetileg Jettának készült, bár nem tűnik túl nagynak Rebire sem, mindenesetre tegnap megrendeltem a húzóhámot is neki. A futásunk összességében jól sikerült, mikor félúton levágtuk a távot (elfutottunk a két tó közt) és már nem látta az előtte futó csapattagot le is lassított, sőt, egészen beállt mellém, de mikor az ösvényen szembejött velünk két vizslaforma kutya új erőre kapott (nem blamálhatja magát mások előtt laza pórázzal) és onnantól kezdve a célig húzott. Mivel levágtuk a távot, mi értünk be elsőnek, sajnos nem értük el a megcélzott átlagsebességet, de ezen a körön az eddigi legjobb időnket futottuk. 

Másnap cifra izomlázzal indult a nap, és a korábban elígérkezett csapattagok is lemondták a futást, de Vikivel ketten keménynek éreztük magunkat és kimentünk egy kis kocogásra. Jóleső, laza tempóban futottunk - ismét kiskört - Lemmyvel és Emmával. Nem vagyok benne biztos, hogy az izomlázon segített, de legalább hasznosan - és vidáman - telt a reggel.  

A nap levezetése egy 14km-es túra volt a Mecsekben a Túramancsokkal, ismét 10 fölötti kutyalétszámmal. Külön öröm, hogy sok olyan ember csatlakozott, aki korábban nem túrázott. Felemelő érzés, hogy ennyi embert meg tudunk mozgatni :) Szuper időnk volt, és bár imádom Vágotpusztát, sajnos a falusi kutyáimmal többet nem megyünk ezen az útvonalon, a kb 1km-es betonos rész Vixi és Rebi mancsát is hazavágta, lejött róla a bőr... nincsenek hozzászokva a betonhoz, és ennek sajnos még ilyen rövid távon is kárát látják.