A Nagy Körön innen és túl...

Futás volt tegnap, futás volt tegnapelőtt, de valahogy nem volt teljes az öröm. Nem teljesítettem a fogadalmamat, és bár nagy büszkeség volt, hogy ilyen jól bírjuk a strapát, ez nagyon zavart...

Ma reggel a szokásosnál is korábban keltünk, kivittem apjukat a negyed hatos vonatra, és onnantól kezdve ahogy tettem-vettem, nem hagyott nyugodni a gondolat: meg kéne próbálni azt a Nagy Kört. Mindig a szokásos útvonalunkon megyünk, a pont 5km-es karikán a földúton, de sokszor sétáltunk már annak a hosszabb verzióján is, ami kivisz egész a bocitelep mögé, a szomszéd falu határáig. Elhatároztam, hogy végigfutom még áprilisban, de sajnos nem tettem meg. Ma pedig itt vagyok, még éppen rá is érek, érzem magamban a csíít, hát miért ne? 

Maddoxot fogtam magam mellé, olyat akartam, aki bírja ezt a hőséget, és nem húz. Ezt most a saját tempóban kell lefutnom, sosem futottam még ennyit egyszerre, ki tudja mennyire bírom majd...? Mad apját sosem húzta futáskor, velem miért tenne kivételt? 

Sebtében átöltözök, ráhúzom a hámot Madre, és megyünk. Lassú tempó, csak lazán - persze Mad csak akkor nem húz, ha kellene, most úgy döntött, mégis jó móka, és elindult előttem. Túlzásba (ez esetben szerencsémre) nem vitte, kényelmesen feszült a szár, ő boldogan ügetett, boldogság van. Alig megyünk öt perce, mikor a térdig érő lucernában találkozunk egy kutyával... nincsenek errefelé kóbor kutyák, ez a szegény jószág pedig valószínűleg aludt, mikor megjelentünk. Megijedt és elszaladt a falu felé, Maddoxot pedig csak többszöri rászólásra tudtam meggyőzni, hogy nem kell utánamennünk, de a "Tovább!" parancs hamar egyértelművé vált, ment az úton, szépen előttem. Könnyen lendül a lábam, figyelem a kutya alakuló izomzatát, egyre szebb a háta is, már nem csak a comja és a lapockája izmos. Ő csóvál, boldog, kellemes ügetést tart, aztán feltűnik a szembeforgalom: trakor hoz valami pótkocsin. Az út éppen összeszűkült, beszorulunk a dzsindzsába, de nem állunk meg. Jön a porfelhő, nagy levegő - szem becsuk - bakker, nem tudok egyszerre futni és visszatartani a levegőt... benyelem a port, a szemem még félig csukva, nem állunk meg. A lucernát már kaszálják, a telepvezető Józsi kint nézi a termést, látjuk, ahogy felvesz egy marék lucernát és berakja a kocsiba. Maddoxon látom, ahogy ráfókuszál, szépen, lassan a tempót is csalja felfelé. Elgondolkoztam rajta, hogy vajon miért siet oda ennyire - nem látja, hogy csak ember? - de Józsi a gyorsabb, beszáll a kocsiba, nem kellett visszafognom a kutyát, futunk tovább. 2,5 km múlva jön egy másfél kilométer árnyas szakasz, felüdülés a lelkemnek, és Mad is így lehet vele, érzem, hogy megint kicsit gyorsabbak vagyunk. Végre nem döngölt földön, hanem füvön futunk, a kutya kicsit szimatol - ezen a részen eddig mindig találkoztunk valami erdei állattal, biztosan tele lehet szagokkal - de nem áll meg, már rászólás nélkül sem tér le az útról. A térdem, ami két napja sajgott, sőt, mikor lépcsőztem szinte sikított, mostanra már nem fáj... mikor indultam még gondolkoztam rajta, hogy vajh mennyit árthatok neki, de furcsa mód így, a harmadik kilométer után minden bajom elmúlt, nem is éreztem. Közben beton kerül a lábunk alá - nem örülök neki. Lehúzódunk a padkára, az csak döngölt föld, talán jobb egy fokkal. Elmegyünk a szárazonálló tehenek legelője mellett, de épp nincs kint senki, pedig a bocik mindig odasietnek a kutyákhoz. Közben látom Józsi kocsiját, mostanra ért ide az úton, biztos azon gondolkozhat, mennyire lehetek épelméjű... Jön a szomszéd falu, focipálya, iskola, és egy macska. Ez most arra fut, amerre mi is, fel is gyorsultunk hirtelen, de 10 méter és Mad már nem látja, nem megy le az útról, ügyes fiú. Felkanyarodunk a telep felé, látunk még egy macskát, de ez még kevésbé hatja meg, már ő is tudja, mennyi van még vissza, jól ismeri az útvonalat - beosztja az erejét. Az utolsó párszáz méter van vissza a betonos részből - bár végig a padkán mentünk - nem szeretem, lehet, hogy csak pszichés, de mintha sajogna rajta a talpam. Ráfordulunk az utolsó 2km-re, Maden látom, hogy fárad, sokszor lazul a szár, nekem pedig eszembe jut, amiről tegnap Vikivel beszélgettünk: milyen rossz, amikor ismered a terepet, főleg, ha látod a végét. Itt előttem sík a vidék, pontosan látom, hogy hova tartok, és kétségbeejtően messzi még, átfut az agyamon, hogy bírom-e végig, hát számot vetek: Fáj valamim? A talpam sajog és érzem a tegnapi túrán szerzett vízhólyagokat, de a térdem nagyon vidám. A bal vállam kicsit beállt, de azt folyamatosan próbálom kimozgatni - és olyankor néhány percre elmúlik. Tüdőm bírja? Egyértelműen, a légzésem szabályos, igaz, hogy ötpercenként fújom az orromat, de már egész jól megszoktam, hogy futás közben zsepit szorongatok. A lábam bírja? Igen. Fárad, de ezt is tegnap beszéltük: ebben a tempóban bármeddig el tudnánk futni. Akkor mi bánt? Unom már, messze van az autó, és meleg is van. Néha ugyan meglibben a szél, és érzem, ahogy hűt rajtunk egyet, de az izzadtság (?) folyik le az orromról, és érzem, ahogy szárad ki a szám, szinte marja a bőrömet, és hiába törölgetem az arcom az átázott zsepivel... Próbálok úgy futni, hogy csak az utat nézem, ahogy elfogy a lábam alatt, de bárhogy is próbálkozom, úgy nem marad egyenes a hátam - márpedig az muszáj ahhoz, hogy rendesen kapjak levegőt. A sildes sapi most jól jön, kicsit az arcomba húzom, mint a szemellenzőt, ne figyeld, hol van a vége, csak érj el odáig. Az utolsó kanyar, Mad megunta, beáll mellém, de sebaj, innen már megvan. Lopva felnézek, az autóm még mindig gyűszűnyi pötty a horizonton, gyorsan vissza is rántom a tekintetem. Kell valami, valami ami elvisz az autóig... eszembe jut, hogy nézzünk rá a trackerre, ha közel vagyunk a 8 km-hez, akkor akár tovább is futok a kocsinál, hogy meglegyen a kerek nyolcas. Telefon előhalász, és durr, egy pofon: 6,8km... halk káromkodás, rosszul saccoltunk. Innen már minden mindegy, eljutok a kocsiig és kész. A vége a szokásos, elkezdem máshogy emelni a lábam, gyorsulunk, egyre gyorsabb a vége, és Mad is új erőre kap, tetszik neki a programváltás. Az utolsó ötven méteren egész belehúzunk, és vége! A telefonom azt írja 7,2km. Nem mondom, hogy szomorú vagyok, mert ez is egyéni rekordtáv, de a bűvös 8km még mindig nincs meg. Ha a háztól a házig mentem volna, akkor valószínűleg pont annyi lenne, de a falu végétől sajnos csak ennyi. Maddel még sétálunk egy kicsit a fák alatt, jönnek a kötelező szelfik, magamban summázom a reggelt: nem volt ez rossz.