Brace yourselves... jön a tél, a hideg, a sötétség, de a kutyákat nem akaszthatjuk szögre, már csak azért sem, mert az időjárás végre nekik kedvez! A legtöbb sport esetében a sulik/tréninghelyek felkészültek, és biztosítanak fedeles lovardákban- illetve reflektorok alatt tartott edzést. Ám mi a helyzet a mindennapi, otthoni fárasztással azután, hogy sötétben indulunk munkába és így is érünk haza? 

A legtöbben úgy sejtem futtatókra járnak kutyát mozgatni, amik többnyire civilizált - értsd: kivilágított - környéken vannak. Ilyen körülmények között minimális háztáji trükktréning, ismétlő fegyelmező vagy akár normális labdáztatás is levezényelhető. Nálunk kicsit más a helyzet. Falun élünk, és a labdázási placcunk a kertünk lejtőbe futó vége, ahol nincs se közvilágítás, se saját reflektor. Az én megoldásom a világító labda.

Most már napvilágnál is inkább a K9 neon labdákat használom, mivel hogy a szörnyek sokan vannak, eléggé őrültek és ha két labdával nyomjuk a bulit (egy labdával esélytelen vagyok) akkor muszáj, hogy szó szerint virítson, különben nem tűnik föl nekik (mmint a második labda, az elsőt elég határozotton észleli mindenki - egyszerre). Tartósságra az első ilyen labdánk nem szerepelt túl jól, ez a kettő a HDR Base befutócsomaghoz járt, tehát június óta használjuk, egyelőre sértetlenek. 

Mint tudjuk, a floureszkáló hatás nem egyenlő a foszforeszkálóval, és ezt a Julius K9 ki is emeli a honlapján! A fluoreszkáló - neon - labda jól látszik nappal és szürkületkor szinte világít, de éjjel ugyanolyan fekete, mint bármelyik másik labda. De szerencsére ma már elérhető igazi, foszforeszkáló labda is a piacon...! Korábban már írtam egy rövid dicshimnuszt a Chuckit! Max Glow labdáról, ezen szezon kezdetével pedig fogtam magam és házilag kijavítottam az egyetlen hibáját: a kötél hiányát. Így a reggeli labdázást a Julius labdákkal nyomjuk, az estit pedig a Chukit!-okkal. A rendszer eddig felmerült hibája a saját kötözésű csomó megbízhatósága (főleg a sötétben nehéz ellenőrizni), és a a tény, hogy a kutyák sem látnak a sötétben. Ergó nagyon elővigyázatosnak kell lennem, és csak a madzagot megfogni, mert bár a szörnyek érzékei jobbak ezen fényviszonyok mellett, és valószínűleg nálam azért jobban látják a környezetüket, attól még nem érzékelik a kezemet a gyönyörűen világító labda körül... Dobásban és rágásállóságban egyébként a Chuckit! hibátlan, és a feltöltése sem túl bonyolult, néhány perces erős fény már láthatóvá teszi (pl. míg fotóztam a vaku miatt is látványosan egyre világosabb lett) akár egy óra hosszat is. 

Hála az esőnadrágok korszakának a rossz idő sem lehet már akadálya egy jó esti labdázásnak, de ha annyira ítéletidő lenne, vagy a jószág nem az a labdázós fajta, akkor kiváló fizikai fárasztást jelent még a futópad is. Nem egy filléres tétel, de mi nem bántuk meg! A teraszon, lámpa alatt elhelyezve bármilyen időben használható (borzalmasan hangos, szóval a szomszédokra való tekintettel 11 után már azért ne használjuk), és ha elég drive-os a kutya, akkor 10-15 perc alatt ki lehet vele sütni. 

Persze emellett még ne felejtsük, hogy az őszi erdőnél nincs szebb a világon, és ha éppen nem térdig sáros a túraútvonal, akkor minket is inkább ott lehet tettenérni, mint a kert végében. Kapja fel mindenki az esőnadrágját és egy jó kis vízhatlan kabátot és irány a természet! Egyébként is, a kutyáknak tök jól áll az ősz :) 

Kutyás vagyok.
Velük kezdem és zárom a napom, őszintén és teli pofával röhögök, ha valamit eltörtek/levertek/szétrágtak, és legrosszabb napjaim estéin valamelyiküket (vagy épp mindegyiküket) ragadom magam mellé plüssmaci helyett. Külön, elzárva tartom a dolgozós, nem kutyás ruháimat, sőt külön is mosom azokat, hogy a gépben se keveredjen rá a rengeteg szőr, meg bogáncs (és még ez sem elég). Az igazi pihenést az jelenti, ha fotógéppel a kezemben sétálunk, túrázunk, ha bokáig birkaszarba süppedve terelünk, véresre karmolt lábbal/háttal frizbizünk, vagy éppen edzésen vagyunk. Időpocsékolásnak érzem, ha kutya nélkül mozdulok ki a házból, hisz valakit vihetnék is magammal - és viszek is, boltba, postára, vagy éppen futni. Ha meleg az idő nem az jut eszembe, hogy de jó lenne a tengerpartra menni, vagy hideg sört inni, hanem az, hogy biztos öntöttem-e elég vizet nekik reggel, és ha vihar van, nem azon aggódok, hogy hogy vezetek haza, hanem hogy otthon vajon nyitva hagytam-e a teraszt, el tudnak-e bújni a vihar elől. 
Beszélgethetünk a világ dolgairól, de ha engem hagysz mesélni előbb vagy utóbb úgyis a kutyákról fogok sztorikat darálni, ők a múltam, jelenem, a jövőm. 
Gyorshívón van az állatorvos, facebook ismerőseim 90%-a kutyás ismeretség. Lövésem sincs a bulvár hírekről, a politikáról, vagy a legújabb katasztrófákról, mert nem nézek tévét, de még a közvetlen környezetem pletykáin is őszintén tudok meglepődni, igyekszem dolgom végeztével azonnal hazajönni, és lett légyen bármilyen pocsék is a napom, ahogy leállítom a ház előtt a motort, már felfelé görbül a szám. 
Nyaralás nekünk a kutyás tábor, a kocsi csak kombi lehet, a rakterét pedig ketrecekben mérjük. A fagyó csak láda, és bele kell férnie 200 kg húsnak. A háziállat feltétele, hogy terelhető legyen, a kerítés mérete pedig akkor jó, ha bent tud tartani egy morcos pit bullt. A kirándulás annál jobb, minél több kutyát tudtunk elvinni, a sör is jobban esik, ha pórázzal a kezemben iszom, a túrák pedig egyenesen elképzelhetetlenek nélkülük. 
Nem tudom milyen kutyátlanul élni, mert az a szerencse ért, hogy sosem kellett megtapasztalnom. Azt viszont meg kellett, hogy milyen emiatt különcnek lenni. De a különcség jó oldala, hogy az ember megtanulja kezelni az oda nem tartozást. Hisz mindig akadnak hasonszőrűek, és attól, hogy nem tartozom a többséghez, még nem érzem magam kevesebbnek. Hisz határozottan tartozom valahova, csak épp ez egy egészen más kör, amit ők talán sosem értenek meg. 

Mert én kutyás vagyok. 

Amennyire a verseny előtti utolsó kutyakemény posztot olvasva beparáztam, annyira nagy megkönnyebbülés volt végül a Hard Dog Race Wild. No nem azért, mert olyan könnyen adták azokat az érmeket...

Sokat meséltem már a HDR felkészülésünkről, és akinek volt türelme egyet-egyet elolvasni, az tudhatja, hogy közel sem vagyok túl jó kondiban, nincs tapasztalatom futóversenyekből, vagy OCR (obstacle course race) terén, csak a HDR Base volt előttem, amit ugye elég nehezen sikerült túlélni. Ehhez képest a Wild olyan élményt adott, amit már ott a helyszínen is imádtam, nem csak kipihenten, a verseny másnapján kezdtem el derűsen látni - és így volt ezzel az egész pécsi delegáció is, egyszerűen imádtuk!

Az eredeti terv úgy szólt, hogy Rebelle-lel futok, mint legutóbb, apjuk pedig Pogóval, ám minden szukánk betüzelt, így hirtelenjében változtatni kellett a felálláson. Gábor végül bevállalta a versenyt Maddox-szal (szájkosárban a biztonság kedvéért) én pedig elővettem a jolly joker Lemmy kutyát.

(A két hősöm - #beauceronsareheros - Rebelle és Lemmy)

Ez alkalommal két csapattal tudtunk menni, 12 fő (négyen kutya nélkül) és bár a közös edzések elmaradtak, a csapatpóló szerencsére összejött (ezer köszönet érte Már Norbinak!) ahogy a rajt előtti fotó is. A Vizslafotózásnak hála profi előtte-utána fotókat tudtunk készíteni, ez nagyon nagy találmány volt! De nem csak ez volt az egyetlen javított skill a Base óta, a parkolás ez alkalommal problémamentesen zajlott, volt öltöző, és értékmegőrző, a regisztráció alatt mindent hipp-hopp megoldottunk, majd még maradt is időnk nyugiban átöltözni, felkészülni (levenni sípcsonttal a vonóhorgot, hogy jól induljon a verseny), és aztán megejtsük azt a bizonyos fotót, immár teljes díszben. 

A felszerelés kapcsán változóak voltak a vélemények, Péter (rutinos terepfutó) egyáltalán nem vitt frissítést, és nem is hiányolta, emberem (akinek még nem volt rutinja 12km-es terepen zajló versenyen) vitt magával, de haszontalannak tartotta, Kromek brothers (mindketten rutinos spartanosok) szintén camelbakkel indultak útnak, és én is vittem a kis trail táskámat a szopózsákkal együtt, és bizony a javát el is kortyolgattam. Ruházat és cipő kapcsán már nagyobb volt az egyetértés, a pólónk jóféle Kalenji, a nadrágok mindenhol technikai (az nyert, akinek a térdéig is leért!), a cipők terepre való, jól tapadó fajták. A kutyákon hámok, bár itt már volt szórás, ahogy a rugalmas szárakkal is, Veráék statikus kötéllel futottak, és nagyon jól teljesítettek, nekem azért jól esett az a gumis betét... 

A rajtunk 15:15-re szólt, fél órával előtte már ott tipródtunk, nem kicsit izgulva, próbáltunk valamiféle bemelegítést ellesni a fiúktól, de a magam részéről leginkább csak toporogtam. Az utolsó előtti pillanatban aztán egyszer csak odajött hozzánk egy hölgy, press-es mellényben, és közölte, hogy interjút fognak velem készíteni a verseny után, majd lefotózott, mondván, hogy nyomon követnek majd a verseny során is. Elvicceltük a többiekkel, hogy "nem lesz nehéz követni" és "attól ne félj, hogy egyszer csak eltűnök a horizonton", de jobban belegondolva nem tudtam örüljek-e neki, hogy kiemelten kerül megörökítésre a szenvedésem.... 

A rajtunk úgy sikerült, ahogy terveztem: lazán, lassan. A Base-en két fő komponensre szűkítettem a korai elhalálozásom okát: a meleg és a gyors rajt. Az első 500méteren ellőni minden tartalékot nagy balgaság lenne, és ha már egyszer úgy hozta az élet, hogy a kevésbé húzó kutyával tudok futni, akkor azt maximálisan ki is használom: Lemmy folyamatos fékezése, lassítása foglalta le a figyelmemet, és hagytam mindenkit elmenni magunk mellett. Bár korábban ugyanezt ajánlottam Dani öcsémnek is (Ozzyval) ők inkább továbbmentek a lányokkal. 

Az első akadályunk egy kutyaólas bújkálás volt, rögtön átgondoltatta velem ezt a trail zsák-dolgot... amúgy sem vagyok olyan kicsi szerzet, de itt aztán hasmánt kellett kúsznom - majd később a többi hasonló akadálynál is. Némi futás után az első vizesárok jött, amire Lemmyvel nem gyakoroltunk külön (bár Rebivel sem, csak Rebi kifejezetten szereti a vizet), így kicsit meglepett a reakciója: hosszában átugrotta. Közönségsikert aratott ezzel, de azért a rend kedvéért meggyőztem, hogy nem lesz olyan rossz neki, ha bejön mellém, elvégre amilyen hatalmas állat, mindenhol leért a lába. Utána aztán volt gumidzsungel - ez inkább nekem volt kényelmetlen - majd még egy kis víz, a konténeres vizesakadályok kicsit nehezebbek voltak, de ezeknél is odafigyeltek a szervezők, hogy az ugrabugráló kutyák se sérüljenek: csőszigetelőket húztak a konténer élére. A söröshordós cipekedés keménynek tűnt, de szerencsére üresek voltak :) Ez alkalommal elég sok "egyszerű" futós szakasz volt, helyenként teljesen síkban, ami lehetőséget adott idő- illetve energianyerésre. Energia alatt nem csak a felszabaduló ATP-t értem, hanem azt a morális feltöltődést is, amit a kilátás nyújtott: a domba, amire a - végig szalagozott - út felvezetett fantasztikus kilátást adott a Pilisre. Nem győzöm ismételni, hogy nemrég kezdtem csak el futni, ezért hát ne tessék meglepődni, de nekem hatalmas mentális plusz volt az, hogy egyrészt a sík szakaszokat futva tudtam teljesíteni, másrészt, hogy ez a futás képes volt pihentetni. Jó, oké, kocogás, de teccikérteni... tempó le, pulzus vissza, kortyol, lélegzik, kortyol, és ha minden helyreállt - képes voltam újra szaggatottság nélkül beszélni a kutyához - akkor tempó fel. Ja  igen, merthogy a kutyához szinte végig beszéltem.

(A fotón Beowulf gyermekem és gazdája, Tamás)

Beugrós szereplő volt a lelkem, futni ugyan futottunk együtt, de míg Rebinek jól sikerült szerepelnie a Base-en addig Lemmynek ötlete sem volt arra vonatkozóan, hogy mi a halált csinálunk mi itt. Ennek ellenére vidáman, és tettrekészen állt mellettem mindig, elég csak megnézni a hordós képet: láb mellett menetelve arra vár, hogy szóljak neki miben segítsen... csak a vizes dolgokat nem kívánta a lelke, de azt is megtette, mert ő már csak ilyen fényes páncélzatú hős lovag. A patakjárás során mondjuk szabad utat adtam neki, amivel élt is: a meder szélén egyensúlyozott, de mivel aznap ő kb az ötszázadik kutya volt, aki ezzel próbálkozott a meredek part sáros szánkópályára hasonlított, így sokszor visszacsúszott a vízbe - ami egyébként rémesen hideg volt. Nagyjából 50 métert gázoltunk a dzsindzsában, bokrok között, és bizony vigyázni kellett, mert a meder tele volt árkokkal, egyszer majdnem el is estem. Többször is eszembe jutott, hogy talán hoznom kellett volna a túrabotjaimat - pl. ott a patakban - és amilyen terepviszonyok voltak valószínűleg segített is volna. A patakból kifelé egy jókedélyű fotós várt "Ér ám mosolyogni!", és egy pályasegítő, aki megkérdezte a kutya nevét, majd hívta felfelé. Mint már utaltam rá, előttünk jártak már ott kb ötszázan kutyával, és a part meglehetősen meredek volt, meg még fényesre csiszikelt sáros is, így a kimászásom záloga a negyven kilós, karmokkal rendelkező Lemmy volt. Szépen fel is ment a segítőhöz (még szerencse, hogy ilyen szociális az állat), majd a húzásomra azt hitte, vissza kell jönnie... eltartott egy darabig, míg kievickéltem, de végül rájött, hogy mi a szerepe, már épp kezdtem volna fellélegezni, mikor hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, hogy segít a mögöttünk haladó Veráéknak is (Boróka kutya nagyon szimpi volt neki), és elindult vissza a patakba. Mivel deréktájékon hozzám volt kötve, ezen a ponton sikítva hívtam vissza. A patak  után ismét futós szakasz következett, és itt már a pihenés/időnyerés tényezőkön túl egy új is felmerült: felmelegíteni magam. A lábaim szinte átfagytak, ami nem túl szerencsés ilyen izommunka során, így bármennyire is fáradtnak éreztem magam ott és akkor, magamra erőltettem a futást, nehogy a hirtelen lehülés miatt hátrányba kerüljünk. Sík földúton haladtunk, ez nagy segítség volt, és ez volt az a szakasz, ahol egyszer csak feltűnt egy csapat, mint amolyan fekete falanx, egy tömbben, egy tempóval haladva - de milyen volt az a tempó! - állvahagytak minket Lemmykével, pedig azért csak futottunk mi is. Később kiderült, hogy ők a Csonttörők - úgy is néztek ki - és megnyerték a csapatversenyt. Pici emelkedő után jött egy négykézlábazás, hogy ne legyen egyszerű egy királydinnyével szórt terepen - az egyik ujjamban még mindig van letört tüske - majd kicsit később jött egy újabb vizes konténer, plusz frissítőpont. Mivel az izotóniával töltött szopószatyor jól tette a dolgát, én pedig következetesen tíz percenként kortyoltam kettőt, a frissítőkön csak módjával ittam, Lemmyke pedig szinte egyáltalán, mondjuk ő kiszolgálta magát a patakból. Rövid felfelé után érkezett egy olyan akadály, ami kihívások elég állított... agility kúszó, mindkettőnknek. A táskámat átadtam a pályasegédnek, majd elkezdtem agyalni, hogy mégis hogy a halálba fogom ezt megoldani a derekamra kötött kutyával. Végül megkértem a segédet, hogy hívja a túloldalról, ez elég volt ahhoz, hogy Lemmy lássa, nem az ismeretlenbe küldöm, majd leoldottam magamról. Lemmy a mérete miatt valóban kúszik a kúszóban, és biztos, hogy nem fog tudni megfordulni sem, ha a szár végére ér, én pedig nem tudok olyan tempóban mászni, hogy tartsam vele az iramot. Úgy spekuláltam, hogy valószínűleg megriadna, hogy nem tud kimenni és esetleg elindulna előre - magával vontatva a kúszót meg engem is. Az elengedésével végül sikeresen megoldottuk a feladatot, őt fektettem, ahogy kiért, és nem sokkal később átevickéltem magam is. A táskát visszaszerkeszteni tartott a legtovább kb, de ha már lent volt, gyorsan kivettem egy energiazselét, mert számításaim szerint a féltávnál tartottunk. Némi erdőjárás következett, aztán erős lejtmenet, itt nagyon örültem neki, hogy Lemmy van velem és nem Rebelle, őt ugyanis szimpla vokális jelzéssel le tudtam lassítani. Kicsit később újabb vizes konténerrel találkoztunk, majd jött egy szellemes újítás: súlymellényben fel a pótkocsira, mész egy kört, átkúszol a kötél alatt, majd vissza a pótkocsira és le. Nyilván kutyával. Addigra kb 8-9km volt mögöttünk, kúsztunk, másztunk, futottunk, szóval pont kellett az a 15kilós mellény... 

(Apjukat nem zavarta a súlymellény, még mellé segített Madnek befejezni az ugrást és lejutalmazni is volt volt hangulata :) )

Eztán volt alkalmunk kicsit rápihenni a következő akadályra - emlékeim szerint itt már voltak sétálós szakaszaink - közben pedig volt egy frissítőpont vet-check-kel, aztán jött a kutyák mumusa: a fedett vizesakadály. Ide még a türelmes Lemmyke is ódzkodva jött be, de aztán ahogy látta, hogy leér a lába - neki mindenhol leér a lába - már nem problémázott, átmásztunk a korlát alatt, és mentünk tovább. Kezdtünk közeledni a fesztiválterülethez, a pálya szélén szurkolók álltak, és volt egy újabb kis felfelé menetünk, immár gumik között, aztán jött az én mumusom: a kennel fölött átmászás. Lemmynek sok dolga nem volt, őt csak beraktam a kennelbe, ám nekem a feje fölötti borzasztóan hiányos létrán kellett átegyensúlyoznom, tudván, hogy veszettül csúszik minden foka. Nem voltam gyors, de legalább nem tipródtam az akadály előtt hosszú percekig, mint legutóbb. Nagy megkönnyebbülés volt kivenni a kutyát és elhúzni onnan... minél messzebbre. Egy mókás ám meglepően nehéz akadály következett: élükre állított traktorgumik sora, amiken persze csontig van kopva a rece. Az első adagon találtam kapaszkodót, a másodikon viszont elcsúszott a sáros-izzadt kezem, csak feküdtem a gumin, mint holmi groteszk béka, miközben Lemmy a túloldalról drukkolt... egy versenytárs - akivel egy ideje együtt haladtunk - odaérve felajánlotta, hogy feltol, vagy bakot tart, borzasztó kínosnak éreztem, de erőből már nem voltam képes felugrani, kapaszkodót nem találtam, így végül hagytam, hogy megtoljon alulról, sikerült is. Ugyanezen gumikból egyet-egyet keresztben is felállítottak, hogy átbújjunk rajta, erre a megoldásomra viszont majdnem büszke is vagyok, egész trükkösen és tempósan sikerült átbújtatnom nem csekély testemet.

(Tamás és Beowulf a Soproni falka színeiben indult)

Mire eddig elértünk mögöttünk volt a pálya háromnegyede és testbe és lélekben is elfáradtunk, így most már nagyjából a pályaleírás mentén tudom csak felidézni a történteket, a Zoetis koktél nevű akadály sejtésem szerint a ponyvával takart gumikkal szegélyezett vizesakadály lehetett, ez volt még az egyik legbarátságosabb a sok közül... jól ellensúlyozta a rácsos vizes akadályt. Örülök neki, hogy az első fedett vizesárok nem ez volt, mert nem biztos, hogy akkor Lemmyt rá tudta volna venni egy ismétlésre, így viszont hajlandó volt elfogadni, hogy ezen is keresztül kell mennünk. Itt jött először szembe velünk a siratófal, amin már nem tudtam futva feljutni. Kaptunk viszont utána egy erős lejtőt, amin leérve a táposzsák cipeléses akadályhoz értünk. Két zsákot kapott mindenki és egy kis ficakot kellett megmászni vele. Alapvetően nem lett volna olyan nehéz a feladat, de mivel ebben táp volt, Lemmyke meg beauceron, így a söröshordós kalanddal ellentétben nem a bal oldalamon maradt fixen, hanem körözött, és nézte, hogy nem-e ereszt valamelyik zsák... mindezt a derekamra kötve. Nem egyszerű egyszerre levegőért kapkodni, kutyát fegyelmezni, zsákot cipelni 10km futás után hegynek felfelé, miközben egy negyven kilós kutya pongóésperditásat játszik a lábaiddal... egy picike lejtőt kaptunk még eztán, hogy elérjünk egy kiemelten szivatós akadályig: a löszös talajon kialakított kúszón - tényleg kúszó, esélytelen volt négykézlábazni - végigmenni, miközben slagoznak.

(Még Beowulf is beleért, Lemmy pedig nála is magasabb)

Addigra már beborult rendesen, kicsit csöpögött az eső, szóval pont nem hiányzott a csaphideg víz, a zsákom is folyton beakadt a kötélbe és Lemmy sem úszta meg a kúszást, amilyen nagy mamlasz a háta bőven beleért a kötelekbe, így egy alkalommal ki is lépett a pályáról, de aztán észrevette a kijáratnál térdelő fotóst és összerakta, merre az előre. Még nem lett meg az összes fotó, így egyelőre nem tudom mennyire örüljek neki, hogy szinte minden fotós megkérdezte én vagyok-e én, de az biztos, hogy erre a nyakig sáros (Lemmy farka extra arcpakolást biztosított) képre nem vágytam túlzottan. Csodával határos módon az ivózsákom szopókája nem lett full sáros, így néhány kortyot még magamhoz tudtam venni az utolsó mászás előtt. Ez volt mind közül a legrosszabb, csumára koptatott siratófal. Sajnos nem tudtam egy lendülettel megmászni, többször megálltunk zihálni, pedig Lemmy fiú hős volt, és ment volna előre. A lejtmenet sem volt könnyebb, de ott legalább egy ütemben tudtunk haladni, megtorpanás nélkül. Még volt  a vége előtt két akadály, de azok már jelentéktelennek tűntek, kis SINB szlalom, meg egy palló, aztán befutás. Rajtszám alapján kaptuk meg a csomagjainkat és a pólót, majd onnan rögtön indultam megkeresni a többieket. Innentől kezdve kicsit kuszává vált a történet, kellett volna egy "utána" csapatfotó, egy zuhany, és még közben a press is keresett, hogy akkor interjú legyen, én meg eléggé szétestem, így végül az interjú is csúszással lett meg, a Vizslafotós sátor elpakolt, mire összegyűltünk, de legalább mire igazán hűvös lett, már száraz ruha volt rajtam. 

(Csaba és Böbe a siratófalon, bal felső sarokban pedig feltűnik egy fekete kupac, ami Lemmy kutya)

(Itt már nem volt egyszerű őszinte mosolyt produkálni :) )

Bár a csapat egy része addigra már elindult hazafelé, a "kemény mag" megvárta az eredményhirdetést, és együtt indultunk útnak, elhatározva, hogy a legközelebbi meki felé kitérünk, mert erősen megjár mindenkinek a győzelmi hambi. Büszke vagyok a csapatra, Péter összetett 25., nemenkénti 20. lett, Viki 104. összetett és 24. női és Anna is odatette magát, 118., nemekénti 32. lett. Az én eredményem nem ennyire szép, 331. lettem az 513 induló közül, és 168. a 302 női indulóból. 

Summázva a napot, eszméletlenül élveztük, nagy volt az egyetértés abban, hogy ez messze jobb volt, mint a Base, Viki már azt is felvetette, hogy minden hétvégén lefutná - én maradnék mondjuk  havi egynél - szóval nagy respect a szervezőknek, most aztán tényleg odatették magukat, az időjárás is a barátunk volt, minden klappolt, na! A saját eredményemmel is elégedett vagyok, a cél az volt, hogy 2 óra alatt beérjek, ezt csak 4 perccel léptem túl, de az erős középmezőnyben végeztem alleszusammen és a nők között is, ahogy egyik kolléganőm rámutatott: "lehagytál majdnem 200 embert!"

Hard Dog Race Wild? 12km? A 22 akadályra már inkább nem is gondolok... Soha nem éreztem még magam ekkora bolondnak, mint most. Na jó, talán csak tegnap este, amikor megszakítva a szériámat nem a helyi - sík - földúton futottam, hanem barátaimmal a Mandulásban (ami még mindig nem technikás terep, csak egy picit szintesebb, mint a szántóföld a falu végén), és rájöttem, hogy ha nem áll lábam alá a terep, akkor azonnal meghalok. 

Az elmúlt hetekben ritkábban mentem ki futni (heti 1-2x), viszont olyankor minimum 8km-t mentem, de többször sikerült 10 fölé kerülni, ezért roppant egoizmussal fogtam neki a 3,12km-es Mandulás körnek... Talán az első ezer méterig bírtam, utána csak szenvedtem, és szörnyen szégyelltem magam, hogy mindenkinek rám kell várnia. Hogy most ez a szint, vagy hogy eleve a társaim tempóját vettem fel, nem a sajátomat, vagy inkább mindkettő, azt már nem tudom és nem is érdekel. Itt ülök kiábrándultan, végigolvasva András utolsó tanácsait és azt kérdezgetem magamtól, mégis mi lesz ebből? 

A lábam úgy fájt, mintha életemben először futottam volna, a tüdőm - ami hónapok óta jól viselkedett - nem csak egy, de két oldalon is beszúrt, nem kaptam levegőt, szörnyű volt. És persze Rebelle betüzelt, így az utolsó pillanatban le kell cserélnem Lemmyre, így még véletlenül sem várhatom, hogy a kutyám húzással segítsen. Egy részről ez persze előny, mert ha amúgy is csak túrázni fogok holnap, akkor az Lemmyvel könnyebb lesz. 

Hogy mégis legyen valami motivációm, ha ezt végig tudjuk csinálni, akkor kb bármit. 

Nem, ez nem igaz teljesen... néha többet, néha kevesebbet, néha a szerencse is számít, néha csak a saját tehetséged. Nem fekete és fehér, de mégis... az utóbbi évek munkája alapján már én is látom, egyre tisztábban, miről szól a munka és az eredmények viszonya... pedig még messze nem ott, ahol lehetnénk.

Az utóbbi időben kicsit egyenesbe jöttünk. És ahogy normalizálódott az életünk, úgy át is alakult, egyre többet tudtam kutyázni, holott ez a változás együtt járt azzal, hogy immár 8 órás munkahelyem van, ráadásul össze-vissza napirendben, hétvége nélkül. Mégis, ebben az utóbbi időszakban jött el az, hogy rendszeresen (ha nem is olyan gyakran, mint szeretnénk) el tudunk menni kutyasulizni, havonta legalább egyszer, de néha többször is eljutok terelni (rémlik még, mikor arról panaszkodtam, hogy nincs gyakorlóhely és szó szerint a versenyek jelentik a tréningeket? mert nekem igen!), idén az összes tervezett terelőversenyre elmentünk, ebben volt egy külföldi is, meg még egyéb kihívások - súlyhúzó, és Hard Dog Race. 

És ha beleraksz, kapsz is érte valamit, az eredmények jönnek, egyre jobb helyezéseket érünk el, gyűlnek a csetreszek, és ma, ahogy végiggondoltam a terelős pályafutásunkon megfogott ez a gondolat. Nem is olyan régen - csak néhány éve volt - még a sírás kerülgetett, hogy nekem semmi sem sikerül, nem jutottunk el versenyre, nem volt hol gyakorolnunk, sokkal kevesebb eredményt tudtunk felmutatni, pedig a kutyák nem változtak, Jetta, és Pogo már akkor is ott volt, és már akkor is tudtam róluk, hogy ennél sokkal többre hivatottak... Keserűség, kiábrándultság volt bennem nagyon sokáig, és még tavaly év végén is a hatalmába kerített, mikor egy-egy tréningen úgy éreztem, egyszerűen nem haladunk, megrekedtünk, felmerült bennem, hogy minek erőltetem ezt egyáltalán? De szerettem annyira, hogy ne szálljak ki, így folytattuk, "ha csak örömből, hát örömből" felkiálltással és szépen, lassan - borzalmasan lassan - elkezdtem látni a fényt. 

Először csak elhúzták előttem a mézes madzagot, mikor Pogi először mutatott be fegyelmezett pályamunkát, most pedig ott tartunk, hogy két egymást követő versenyen el tudom róla mondani, hogy piszok jó volt... Ami pedig Rebelle-lel történik, az maga a szárnyalás. Ez a kutya szinte alig ment le mínuszba, sokkal kevesebb kihágása volt, mint a jóanyjának, és a lehetetlennek hitt feladatok is egyre közelebb vannak, ez a kutya egyre jobb és jobb. 

Hogy azért-e, mert veszett jó kutyát tenyésztettünk...? Nem tudom. Jónak piszkosul jó, az nem kérdés, de hogy ebből mekkora hányad a rám ragadt tapasztalat és tudás, azt már nem tudom megmondani. Ezt nem nagyon tudom nagyképűsködés nélkül megfogalmazni, bocsi... az évek, a versenyek, a tréningek, a sikerek és a hibák, amiket elkövettem mind-mind raktam rám, és faragtak belőlem, minden egyes vélemény a pálya széléről, amit hozzánk intéztek, az összes - ezerszer - visszanézett videó, hozzáadott ahhoz, hogy mostanra javulni tudtunk. És a történetnek még messze nincs vége, megyünk tovább, Pogit csiszoljuk, Rebellet fejlesztjük, Tyutyikát pedig hagyjuk boldognak lenni - míg a terelés ezt adja neki, addig, és csak addig, terelni is fog. 

Annyit kapsz, amennyit beleraksz... És itt a lényeg, kiemelve és rengetegszer aláhúzva: amennyit beleraksz! Mindezért cserébe fut a lakás (az egész ház), koszosak az ablakok, kupis az udvar, sőt, még gazos is, nincsenek már más háziállatok (macskák, halak meg agáma azért van, de semmi flancos), ritka a másfajta program, kutyák vannak, tréningek vannak, csak az esti filmem a kötelező, meg heti egyszer-kétszer a reggeli kávé melletti agymenés erre vagy a másik blogra. Nincsenek flancos kiadások, csak edzések és nevezési díjak, néhanapján felszerelés. Szinte minden erről, róluk szól. És ezt nem azért mondom, hogy mártírkodjak, mert én ezt - minden nyűgjével együtt - borzasztóan élvezem! Amikor szeretsz valamit, azt nem érzed tehernek. A futást és a bringát is, ahogy megtanultam szeretni, javultak az eredmények, persze ha tehetséges, vagy szerencsés lennék még jobbak lennének, így marad a gyakorlás, ami nem lesz teher, mindaddig, míg a szenvedély hajt előre. Szerencsés minden olyan ember, aki talál magának ilyet. 

Egyrészt a kiváncsiság, másrészt a közelség miatt neveztünk a tőlünk alig 40 percnyire megrendezett eseményre. A Duna-Tisza Magyar Pásztorkutyás Hagyományőrző és Sport Egyesület versenyein még nem jártunk, és az ismerősök véleménye illetve a szervezővel történt telefonálás során azt a képet kaptuk, hogy itt merőben más a feladat, mint a már jól megszokott IHT versenyeinken. 

A különbségek ott kezdődtek, hogy ez nem csupán terelőverseny volt, hanem kézműves vásár, illetve az Ős-Dráva Látogatóközpont is szervezett extra programokat, így rengeteg ember megjelent, volt hangosítás, szpíker, szólt a háttérben a (nép)zene, megadták a módját, és valóban volt egy hangulata. Itt nem csak a versenyzők jelentek meg, hanem rengeteg néző is. Neve ellenére külföldi fajtával is lehetett indulni, bár az osztályok beosztása kicsit más, mint IHT-ben. A munkavizsga nélküli kutyák ún. Kisbojtárban indulhatnak, vizsga után pedig vagy Bojtárban kezdenek, és haladnak a szamárlétrán az Öreg bojtár osztály felé, vagy beneveznek a minden papíron felül álló profi osztályba, ami a hivatásosoknak van fenntartva, nevesül a Számadó juhászba. Mivel mindhárom lánnyal vizsga után vagyunk, de nem akartam mindegyiküket azonos osztályban indítani, így a helyszínen a szervezővel és Szandrával kimatekoztuk, hogy Jetta és Míta legyen Számadó (Szandra is Bojtárba nevezett eredetileg), Rebi értelemszerűen Bojtár, Pogival pedig szívem szerint Öreg bojtárban futottam volna, de ugye ahhoz kell egy kitűnő eredményű Bojtár futam, így ő is maradt ugyanott. A Kisbojtár (vizsga nélküli) osztályban is volt kinek drukkolnunk, Anna és Nova oda neveztek, és mivel oda szükséges egy ösztönpróba, azt is bevállalták helyben. Nem tudom mennyire érthető a fenti katyvasz, lényeg a lényeg, két-két boci indult azonos osztályban, Jetta & Míta, Rebelle & Pogo. 

Itt a legmagasabb osztállyal kezdtek, abban reménykedve, hogy megdolgozzuk a birkát, mire a kezdőkhöz érünk. A pályánk kb negyede volt a megszokottnak, kb kispályás foci méretű, a kidolgozása viszont patika, végig fém drankákkal volt lekerítve, a három váltás nyáj pedig három külön, egymástól függetlenül nyitható karámban várakozott, fejük fölött sátorral, a karámban nagy vödör vízzel. A pálya a nézők számára teljesen körbeállható volt, akik éltek is ezzel a lehetőséggel, többségük (ugató) kutyával... A birkákat már ismertük korábbról, nem csupán a kutyától, de az embertől is félnek, és a félig-meddig bekutyázott állományt feldúsították egy kis friss vérrel, teljesen vad rackákkal. Mivel a bírónk is ember - ráadásul ügyes, rutinos IHT versenyző, Wenzel Kati - mindezen tényezőkkel tisztában volt, és próbált a lehetőségekhez mérten teljesíthető pályát felrakni, ami megfelelt egy Számadó juhász osztály elvárásainak. Összességében azt mondanám, hogy maga az osztály az IHT-TS 3 szintjének megfelelő, azzal a kivétellel, hogy itt sokkal kisebb helyünk volt, és ennek megfelelően jóval kevesebb akadályunk. 

Négy kutya indult, Jetta a hármas sorszámmal. Mikor pályára léptünk, az előttünk leköszönő versenyző annyit mondott: "Kösd fel, de ne a kutyát!" Se ő, se az első versenyző nem tudta teljesíteni a pálya minden akadályát, a félős birkákat a karám (=nézők) irányába nem tudták elhozni, így az első akadály után azzal ment el az idejük, hogy leszedjék a hazafutó birkát a karámról. Mikor elkezdtük, Jettára nézve az volt az érzésem, hogy nem veszi túl komolyan a dolgát... ismét elkezdte a pillangókergetés/birkaszarporszívózás mutatványát, amitől ritkán vagyok elragadtatva a pályán, és a sikeres kihajtásunk nem segített ezen a helyzeten. Ehhez hozzá kell tennem, hogy mi voltunk az elsők, akik egy percen belül ki tudtunk hajtani, míg a két mudi megküzdött az árnyékban/víz mellett maradni kívánó rackákkal, addig Jetta csak besasszézott és mindenki kirohant. Eztán persze Tyutyink hősnek érezte magát, és folytatta volna a porszívózást, de ez nem az a nyáj, ahol ő pihenhet, és az első akadálynak neki is kellett mennünk többször (ezen a versenyen ez lehetséges pontlevonás nélkül), mert elkalandozott a figyelme. A szűkítőn az IHT 3 szabályaihoz hasonlóan a felvezető nem haladhatott át, bár eléggé csisszesen be kellett tolatnom, hogy a megfelelő szögbe állítsuk a nyájat, de elfogadták az akadályunkat, az utolsó pillanatban kimenekültem, és akkor már szépen átvittük őket. A szűkítő után az első két versenyzőnél is rögtön fordultak volna vissza a karámokhoz, de mivel mi gyűjtő munkában dolgoztunk (a szpíker ki is emelte, hogy mi külföldi fajtások ezt máshogy csináljuk), tőlünk nem szaladtak vissza a birkák, legalábbis nem olyan könnyen. Persze a körülmények miatt (roppant kicsi versenypálya és mindentől félő vadracka) tőlünk is megléptek többször, de mivel szerencsésen hűvös időnk volt, most szabadon küldhettük a kutyákat a futó birkára is. Jettának sokszor kellett leválasztania a birkákat a karámról, gondoltam is magamban, ha másért nem is, ezért a tréningért megérte, ez a feladat próbára tudja tenni a kutyákat, hisz nem mindegy, hogy hogyan oldják meg. Jetta módszere nagyon tetszik, nem csupán befurakszik a birka és a karám közé, de rá is ugrik a hátukra - és azért a Tyutyi mióta asszonyossá vált, már közelebb van a 40kg-hoz, mint a harminchoz. A szűkítő után egy együtt haladás következett a karám (=nézők, ugató kutyák) mentén, majd egy elhajtás egy rövid szakaszon. Normál esetben gond nélkül vállaltam volna az elhajtást, főleg Jettával, de a folyamatosan hazamenekülő birkák és a tőlük 3 méterre ugató kutyák (akik szintén hazafelé hajtották volna őket) miatt úgy döntöttem, hogy fele pontért teljesítem a feladatot, és gyűjtésben kerültük meg a kijelölt fát. Ez a feladat egyébként kitűnően sikerült, a szpíker is kiemelte, hogy Jetta nem is a juhok mögött, hanem mellettük halad, blokkolva ezzel az útjukat hazafelé. A kerülés (amit elhajtástban kellett volna megtennünk) után egy tyúkláb akadály következett, itt sajnos nem arra jöttek ki a birkák, amerre kellet volna, hanem ellenkezőleg, így ismét pontokat vesztettünk, viszont ezután a következő kerülés a megállítás sikeres lett. A birka kivétel után ismét megugrott a nyájunk (Szandra mesélte utóbb, hogy egy néző kutyája ugatta fel őket), így a behajtásunk nem lett olyan szép, mint szerettem volna, de azért még előtte becsülettel leszedtük őket a karámról, és megállítottuk benn, a pálya közepén - hogy mégiscsak meg legyenek állítva tisztességgel. A behajtás előtt volt egy olyan kiszökése az egyik birkának, ami miatt én is elvesztettem a türelmemet... Jetta nem szokott harapni, de ott és akkor valószínűleg megtette volna, ha nem lépek közbe... egy renitens fekete racka nagyon nem akart arra menni, amerre kérte, és elkezdte fejelgetni a kutyát. Jetta persze nem szokta ezt hagyni, de mielőtt állatviadalba fajultunk volna megállítottam és érte mentem. Első slunggal azt terveztem, hogy a kezemben lévő bottal megruházom a bunkó birkát, de végül győzött a józanság, és inkább behajtottunk... Tyutyi tehát ismét brillírozott, és a nézők is a csodájára jártak. Mondjuk adtunk mindeközben egy műsort: "Nem bántod a kutyámat, te rohadék TEEEE!" 

Jetta után Míta következett, ő már olyan nyájat kapott, ami egyszer futott előtte (három váltás nyáj/négy kutya). Egyértelműen kijöttek ismét a kutyák közötti különbségek, Míta gyorsabb, jobban irányítható, és terelésben kevés gyengesége van, az viszont itt pont fontos volt: a karámról leszedés. Mivel a futamok 50%-a (Jettánál is) arról szólt, hogy le kell vakarni a birkát a drankáról, ez most feladta neki a leckét. Végig tudták csinálni a pályát, és ami feladatot elvégeztek, az szebb is lett, mint a miénk, viszont mivel többet küzdöttek a karám mentén, így valamivel kevesebb pontot értek el nálunk. No és persze az is számított, hogy ezek a birkák nem bírják a gyűrődést, és jó szokásuk, hogy ha elegük lesz, akkor beforognak (fejeket egymás felé) és se előre, se hátra! Míta ennek ellenére meg tudta őket mozdítani, de már jóval nehezebb dolga volt, mint az első három kutyának. 

Utána tartottak egy szünetet az ösztönpróbás kutyákkal (ezekből rengeteg érkezett), így volt időm kutyát cserélni, és a bolond lányokat félholtra labádzni. A jó idő tök jó a birkának, de a bociból kihozza az állatot, és most a higgadt Pogóra volt szükségem. A higgadt Rebelle-ről pedig még a labdázás után sem mertem álmodni... 

Mivel a Bojtár osztályban nem jelent meg más kutya, így csak én indultam a két lányzóval. Pogóval léptem pályára először. Az akadályok kb az IHT 1-es osztályának feleltek meg, bővben Pogi szintje alatt, viszont így vele legközelebb már indulhatok az Öreg bojtár osztályban, ami már a saját szintje lesz. A legkorábban használt nyájat engedtük ki, hogy minél többet pihenhessenek, és Pogo szokásához híven nem csinált problémát a kihajtásból, bár már neki sem ment olyan gyorsan, mint általában szokott! A választott nyáj, bár most volt kint másodjára, már azt mondta, hogy inkább maradna, így rendesen be kellet furakodnia mögéjük, hogy induljanak már meg. Mivel Pogóról van szó, meg is indultak, de mindkettőnket meglepett, hogy ehhez többre volt szüksége egy szimpla csúnyán nézésnél. A pálya hasonló volt a Számadókéhoz, kihajtás után szűkítő, amin átmehetett a felvezető is. Mivel a birkák még mindig nem szerettek volna a közelembe jönni, így olyan szempontból ez nem segített, hogy majd én "átvonzom" őket, viszont Pogit jobban ívre tudtam rakni. Még az erős és gyors Pogival sem sikerült elsőre a feladat, sőt, karámra visszatapadás is volt, mielőtt átvezettük volna őket. Nem lett max pontos a feladat, mellészaladtak néhányan, de legalább tudtunk haladni tovább. Itt nem volt kerülgetés meg elhajtás, rögtön fordultunk a tyúklábra, ahol az volt a bíró kérése, hogy egyik kutyámmal jobbra, a másikkal balra menjek, de megválaszthatom, hogy melyikkel merre szeretnék. Mivel Jetta példáján okulva tudtam,hogy a birka jobbra kívánna menni, így gondoltam Rebinek hagyom a könnyebbet és Pogival a bal irányt választottam. Sajnos megfeleztük a nyájat, nagyon jobbra kívánkoztak. Még egy szétszaladás után megoldottuk a megállítást is, pontosabban felkészültünk rá, de a pályáról bekiabáló nézők miatt elkalandozott a figyelmem... ők úgy gondolták, itt is ki kell fognom egy birkát, míg én úgy emlékeztem, hogy nincs erre szükség. Elfordultam, hogy megkérdezzem a bírót, és bár igazam volt, a nyájam közben elszökött... Újabb összeszedés, és sajnos Poginak közben elszakadt a cérnája... tökre megértem, mert nekem is. Megruházott egy makacskodó birkát, ami elég vegyes érzelmeket váltott ki a megjelentekből. Egy tarkófogást mutatott be, vértelent, szerencsére, de jó pár lépésen át megtartotta, nem volt szép látvány. Kijött rajta az ideg, na, és amilyen bunkó fajzatok voltak ezek a rackák, teljesen meg is értem, de ez egy verseny, nézővel, szpíkerrel, így megállítottam és a bíróra néztem: mi legyen? Ő azt mondta, hogy következőre kizár, de folytassuk, így befejeztük a pályát, bár a behajtásnál már nem szöszöltem azzal, hogy a pálya közepén állítsak, csak átvittem őket az utolsó feladaton és hagytam, hogy megálljanak ahol annyira akartak: a karám mentén. Kaput nyitottunk és minimális unszolásra bementek a helyükre. Míg én kimentem kutyát cserélni, Kati, a bíró átvette a mikrofont és elmondta, hogy miért nem zárt ki a harapás végett. Sajnos nem tudtam őt figyelni, mert a kutyákat variáltam, de nagyon hálás vagyok neki, hogy mindezt kifelé is elmagyarázta. Természetesen elfogadtam volna szó nélkül a kizárást is, hisz ez egy verseny volt, de ő is azon a véleményen volt, hogy a fogás indokolt esetben szükséges, és a tarkófogás egy nagyon jó tulajdonság, ezzel okozza a kutya legkevesebb sebzést. 

Rebikével ilyen hangulatban léptünk hát pályára, hisz a két kutya között három perc sem telt el. Ez történelmi esemény volt egyébként, mint Rebelle első versenye! Egy másik nyájat választottunk, és vele a kihajtás sem ment elsőre, néhány bari bent maradt, és be kellett mennem segíteni neki. Mikor egyetlen birkával dolgozunk karámban, az a legnehezebb, és köröztünk néhányat, mire kikiabáltam a bírónak, hogy megfoghatom-e kézzel? Hiba volt, hogy nem kérdeztem meg előbb, ugyanis ebben az osztályban ezt megtehetem volna. Azzal a szándékkal tehát, hogy kihajítom a karámból elindultam a renitens felé, ám erre persze kinyargalt. Rebi közben persze a nyájra fókuszált nem az egy birkára, így a kihajtásunkat tarkította az is, hogy vissza kellett szednem a kutyámat a közben elkószált nyájról... megjegyzem: sikerült. A feladatok nála is hasonlóan alakultak, bár sikeresebben tudtuk átvezetni a birkákat a szűkítőn, mint előtte Pogival. Voltak elszökések és karámról leszedés, ami miatt aggódtam kicsit, hisz neki ez szűz terep, de szépen megoldotta. Igaz, néhányszor odamentem segíteni neki, de hamar rájött a lényegre, és harapás nélkül, simán a testi erejével szépen vitte őket. Nem volt gyorsabb, mint kellett volna (bár nem is volt hosszú egyenes hajtásunk, mint IHT-ban), és a tyúklábunk is szépen sikerült, a megállításunk kiváló lett (ez az egyik erőssége), majd gond nélkül behajtottunk. Összességében Rebi munkája kiváló volt, négy ponttal sikerült megelelőznie a saját anyját! 

Anna és Nova a gyors és sikeres ösztönpróba után a Kisbojtár osztályban indultak. A terv ugye az volt, hogy a végére hagyják a kezdőket, így azoknak már be lesz járatva a birka, de valójában a birka addigra veszettül megmakacsolta magát, beforgott, feltapadt a kerítésre és egyéb szemétségeket művelt. A négy versenyzőből legutolsóként lépett fel a pályára Nova, egy ügyes kihajtás után sajnos Anna nem volt elég szemfüles, és Novának sikerült az, amiből Rebelle-t visszahívtam: a kihajtás után gyorsan újra behajtott. Második nekifutásra azonban megoldották a feladatot, sőt, az első akadályon (kívülről megkerülni a szűkítőt) is átvitték az addigra puccshangulatú nyájat, ám onnan már nem voltak hajlandók együttműködni és sajnos az idejük azzal ment el, hogy próbálták levakarni őket a drankákról. Két perccel idejük lejárta előtt figyelmeztették őket, így szerencsére gyorsan be tudtak hajtani, ezzel három teljesített feladatot tudva maguk mögött, ami már elegendő volt ahhoz, hogy megnyerjék az osztályt. 

Ahogy az elején volt megnyitónk és himnuszunk is, úgy a rendezvény zárása is formális keretek közt zajlott, élőzenével, citerán játszották a pásztor himnuszt, majd kiosztották a díjakat: Kisbojtár osztályban Nova 1. hely, Bojtár osztályban Rebelle 1. hely, Pogo 2. hely, Számadó juhász osztályban Jetta 1. hely, Míta 2. hely.  

Nem járt a verseny hivatalos (mmint FCI értelemben) címekkel, de azért jól esett az elismerés, és persze mindig csudajó dolog érmekkel fotózkodni :) Annak ellenére, hogy Pogo és Rebelle eredménye kicsit keserédes, hisz két saját kutyám versenyzett egymással, én Rebi munkáját tartottam aznap a legjobbnak. Ez a kiskutya amilyen szétszórt és - mondjuk ki - borzasztó tud lenni, olyan összeszedett és segítőkész volt a pályán. Lehet, hogy nem "igazi" ez a győzelem, de amit ő bemutatott, az határozottan, igazi munka volt! És persze az összes lány ügyes volt, az egész nap annyira jó, annyira boldog, annyira sikeres volt, hogy egy hatalmas örömfelhőn úszkáltunk hazáig... 

Szeretek sétálni, sűrű napok estéjén egy kutya oldalán szépen csöndben kigyalogolni a világból, és magam mögött hagyni mindent, ami nehéz, mindent ami bánt. Ám egy forró nap estéjén sétálni indulni közel sem olyan jó, mint mikor a sötétséggel eljön a hűs levegő is, így utunk rövid volt, ám annál tartalmasabb. 

Rebelle-nek és Pogónak kellett legjobban a mozgás, így őket vittem magammal, a hátizsákomba bekészítettem mindent, amire szükség lehetett, és elindultunk a falu vége felé. A nap már lemenőben volt, de a levegő még izzott. Az a fajta szörnyű hőség uralkodott, amiben nem tudunk egy jólesőt sóhajtani sem... mintha elfogyna a levegő, mintha nem volna enyhülés. Lesétáltunk a patakhoz, ami a kertek alján szalad. Csodálatos hely ez, bár megvetette lábát az ember, mégis van annyira érintetlen, hogy a természetet érezzük magunk körül. A patak mellett szinte közvetlenül ott húzódik a kanális, a kettő közt pedig a helybeliek birkái legelnek - no meg persze őzek csapata, és gyakran hallatja hangját a nádifarkas is. De nem csak a parton van élet, a patak közvetlenül egy halastóból érkezik, és bizony hozza magával a halakat is, az egyik - nagyon cudar - tél végén, az olvadással Jetta egy méretes csuka előhűtött tetemét emelte ki a vízből, mégcsak szaga sem volt. Öt kutya lakott jól vele aznap. 

Ahogy elérünk a falu végéig, a szántóról egy kis fogat gurul ki, két póni húzza. A kutyákat lefektetem, utat engedünk. A kocsis megállít, majd odakiállt nekünk, hogy bántják -e a lovat? Mutatom neki a pórázt, és fejemmel az elágazás másik felére mutatok: arra megyünk tovább, nem lesz baj. A kutyák fel sem néznek a pónikra, ismerik a lovat, nem ígér számukra semmi izgalmasat. A dombon lefelé már lekerül a póráz, fussanak csak, úgysem fáradnak el soha! Már úgy megszokták, hogy száz méterenként rájuk füttyülök, hogy maguktól is visszafordulnak. És nem egyszerűen csak megállnak és visszajönnek, hanem teljes sebességükkel lefékeznek, a hátsó lábaik kicsúsznak a testük alól, ők pedig hatalmas élvezettel rugaszkodnak el újra a földről, hogy ugyanezzel a tempóval megkerüljenek, és folytassák ezt az oda-visszát, míg csak lehet. A lejtő aljáig jól belátható az út, utána magam mögé utasítom őket. Ezt az utat használják a helyiek, hogy levágják a műút nagy kanyarát, átvágnak a réten a két falu közt, és senkit sem akarok halálra rémíteni a fekete szörnyetegekkel, jól vannak ők a lábam mögött. Az elején párszor figyelmeztetnem kell őket, hogy hol a helyük, de néhány rászólás után szépen beállnak a hátam mögé, és serényen tipegve, feszülten, de ott is maradnak. Pár száz méter vezet így a patak hídjáig, ahol is végre feloldom őket: menjetek. Előttünk a rét, frissen kaszálva, a hídról pedig látom a patak partját mindkét irányban jó fél kilométernyire: sehol senki, miénk minden. 

A réten fehér foltokban gólyák vadásznak, Pogó kinéz rájuk, látom, hogy magában káromkodik egy tisztességeset, aztán elfordult, és marad az ösvényen: "Anya úgysem hagyná..." Rebelle még mindig cikázik előrefut és vissza, Pogi viszont már érzi a vizet, és kívánja is, kiadom az ukászt: "Vízbe!" és már ott van, leoson a csúszós parton és megmártóztatja a mellső lábait. Rebelle mindeközben csak fut utána, követi vakon, és kapkodja a fejét Pogo és köztem: "Mi ez? Mi történik? Hol van?" gonoszul kinevetem, hogy láthatóan nem találja meg a tőle néhány méterre csörgedező patakot, aztán megszánom, és újra beküldöm őket - már ő is vizes. Ám ebben a hőségben nedvesnek lenni sem megoldás, nincs enyhülés, nincs frissülés. Ők is érzik ezt, még mindig lihegnek, és a füvet kapkodják - hátha van rajta hűs harmat, mint reggelente szokott, de ez is cserben hagyja őket. Közben lassan közelítünk. A töltésen sétálunk, és elhagyjuk a rét vonalát, lassacskán mindkét oldalról fák és cserjék vesznek körül, csak a töltés járható és a patak partja. Az átfolyó, amit keresünk, egy kis mélyedés után van, pont, ahogy visszalépünk a töltés szintjére, egy őz néz ránk vissza a bokorból. Mindkét kutya lefagy, és felfeszül egyszerre, én pedig azonnal szólok rájuk. Visszajöttek gondolkozás nélkül, de látom rajtuk az ideget, ez már sok volt. Két napja nem mozogtak, most is csak egy rövid sétafika jutott, majd még egy vad is felugrik, itt már pórázt kapnak, mielőtt valami baj történik. Nem sokáig maradtak így, alig tíz méter múlva megtaláltam a helyet, ahol múltkor apjával és Maddox-szal játszottunk. Egy kis kiöblösödés, és az ő esetükből tudom, hogy itt sekély a víz, csak derékig ér. Felkészültem korábban, a ruhám alatt bikini, a lábamon vizicipő: gyorsan lekaptam mindent, és elővettem a labdákat... az őz máris a múlté, a két kutya élete új értelmet nyert. Begázoltam a patakba és dobálni kezdtem nekik. Hangos csobbanásokkal ugrották a hasasokat, hatalmas élvezettel, az őz már biztos messze jár. A patak, az utolsó reményem a felüdülésre cserben hagyott, bár a sodrása erős, olyan meleg volt, hogy szinte nem is éreztem... 

A kutyákon meglátszott, hogy nem ismerik a mozgó vizet, míg árral szemben dobáltam, ők nagy ugrásokkal érték el, hogy alig kelljen úszniuk, de mikor az ár felé dobtam, bizony megküzdöttek a visszaúttal. Bár a vízben ácsorogni - akármilyen meleg is volt - jól esett, a szúnyogok és egy kitartó bögöly végül csak megfutamított. Mire felöltöztem és visszaértünk a hídhoz, már nem is bántam, nagy hirtelenséggel sötétedett ránk, a gólyák is alig látszottak a frissen kaszált fűben. Rebelle csak ekkor vette észre őket, felkapta a fejét, és feszülten mozgott fel s alá a töltésen. Bár sosem képeztem rá őket célirányosan, szerencsére a szándékom, hogy ne hagyják el az utat vagy ösvényt, amin haladunk, ők is megértették. Csak járőrözött oda-vissza az út mentén, miközben hol rám, hol Pogóra nézett, hátha valakitől megkapja a feloldozást, és a madarak után eredhet. Néhány erősebb rászólás után aztán elfogadta, amit az anyja is már korábban: ma, itt, nem terelünk semmilyen állatot. 

Mire visszaértünk egészen sötét lett, és egy cseppet sem hűvösebb, és még a kutyák sem fáradtak el annyira, mint illett volna... mégis felfrissültem. Jó volt, kellett már. 

Ez summázva a legutóbbi FRPK rendezvény. Rebell-el indultam a munkavizsgán, Pogóval és Jettával pedig a szokásos, 3--as szinten. 

Tudtam, hogy Rebelle-nek még van hova fejlődni, így amolyan "legalább közel van" alapon indultunk el vele mégis ezen a HWT-n, tudva, hogy ebből nem lesz 90%-os eredmény. Valóban nem is lett, de ettől még büszke vagyok Rebire, nagyon ügyes volt, nem lázadt, nem kezdett el partizánkodni, és saját magához képest higgadt is maradt. Látszik a munkáján a tapasztalatlanság, az enyémen pedig, hogy el lettem kényeztetve az "öregeim" által, sokkal többet kellett volna segítenem neki, a hibázásaink java abból fakadt, hogy hagytam őt önállóan dolgozni akkor is, amikor nem kellett volna. A legnagyobb levonásunk a nyáj szétszaladása volt, ehhez fűznék extra kommentárt is: megegyeztünk, hogy a hőségre való tekintettel, nem futtatunk kutyát a kiszakadó birka után. Más kérdés, hogy ezt nem tisztáztuk le az összes forgatókönyvre, ebben a szituációban - mikor az egész nyáj elmegy - küldenem kellett volna a kutyát, amit a kérés félreértelmezése miatt nem tettem meg. Azt viszont kiemelnék, hogy az elhagyott birkákról gyönyörűen visszajött a jószág! A főbb levonásaink még a túl korai pózelhagyások voltak (legeltetésből és behajtásból is korábban indult, mint kellett volna). Viszont patentul megoldott egy olyan feladatot, ami extra pontos volt: a hidat, és a megállítása neki volt a legszebb. Látszik, hogy hozza a családi virtust, az egyenesekben halálra unja magát, de ha akadálynál dolgozik, akkor nagyon szépen odateszi magát. A munkavizsgán megfelelt minősítést nyertük el (itt nincsenek kategóriák), tudom, hogy a miénk volt a legkevésbé szép munka, de rengeteg ideje van még a kutyának, és vele ki fogom használni az összes lehetőséget a feljebblépés előtt (három kitűnő minősítésű futam után kell kötelezően feljebb lépni). Novemberben Portelken ott leszünk az 1-es osztályban. 

Jetta hosszú kihagyás után lépett ismét pályára, a gyakorlások alatt és itt is nagyon ügyes volt, igazából csak én bénáztam a pályán, az összes hibánk ebből fakadt. A leválogatásunk jó volt (vidin hosszúnak tűnik, de a mezőnyben még gyorsnak számítottunk), a szalagozás is. Hogy sprintelnie kellett kihajtás után, inkább a birka pillanatnyi hangulatának köszönhető (a jobb hátsó sarokba szeretnek elrohanni), gyönyörűen összeszedte. Az együtthaladás jó volt, de az elhajtáson meglepődtem, Jettának ez nagyon szokott menni, talán csak a birkák érezték hívogatóbbnak az árnyas ligetet... nem tudom, mindenesetre kár érte. A legeltetési területet viszont nekem nem sikerült elsőre megtalálnom, ott azért kavarogtunk. Az állatok kímélése miatt kifutás nem volt, ezért a legeltetésnél kint kellett hagyni a kutyát, és onnan behozni. Jetta ezt is szépen megoldotta, és nem is futtatta túl őket, cserébe viszont a birka az árnyékosabb útvonalat választtota, nem a legrövidebb, egyenes nyomvonalat, ami újabb mínusz pontokat ért nekünk. A máltai kereszt Jetta másik specialitása, 10-ből 9-szer hibátlanul oldja meg... most egy erélyesebb rászólást kapott tőlem előtte, és mint minden ilyet, ezt is egy orbitális hülyeséggel reagálta le. Hiába no, Jettával csak szépen lehet beszélni... pontosan tudja, hogy a máltai keresztben nem vágjuk ketté a nyájat. Mindezek ellenére persze a máltai fiaskó után pöröltem vele rendesen, ő pedig - ennek rendje s módja szerint - belerontott még egy olyan feladatba, ami amúgy a kisujjában van, és egy egyszerű kerülésnél kiugrasztott néhány birkát. A tyúkláb akadályunk nem volt tökéletes, de addigra már kicsit szétestünk mindketten, utána viszont a rossz helyezkedés miatt tudott kiszökni az az egy lázadó bari - és ahol egy lázad, ott több is fog. Papírforma szerint elindult utána még néhány birka... Komoly kockázatot vállaltam azzal, hogy engedtem Jettát, és részben azért van zene a vidi alatt, mert ezt a manővert a háttérben kommentálták is, de ahogy Jetta megoldotta, az az aggódó morajlást tapsra váltotta, visszatért a munkakedve is rögtön. A karámkerülés tempós lett, de jó, utána viszont a megállítás előtt lett volna egy 360°-os kerülés, amit félreértelmeztem (számok vannak benne, az nekem túl nagy kihívás), ezért mennünk kellett még egy fél kört, amibe már belehibáztunk. A megállításunkra kaptunk még levonást, de utána már szépen ment minden. Ez egy második helyet ért Jettának, "Nagyon jó" minősítéssel, azaz cím nélkül. 

A hétvége legnagyobb élménye pedig Ő volt, szívemszottya kicsi Pogácsa... nem szoktam ilyet alaptalanul mondani, de szerintem nem hogy saját magához képest, de a mezőnyhöz képest is az egyik legjobb, ha nem a legjobb futam volt az övé. Egyszerűen szuperül dolgozott, borzasztó sokat fejlődött, nagyon büszke vagyok rá! A leválogatás, kihajtás tempós volt, de jó, az együtt hajtás egészen szuper, és az elhajtás pontjáig szépen, kiegyensúlyozottan haladt, csak a megállás előtt csinált egy örömkört (a birkákat nem befolyásolta, de engem zavar, mert ez egy berögzött feszkólevezetése, amolyan rossz szokás, amiről igyekszem lenevelni). Az elhajtása nem lett tökéletes, de ezen nem lepődtem meg, nem nagyon csináltunk még rendes elhajtást. A legeltetés és behozás szerintem szuper lett, nem hajtotta rajtam túl a nyájat, viszont a nem egyenes haladás miatt (mmint a birka nem haladt egyenesen) itt is kaptunk levonásokat. A máltai keresztért kár volt, ha kicsit türelmesebb, az az egy birka sem megy félre, viszont ezen a részen nála is kicsit kikapcsolt a rendszer, és volt egy kis felesleges futkosás, ami szerencsére a birkát nem érintette, csak magamnak könyvelem el, mint fejlesztendő területet. A hídnál ugyanez a türelmetlenség "ölt meg" három birkát (ahogy az az operatőröm kommentárjában is jól hallható :) ), a tyúkláb viszont nagyon szép lett. (Valójában nem kétszer futottunk neki, csak egyszer, kicsit ferde szögben állt a lelátóra.) Bár egy birkánk mellé ment, a többi viszont azon a száron jött ki, ahol kellett, így az egész mezőnyből mi teljesítettük a legjobban ezt a feladatot. A karámkerüléssel nem volt gond, a 360° nála már jó lett, a megállításunkból megint levontak, és mellé még én is hibáztam egyet, a megállítás során vettem le a szalagot, és nem bent a karámban... a bíró engedélyére a karámon belül az utolsó feladatot "védelem" teljesítettük, szalaglevétel helyett egy birka kiemelésével. Az eredményünk egy harmadik hely lett, "Nagyon jó" minősítéssel, cím nélkül. 

Nem fordult még elő, hogy mindkét lányom dobogóra került volna, úgyhogy ezt egy nagyon sikeres hétvégeként könyveltem el, nem beszélve arról, hogy mindhárman odatették magukat, és nagyon szépen dolgoztak. Hogy mindez miként állt össze pályamunkává, és a pontok hogy sikerültek, már más kérdés, azt gondolom - a videókat többször is visszanézve -, hogy nincs okom szégyenkezni, a kutyák ösztönei rendben vannak, a megoldásaik jók, a fejlesztendő területek tiszták, tudom, hogy kivel-merre vezet az utam. Megyünk tovább, gyakorlunk, ősszel majd táborozunk, novemberben újra versenyzünk. 

Hát nem úgy, hogy szigorúan követek egy kijelölt edzéstervet... a passionate örömfutók táborát erősítem, akkor futok, amikor van hozzá kedvem/erőm (leginkább ahhoz, hogy felkeljek reggel ötkor, mert a korai fekvés nem mindig sikerül), ritkán tervezek előre. (De tudom, hogy kellene...)

Annyit tudtam, hogy ma futni akarok reggel, de este pl tízig rendeztem az állataimat és a szociális kapcsolataimat (értsd: ötezer fb üzenet, még ennyi megválaszolandó komment, és egy-két e-mail) és utána még vacsoráztam, szóval necces volt a hajnali kelés. Az összes szervezésem annyi volt, hogy még este lefőztem a kávét - ez a legnehezebb része a reggelnek, ha időben hozzájutok, akkor be tudok bootolni fél órán belül, ha nem, akkor ott ette meg a fene az egészet. Szóval a kávé megvolt, de hogy utána hogyan, s merre, melyik gatyát vegyem, kell-e füles vagy zenétlenül fussak, akarok-e kutyát vinni, merre fussak, ezek mind a pillanat döntései voltak. Azt tudtam, hogy kis kört akarok menni, 5km-t. Keveset, de azt jól. A célom most az, hogy a saját tempómban legyek képes lefutni a standard távokat úgy, hogy ne haljak meg a végére, mások ezt pulzuskontrollnak vagy ilyesminek hívják, én túlélésnek. 

Végül bevállaltam, hogy Rebelle kísérjen (konkrétan kifurakodott a kapun, mikor kiléptem, én meg arra gondoltam, miért ne?) és így a zene-kérdése is megválaszoltatott: kell a teljes figyelmem, ha ő jön velem. Egy darabig nem akarok kutyát kötni magam elé, előbb megpróbálok máshogy javítani a teljesítményemen, de az kétségtelen, hogy kutya nélkül futni meglepően unalmas, sőt, demoralizál. A megoldás hát a szabadon követő kutya, aki eddig Lemmy volt, mint a megbízhatóság szobra, illetve tettem egy próbát Vixivel is, aki bár elég szabadon értelmezi a követést, betartotta a szabályokat.  

Rebivel futni komoly bevállalás volt, nagyon sokat változott, mióta komolyabban vesszük a futást, míg korábban csak versenyfajtárs mellett húzott rendesen, újabban szólóban is belefekszik és izomból dolgozik. Arra alapoztam, hogy anyjával és nagyanyjával ellentétben még nem kapcsolta össze a földutat a rakéta-üzemmóddal, Pogót és Jettát ugyanis andalgós sétákra sem tudom kihozni oda, csak úgy, ha van nálam egy labda is, ugyanis előrerohannak, majd vissza és köztem illetve a saját mentális határuk (aminél távolabb nem akarnak kerülni tőlem) közt ingáznak, ami elég fárasztó és kockázatos is, mert bár én tudom, hogy nem vadra futnak, az utamat szegélyező vadászleseken ülő emberek nem feltétlenül. Az pedig, hogy minden levegővétellel visszahívjam őket, elég fárasztó... Ám Rebi a szóló séták alatt a kezdeti futkosás után nagyon hamar beállt a lábam mellé - ebben bíztam most is. Relatíve nyugiban haladtunk, néha kellett rászólnom, hogy ne menjen túl messze, de alapvetően szépen beállt egy körpályára, előrement 5-10métert, aztán megkerült ezen az íven, közben szaglászott, de azt szépen megtanulta, hogy az útról ne menjen le. A felugró vadak szerencsére nem érdeklik, nem keresi őket, ha meglátja, akkor is visszahívható, néhány nyúl mozdult csak meg míg futottunk, azonnal, megtorpanás nélkül reagált a behívásra, annyi jelezte csak, hogy mégis érdeklődik, hogy ilyenkor belehúzott a pórázba. Van egy-két egy méter hosszúságú pórázunk, amit ilyenkor a nyakuk köré kötök, és rögzítem a nyakörvön, őket pont nem zavarja a járásban, de nekem éppen kezemre áll, ha hirtelen meg kell fogni (praktikusak a nagytestű kutyák, no!). Jó volt, hogy ott volt velem, elterelte a figyelmem, de nem késztetett a sajátomnál gyorsabb tempóra, nem stresszelt azzal, hogy rosszalkodik, jó döntés volt, hogy magammal vittem. 

Nagyjából a második kilométer után kellett döntenem arról, hogy merre menjek, és végül bevállaltam a nagy kört, nem fordultam be balra, hanem tovább mentünk, a 7,2km-es körünk vonalára. A harmadik kilométer táján menetrendszerűen behasított a bal térdem... nem tudom mi ennek az oka (mármint azt tudom, hogy szarok az ízületeim, csak azt nem értem, hogy miért nem az elején, vagy éppen sokkal utána?), de szintén menetrendszerűen el is múlt a negyedik kilométer táján. Akkor értem oda a visszafordulási pontra, oda, ahol megszállt a gondolat... mi lenne, ha még jobban kibővítenénk...? Ha most elmegyek jobbra, be a lucernás közé, akkor akár egy tizest is futhatok. Kell nekem az a tíz? Rebelle nyelve lóg már, és nem futkos fölösleges íveket, csak szépen üget mellettem, a nap is egyre magasabban jár, biztos jó lesz ez nekünk? Hát, ha nem bírom, majd sétálunk... Nem tudom Rebi milyen véleményen volt, de befordultam jobbra. 

Itt múltak el a gátlások. Eddig sem csaptam túl nagy hűhót a szántóföldön futás körül, sosem foglalkoztam vele, hogy sima lábbal vegyek rövid nadrágot, vagy hogy milyen bután áll a sapka, de azért volt egy határ. Itt viszont, ahogy lassan eljött a fél hét, és egyre jobban tűzött a nap, úgy voltam vele, hogy pont leszarom ki és mit lát a vadászlesekből, vagy a traktorfülkéből, begyűrtem a pólóm a melltartó alá, és  kilógó derékkal mentem tovább. Meglepően könnyen vitt a lábam, no nem a haspóló miatt, egyszerűen csak elmúlt minden sajgás, nem éreztem fáradtságot, jó volt, könnyű volt. Elmentünk a focipálya és a tehenészeti telep mellett, de Rebi már a pórázon sem húzott, mantráztam neki, "szééépenlasssan" ő pedig örömmel beleegyezett. Hiába no, sprinter ő is, rövid távon királykodik. Visszafelé körön elgondolkoztam, hogy melyik irányba tartsunk, de győzött a kényelem és az erdősáv felé kerültünk, hogy a fák árnyékában tudjunk még megtenni néhány száz métert, az utolsó, 1,5km-es síkság előtt. Addigra már elmúlt hét, elkezdtem váltogatni az ütemet, mert éreztem, hogy szinte görcsbe áll a lábam, Rebi előtt pedig nyulak futkostak, de a fülét sem emelte meg. A telefonomat nézegettem néhány percenként, hogy meglesz-e a tizes a kocsiig... nem lett meg, de addigra már megérett az elhatározás, és csak egy pillanatra álltam meg az autónál, lekaptam Rebiről a bolhanyakörvet, aztán futottunk is tovább, le a patakhoz. 10.38km lett a vége, Rebszi úszott egyet, sétáltunk kicsit a virágokkal teli réten, és felballagtunk a kocsihoz. 

Nem éreztem magam kimerültnek, nem voltam fáradt. Melegem volt és szomjas voltam, úgyhogy itthon kéz- arcmosás és ivászat volt az első, és bár közel sem lett jó az időm, elégedett vagyok ezzel az edzéssel. Úgy lefutni egy tizest, hogy ne érezzem magam elcsigázottnak... ez nekem már siker. Rebi is ivott egyet, majd mikor pár perc múltán kiléptem az udvarra ugyan úgy rongyolt fel hozzám, ugrált a levegőbe és kapkodta a kezem (csináljunkmárvalamit!), mint indulás előtt. Nem vagyok meglepett csak kicsit csalódott, igazán tarthatott volna még néhány órát a nyugalom... 

Nyár van, meleg van, mi mást csinálnánk legszívesebben, mint vízbe eresztenénk a jószágainkat? Számukra is ez az egyetlen olyan mozgásforma, amiben nem kapnak hőgutát. Lássuk hogy s miként lehet illetve illik ezt megtenni.

Sokáig kívülállóként szemléltem a kutyastrandok körüli eszmecseréket, lévén a sajátjaim Rebelle érkezéséig hasnál mélyebben nem merészkedtek vízbe. Idén nyáron viszont nagyot fordult a világunk, Rebi felkeltette a többiek versenyszellemét, és azóta Lemmy is újra úszik (két éves koráig úszott, akkor hagyta abba, mikor visszakerült hozzám), Vixen szerencsére már Rebi példáját látva ismerkedett a vízzel, Pogo pedig idén nyáron - öt év után - úgy döntött, hogy nem csak szárazföldön verseng majd méhe gyümölcsével a labdákért. Így hát felszerelkeztem úszó játékokkal, és magam is elkezdtem komolyabban foglalkozni a témával. 

Először is különböztessük meg a strandolást az úsztatástól. A strandolás nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé, úsztatni viszont szeretek, nagyon hasznos és élménydús lemozgatási mód a dögöknek. A kutyát strandra magunkkal vinni sokszor inkább nyűg, sok ember között figyelni rá, ha elfáradt a vízben, kint maradni vele, bent a vízben is végig ügyelni kell rá, meg érdemes azt is figyelembe venni, hogy az emberek nem feltétlenül szeretik, ha kapnak egy szőrös zuhanyt egy kutyától... De őszintén szólva abban sem vagyok biztos, hogy a hatalmas dörgéssel járó hasasok hangját kedvelik a népek, meg egyáltalán, jól kell tudni dobni azt a játékot, hogy ne zavarjunk vele senkit a vízben. Talán nem túl meglepő, nem vagyok egy kutyastrand-fan (meg általában strand-fan), de ez gondolom ilyen introvertált defekt. Vannak ma már egyre több helyen kutyabarát strandok, ahol a nálam szociálisabbak eltölthetik kutyástul a szabadságukat, ezekről a legjobb info-források talán a lokális facebook csoportok, ahol a valós tapasztalatokról tudunk kérdezni. 

Úsztatni lehet strandon is, és erre a hétköznap délelőttöket javaslom, amikor tényleg nem zavarunk senkit! Vagy az olyan helyeket, ahol a kutya még biztonságban úszik, de nem kijelölt fürdőhely (ilyen tuti helyünk a helyi bányató-horgásztó leeresztő csatornája, nem horgásznak és nem mély a víz, de a kutyáknak már úszniuk kell és van egy labdadobásnyi helyünk). A horgászhelyekre érdemes nagyon odafigyelni, sokszor hagynak bent lehorgonyzott bójákat, amiken fenn tud akadni a kutya (velünk megtörtént már, ki kellett mentenünk), ha pedig vannak a környéken kint horgászok, akkor tartsuk tiszteletben őket, és keressünk kicsit odébb egy partszakaszt. Ők fizetnek azért, hogy ott kint legyenek, és élhessenek a hobbijuknak. (Azt meg meg sem említem, hogy nem engedünk oda kutyát horgászhoz, hogy etetőanyagot zabáljon...!)

Apportnak a legkézenfekvőbb a teniszlabda, de én nem javaslom, mivel merev tárgy, a kutya torkán befolyik a fele tó, amit szegény nem tud kontrollálni. Legfeljebb kezdő játéknak ajnálanám, amiért nem kár, ha elvész. Kaphatók ma már a legtöbb boltban (legutóbb az Aldiban láttam) puha úszó játékok, amiket képes összenyomni a jószág, így opcionális lesz számára az ivás. Hasznos, ha élénk színű (a kék színűeket nem túl meglepő módon nehezebben veszik észre). Sajnos a kemény szájú kutyák hamar szétnyúzzák ezeket a játékokat, de szerencsére szakadtan is egész sokáig használhatók. A legprofibb persze a dummy, ilyenünk is van, de kétszer drágább volt a halacskás játékoknál, így még nem mertem vízbe dobni - nehogy elhagyják nekem...

Fokozatosság és figyelem! Felhevült kutyát ne hagyjunk hasast ugrani... enyémek szerencsére beletrappolnak, körülnéznek, milyen a terep, mennyire mély, csak a sokadik dobás után kezdenek ugrálni, de nem minden kutya ilyen, és sajnos hallottunk már halálesetről, amit szívmegállás okozott a vízben. Szintén oda kell figyelni arra, hogy meddig bírja a kutya, nemrég híresült el a médiában a délegyházi kutyastrand tragédiája, mikor egy rutinos, jól úszó kutya halt meg a vízben. Nem ismerem a részleteket, sem azt, hogy boncolták-e a kutyát, mindenesetre figyeljünk oda, főleg a menős kutyáknál. A vízben a hőség sem korlátozza őket, ellenben folyamatosan mozogniuk kell, hogy fent maradjanak, így még nehezebben látjuk, mikor merülnek ki teljesen. Szoktam nekik száraz-pihenőt is adni, bár jellemzően ez úgy néz ki, hogy sétálgatok néhány száz métert a part mentén, ezek meg rohannak fel s alá, de legalább garantáltan annyira tudják kinyitni a szájukat levegővételhez, amennyire szeretnék - míg a vízben nem tudnak lihegni. Természetesen az úszási teljesítmény is növelhető, és ha valaki nem annyira paramami, mint én, annak a kutyái néha órákig ki sem jönnek a vízből. 

Egyéb eszközökről... Vannak kutyák, főleg a farok nélküliek és a bull-típusúak, akik valamiért nem tudnak rendesen úszni. Némelyek szintén bénázva kezdik, aztán belejönnek (mint pl. Vixen), ezek a kutyák mellső lábbal dolgoznak, mint az őrült (fröcsköl inkább, mint úszik), de a hátsó lábuk alig mozdul, és majdhogynem függőleges tartásban próbálnak evickélni. Maddox kutyánk (staffordshire) is ilyen, bár elég kitartóan úszik, a mai napig elfelejti használni a hátulját... erre egyébként megoldás lehet a mentőmellény, ma már kaphatók kutyáknak is egészen elfogadható áron. Másik tuti dolog az úszódeszka, ez főleg kistestű kutyáknak hasznos, de ők biztosan tudják értékelni, amolyan szigetként meg tudnak állni rajta, ha elfáradtak, így akár hosszú ideig bent tudnak maradni a vízben a gazdáikkal. Hasonló tutiság a SUP, alias stand up paddle, ami akár egészen nagy kutyákat is elbír, nagyon hangulatos közös program, ahogy evezgetünk a kutyával a tóban... még sajnos nem tudtam kipróbálni, de rajta van a listán. 

(SUP dog netes kép)

Ne feledkezzünk meg a vizek védelméről! Ennek apropóján született eme poszt is, pihinapom lévén tanakodtam, hogy lemenjek úsztatni, mikor eszembe jutott, hogy nem egész két napja csöppöztem be a brigádot... utánanézve a leírásnak, bizony 48 óráig nem mehetnek vízbe ilyenkor, és bár a szőrükről leszáradt a cucc, tehát valószínűleg a hatást már nem befolyásolja, a vízi élővilágot még simán károsíthatja. Ezért fontos az is, hogy az írtószeres nyakörveket is vegyük le ilyenkor! A nyakörvnek sem jó, de a halaknak még rosszabb. 

Az úsztatás egyébként nem csak nyáron űzhető (szemben a strandolással), ilyentén miénk az egész holtszezon - kutyaszőr-sűrűségtől függően - egészen addig, míg be nem fagynak a vizek.