Hard Dog Race Wild? 12km? A 22 akadályra már inkább nem is gondolok... Soha nem éreztem még magam ekkora bolondnak, mint most. Na jó, talán csak tegnap este, amikor megszakítva a szériámat nem a helyi - sík - földúton futottam, hanem barátaimmal a Mandulásban (ami még mindig nem technikás terep, csak egy picit szintesebb, mint a szántóföld a falu végén), és rájöttem, hogy ha nem áll lábam alá a terep, akkor azonnal meghalok.
Az elmúlt hetekben ritkábban mentem ki futni (heti 1-2x), viszont olyankor minimum 8km-t mentem, de többször sikerült 10 fölé kerülni, ezért roppant egoizmussal fogtam neki a 3,12km-es Mandulás körnek... Talán az első ezer méterig bírtam, utána csak szenvedtem, és szörnyen szégyelltem magam, hogy mindenkinek rám kell várnia. Hogy most ez a szint, vagy hogy eleve a társaim tempóját vettem fel, nem a sajátomat, vagy inkább mindkettő, azt már nem tudom és nem is érdekel. Itt ülök kiábrándultan, végigolvasva András utolsó tanácsait és azt kérdezgetem magamtól, mégis mi lesz ebből?
A lábam úgy fájt, mintha életemben először futottam volna, a tüdőm - ami hónapok óta jól viselkedett - nem csak egy, de két oldalon is beszúrt, nem kaptam levegőt, szörnyű volt. És persze Rebelle betüzelt, így az utolsó pillanatban le kell cserélnem Lemmyre, így még véletlenül sem várhatom, hogy a kutyám húzással segítsen. Egy részről ez persze előny, mert ha amúgy is csak túrázni fogok holnap, akkor az Lemmyvel könnyebb lesz.
Hogy mégis legyen valami motivációm, ha ezt végig tudjuk csinálni, akkor kb bármit.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.