"Ha nem bírom, majd sétálunk" avagy hogy lett 5km-ből 10...

Hát nem úgy, hogy szigorúan követek egy kijelölt edzéstervet... a passionate örömfutók táborát erősítem, akkor futok, amikor van hozzá kedvem/erőm (leginkább ahhoz, hogy felkeljek reggel ötkor, mert a korai fekvés nem mindig sikerül), ritkán tervezek előre. (De tudom, hogy kellene...)

Annyit tudtam, hogy ma futni akarok reggel, de este pl tízig rendeztem az állataimat és a szociális kapcsolataimat (értsd: ötezer fb üzenet, még ennyi megválaszolandó komment, és egy-két e-mail) és utána még vacsoráztam, szóval necces volt a hajnali kelés. Az összes szervezésem annyi volt, hogy még este lefőztem a kávét - ez a legnehezebb része a reggelnek, ha időben hozzájutok, akkor be tudok bootolni fél órán belül, ha nem, akkor ott ette meg a fene az egészet. Szóval a kávé megvolt, de hogy utána hogyan, s merre, melyik gatyát vegyem, kell-e füles vagy zenétlenül fussak, akarok-e kutyát vinni, merre fussak, ezek mind a pillanat döntései voltak. Azt tudtam, hogy kis kört akarok menni, 5km-t. Keveset, de azt jól. A célom most az, hogy a saját tempómban legyek képes lefutni a standard távokat úgy, hogy ne haljak meg a végére, mások ezt pulzuskontrollnak vagy ilyesminek hívják, én túlélésnek. 

Végül bevállaltam, hogy Rebelle kísérjen (konkrétan kifurakodott a kapun, mikor kiléptem, én meg arra gondoltam, miért ne?) és így a zene-kérdése is megválaszoltatott: kell a teljes figyelmem, ha ő jön velem. Egy darabig nem akarok kutyát kötni magam elé, előbb megpróbálok máshogy javítani a teljesítményemen, de az kétségtelen, hogy kutya nélkül futni meglepően unalmas, sőt, demoralizál. A megoldás hát a szabadon követő kutya, aki eddig Lemmy volt, mint a megbízhatóság szobra, illetve tettem egy próbát Vixivel is, aki bár elég szabadon értelmezi a követést, betartotta a szabályokat.  

Rebivel futni komoly bevállalás volt, nagyon sokat változott, mióta komolyabban vesszük a futást, míg korábban csak versenyfajtárs mellett húzott rendesen, újabban szólóban is belefekszik és izomból dolgozik. Arra alapoztam, hogy anyjával és nagyanyjával ellentétben még nem kapcsolta össze a földutat a rakéta-üzemmóddal, Pogót és Jettát ugyanis andalgós sétákra sem tudom kihozni oda, csak úgy, ha van nálam egy labda is, ugyanis előrerohannak, majd vissza és köztem illetve a saját mentális határuk (aminél távolabb nem akarnak kerülni tőlem) közt ingáznak, ami elég fárasztó és kockázatos is, mert bár én tudom, hogy nem vadra futnak, az utamat szegélyező vadászleseken ülő emberek nem feltétlenül. Az pedig, hogy minden levegővétellel visszahívjam őket, elég fárasztó... Ám Rebi a szóló séták alatt a kezdeti futkosás után nagyon hamar beállt a lábam mellé - ebben bíztam most is. Relatíve nyugiban haladtunk, néha kellett rászólnom, hogy ne menjen túl messze, de alapvetően szépen beállt egy körpályára, előrement 5-10métert, aztán megkerült ezen az íven, közben szaglászott, de azt szépen megtanulta, hogy az útról ne menjen le. A felugró vadak szerencsére nem érdeklik, nem keresi őket, ha meglátja, akkor is visszahívható, néhány nyúl mozdult csak meg míg futottunk, azonnal, megtorpanás nélkül reagált a behívásra, annyi jelezte csak, hogy mégis érdeklődik, hogy ilyenkor belehúzott a pórázba. Van egy-két egy méter hosszúságú pórázunk, amit ilyenkor a nyakuk köré kötök, és rögzítem a nyakörvön, őket pont nem zavarja a járásban, de nekem éppen kezemre áll, ha hirtelen meg kell fogni (praktikusak a nagytestű kutyák, no!). Jó volt, hogy ott volt velem, elterelte a figyelmem, de nem késztetett a sajátomnál gyorsabb tempóra, nem stresszelt azzal, hogy rosszalkodik, jó döntés volt, hogy magammal vittem. 

Nagyjából a második kilométer után kellett döntenem arról, hogy merre menjek, és végül bevállaltam a nagy kört, nem fordultam be balra, hanem tovább mentünk, a 7,2km-es körünk vonalára. A harmadik kilométer táján menetrendszerűen behasított a bal térdem... nem tudom mi ennek az oka (mármint azt tudom, hogy szarok az ízületeim, csak azt nem értem, hogy miért nem az elején, vagy éppen sokkal utána?), de szintén menetrendszerűen el is múlt a negyedik kilométer táján. Akkor értem oda a visszafordulási pontra, oda, ahol megszállt a gondolat... mi lenne, ha még jobban kibővítenénk...? Ha most elmegyek jobbra, be a lucernás közé, akkor akár egy tizest is futhatok. Kell nekem az a tíz? Rebelle nyelve lóg már, és nem futkos fölösleges íveket, csak szépen üget mellettem, a nap is egyre magasabban jár, biztos jó lesz ez nekünk? Hát, ha nem bírom, majd sétálunk... Nem tudom Rebi milyen véleményen volt, de befordultam jobbra. 

Itt múltak el a gátlások. Eddig sem csaptam túl nagy hűhót a szántóföldön futás körül, sosem foglalkoztam vele, hogy sima lábbal vegyek rövid nadrágot, vagy hogy milyen bután áll a sapka, de azért volt egy határ. Itt viszont, ahogy lassan eljött a fél hét, és egyre jobban tűzött a nap, úgy voltam vele, hogy pont leszarom ki és mit lát a vadászlesekből, vagy a traktorfülkéből, begyűrtem a pólóm a melltartó alá, és  kilógó derékkal mentem tovább. Meglepően könnyen vitt a lábam, no nem a haspóló miatt, egyszerűen csak elmúlt minden sajgás, nem éreztem fáradtságot, jó volt, könnyű volt. Elmentünk a focipálya és a tehenészeti telep mellett, de Rebi már a pórázon sem húzott, mantráztam neki, "szééépenlasssan" ő pedig örömmel beleegyezett. Hiába no, sprinter ő is, rövid távon királykodik. Visszafelé körön elgondolkoztam, hogy melyik irányba tartsunk, de győzött a kényelem és az erdősáv felé kerültünk, hogy a fák árnyékában tudjunk még megtenni néhány száz métert, az utolsó, 1,5km-es síkság előtt. Addigra már elmúlt hét, elkezdtem váltogatni az ütemet, mert éreztem, hogy szinte görcsbe áll a lábam, Rebi előtt pedig nyulak futkostak, de a fülét sem emelte meg. A telefonomat nézegettem néhány percenként, hogy meglesz-e a tizes a kocsiig... nem lett meg, de addigra már megérett az elhatározás, és csak egy pillanatra álltam meg az autónál, lekaptam Rebiről a bolhanyakörvet, aztán futottunk is tovább, le a patakhoz. 10.38km lett a vége, Rebszi úszott egyet, sétáltunk kicsit a virágokkal teli réten, és felballagtunk a kocsihoz. 

Nem éreztem magam kimerültnek, nem voltam fáradt. Melegem volt és szomjas voltam, úgyhogy itthon kéz- arcmosás és ivászat volt az első, és bár közel sem lett jó az időm, elégedett vagyok ezzel az edzéssel. Úgy lefutni egy tizest, hogy ne érezzem magam elcsigázottnak... ez nekem már siker. Rebi is ivott egyet, majd mikor pár perc múltán kiléptem az udvarra ugyan úgy rongyolt fel hozzám, ugrált a levegőbe és kapkodta a kezem (csináljunkmárvalamit!), mint indulás előtt. Nem vagyok meglepett csak kicsit csalódott, igazán tarthatott volna még néhány órát a nyugalom...