Annyit kapsz, amennyit beleraksz...

Nem, ez nem igaz teljesen... néha többet, néha kevesebbet, néha a szerencse is számít, néha csak a saját tehetséged. Nem fekete és fehér, de mégis... az utóbbi évek munkája alapján már én is látom, egyre tisztábban, miről szól a munka és az eredmények viszonya... pedig még messze nem ott, ahol lehetnénk.

Az utóbbi időben kicsit egyenesbe jöttünk. És ahogy normalizálódott az életünk, úgy át is alakult, egyre többet tudtam kutyázni, holott ez a változás együtt járt azzal, hogy immár 8 órás munkahelyem van, ráadásul össze-vissza napirendben, hétvége nélkül. Mégis, ebben az utóbbi időszakban jött el az, hogy rendszeresen (ha nem is olyan gyakran, mint szeretnénk) el tudunk menni kutyasulizni, havonta legalább egyszer, de néha többször is eljutok terelni (rémlik még, mikor arról panaszkodtam, hogy nincs gyakorlóhely és szó szerint a versenyek jelentik a tréningeket? mert nekem igen!), idén az összes tervezett terelőversenyre elmentünk, ebben volt egy külföldi is, meg még egyéb kihívások - súlyhúzó, és Hard Dog Race. 

És ha beleraksz, kapsz is érte valamit, az eredmények jönnek, egyre jobb helyezéseket érünk el, gyűlnek a csetreszek, és ma, ahogy végiggondoltam a terelős pályafutásunkon megfogott ez a gondolat. Nem is olyan régen - csak néhány éve volt - még a sírás kerülgetett, hogy nekem semmi sem sikerül, nem jutottunk el versenyre, nem volt hol gyakorolnunk, sokkal kevesebb eredményt tudtunk felmutatni, pedig a kutyák nem változtak, Jetta, és Pogo már akkor is ott volt, és már akkor is tudtam róluk, hogy ennél sokkal többre hivatottak... Keserűség, kiábrándultság volt bennem nagyon sokáig, és még tavaly év végén is a hatalmába kerített, mikor egy-egy tréningen úgy éreztem, egyszerűen nem haladunk, megrekedtünk, felmerült bennem, hogy minek erőltetem ezt egyáltalán? De szerettem annyira, hogy ne szálljak ki, így folytattuk, "ha csak örömből, hát örömből" felkiálltással és szépen, lassan - borzalmasan lassan - elkezdtem látni a fényt. 

Először csak elhúzták előttem a mézes madzagot, mikor Pogi először mutatott be fegyelmezett pályamunkát, most pedig ott tartunk, hogy két egymást követő versenyen el tudom róla mondani, hogy piszok jó volt... Ami pedig Rebelle-lel történik, az maga a szárnyalás. Ez a kutya szinte alig ment le mínuszba, sokkal kevesebb kihágása volt, mint a jóanyjának, és a lehetetlennek hitt feladatok is egyre közelebb vannak, ez a kutya egyre jobb és jobb. 

Hogy azért-e, mert veszett jó kutyát tenyésztettünk...? Nem tudom. Jónak piszkosul jó, az nem kérdés, de hogy ebből mekkora hányad a rám ragadt tapasztalat és tudás, azt már nem tudom megmondani. Ezt nem nagyon tudom nagyképűsködés nélkül megfogalmazni, bocsi... az évek, a versenyek, a tréningek, a sikerek és a hibák, amiket elkövettem mind-mind raktam rám, és faragtak belőlem, minden egyes vélemény a pálya széléről, amit hozzánk intéztek, az összes - ezerszer - visszanézett videó, hozzáadott ahhoz, hogy mostanra javulni tudtunk. És a történetnek még messze nincs vége, megyünk tovább, Pogit csiszoljuk, Rebellet fejlesztjük, Tyutyikát pedig hagyjuk boldognak lenni - míg a terelés ezt adja neki, addig, és csak addig, terelni is fog. 

Annyit kapsz, amennyit beleraksz... És itt a lényeg, kiemelve és rengetegszer aláhúzva: amennyit beleraksz! Mindezért cserébe fut a lakás (az egész ház), koszosak az ablakok, kupis az udvar, sőt, még gazos is, nincsenek már más háziállatok (macskák, halak meg agáma azért van, de semmi flancos), ritka a másfajta program, kutyák vannak, tréningek vannak, csak az esti filmem a kötelező, meg heti egyszer-kétszer a reggeli kávé melletti agymenés erre vagy a másik blogra. Nincsenek flancos kiadások, csak edzések és nevezési díjak, néhanapján felszerelés. Szinte minden erről, róluk szól. És ezt nem azért mondom, hogy mártírkodjak, mert én ezt - minden nyűgjével együtt - borzasztóan élvezem! Amikor szeretsz valamit, azt nem érzed tehernek. A futást és a bringát is, ahogy megtanultam szeretni, javultak az eredmények, persze ha tehetséges, vagy szerencsés lennék még jobbak lennének, így marad a gyakorlás, ami nem lesz teher, mindaddig, míg a szenvedély hajt előre. Szerencsés minden olyan ember, aki talál magának ilyet.