Hard Dog Race Wild: a határainkon túl

Amennyire a verseny előtti utolsó kutyakemény posztot olvasva beparáztam, annyira nagy megkönnyebbülés volt végül a Hard Dog Race Wild. No nem azért, mert olyan könnyen adták azokat az érmeket...

Sokat meséltem már a HDR felkészülésünkről, és akinek volt türelme egyet-egyet elolvasni, az tudhatja, hogy közel sem vagyok túl jó kondiban, nincs tapasztalatom futóversenyekből, vagy OCR (obstacle course race) terén, csak a HDR Base volt előttem, amit ugye elég nehezen sikerült túlélni. Ehhez képest a Wild olyan élményt adott, amit már ott a helyszínen is imádtam, nem csak kipihenten, a verseny másnapján kezdtem el derűsen látni - és így volt ezzel az egész pécsi delegáció is, egyszerűen imádtuk!

Az eredeti terv úgy szólt, hogy Rebelle-lel futok, mint legutóbb, apjuk pedig Pogóval, ám minden szukánk betüzelt, így hirtelenjében változtatni kellett a felálláson. Gábor végül bevállalta a versenyt Maddox-szal (szájkosárban a biztonság kedvéért) én pedig elővettem a jolly joker Lemmy kutyát.

(A két hősöm - #beauceronsareheros - Rebelle és Lemmy)

Ez alkalommal két csapattal tudtunk menni, 12 fő (négyen kutya nélkül) és bár a közös edzések elmaradtak, a csapatpóló szerencsére összejött (ezer köszönet érte Már Norbinak!) ahogy a rajt előtti fotó is. A Vizslafotózásnak hála profi előtte-utána fotókat tudtunk készíteni, ez nagyon nagy találmány volt! De nem csak ez volt az egyetlen javított skill a Base óta, a parkolás ez alkalommal problémamentesen zajlott, volt öltöző, és értékmegőrző, a regisztráció alatt mindent hipp-hopp megoldottunk, majd még maradt is időnk nyugiban átöltözni, felkészülni (levenni sípcsonttal a vonóhorgot, hogy jól induljon a verseny), és aztán megejtsük azt a bizonyos fotót, immár teljes díszben. 

A felszerelés kapcsán változóak voltak a vélemények, Péter (rutinos terepfutó) egyáltalán nem vitt frissítést, és nem is hiányolta, emberem (akinek még nem volt rutinja 12km-es terepen zajló versenyen) vitt magával, de haszontalannak tartotta, Kromek brothers (mindketten rutinos spartanosok) szintén camelbakkel indultak útnak, és én is vittem a kis trail táskámat a szopózsákkal együtt, és bizony a javát el is kortyolgattam. Ruházat és cipő kapcsán már nagyobb volt az egyetértés, a pólónk jóféle Kalenji, a nadrágok mindenhol technikai (az nyert, akinek a térdéig is leért!), a cipők terepre való, jól tapadó fajták. A kutyákon hámok, bár itt már volt szórás, ahogy a rugalmas szárakkal is, Veráék statikus kötéllel futottak, és nagyon jól teljesítettek, nekem azért jól esett az a gumis betét... 

A rajtunk 15:15-re szólt, fél órával előtte már ott tipródtunk, nem kicsit izgulva, próbáltunk valamiféle bemelegítést ellesni a fiúktól, de a magam részéről leginkább csak toporogtam. Az utolsó előtti pillanatban aztán egyszer csak odajött hozzánk egy hölgy, press-es mellényben, és közölte, hogy interjút fognak velem készíteni a verseny után, majd lefotózott, mondván, hogy nyomon követnek majd a verseny során is. Elvicceltük a többiekkel, hogy "nem lesz nehéz követni" és "attól ne félj, hogy egyszer csak eltűnök a horizonton", de jobban belegondolva nem tudtam örüljek-e neki, hogy kiemelten kerül megörökítésre a szenvedésem.... 

A rajtunk úgy sikerült, ahogy terveztem: lazán, lassan. A Base-en két fő komponensre szűkítettem a korai elhalálozásom okát: a meleg és a gyors rajt. Az első 500méteren ellőni minden tartalékot nagy balgaság lenne, és ha már egyszer úgy hozta az élet, hogy a kevésbé húzó kutyával tudok futni, akkor azt maximálisan ki is használom: Lemmy folyamatos fékezése, lassítása foglalta le a figyelmemet, és hagytam mindenkit elmenni magunk mellett. Bár korábban ugyanezt ajánlottam Dani öcsémnek is (Ozzyval) ők inkább továbbmentek a lányokkal. 

Az első akadályunk egy kutyaólas bújkálás volt, rögtön átgondoltatta velem ezt a trail zsák-dolgot... amúgy sem vagyok olyan kicsi szerzet, de itt aztán hasmánt kellett kúsznom - majd később a többi hasonló akadálynál is. Némi futás után az első vizesárok jött, amire Lemmyvel nem gyakoroltunk külön (bár Rebivel sem, csak Rebi kifejezetten szereti a vizet), így kicsit meglepett a reakciója: hosszában átugrotta. Közönségsikert aratott ezzel, de azért a rend kedvéért meggyőztem, hogy nem lesz olyan rossz neki, ha bejön mellém, elvégre amilyen hatalmas állat, mindenhol leért a lába. Utána aztán volt gumidzsungel - ez inkább nekem volt kényelmetlen - majd még egy kis víz, a konténeres vizesakadályok kicsit nehezebbek voltak, de ezeknél is odafigyeltek a szervezők, hogy az ugrabugráló kutyák se sérüljenek: csőszigetelőket húztak a konténer élére. A söröshordós cipekedés keménynek tűnt, de szerencsére üresek voltak :) Ez alkalommal elég sok "egyszerű" futós szakasz volt, helyenként teljesen síkban, ami lehetőséget adott idő- illetve energianyerésre. Energia alatt nem csak a felszabaduló ATP-t értem, hanem azt a morális feltöltődést is, amit a kilátás nyújtott: a domba, amire a - végig szalagozott - út felvezetett fantasztikus kilátást adott a Pilisre. Nem győzöm ismételni, hogy nemrég kezdtem csak el futni, ezért hát ne tessék meglepődni, de nekem hatalmas mentális plusz volt az, hogy egyrészt a sík szakaszokat futva tudtam teljesíteni, másrészt, hogy ez a futás képes volt pihentetni. Jó, oké, kocogás, de teccikérteni... tempó le, pulzus vissza, kortyol, lélegzik, kortyol, és ha minden helyreállt - képes voltam újra szaggatottság nélkül beszélni a kutyához - akkor tempó fel. Ja  igen, merthogy a kutyához szinte végig beszéltem.

(A fotón Beowulf gyermekem és gazdája, Tamás)

Beugrós szereplő volt a lelkem, futni ugyan futottunk együtt, de míg Rebinek jól sikerült szerepelnie a Base-en addig Lemmynek ötlete sem volt arra vonatkozóan, hogy mi a halált csinálunk mi itt. Ennek ellenére vidáman, és tettrekészen állt mellettem mindig, elég csak megnézni a hordós képet: láb mellett menetelve arra vár, hogy szóljak neki miben segítsen... csak a vizes dolgokat nem kívánta a lelke, de azt is megtette, mert ő már csak ilyen fényes páncélzatú hős lovag. A patakjárás során mondjuk szabad utat adtam neki, amivel élt is: a meder szélén egyensúlyozott, de mivel aznap ő kb az ötszázadik kutya volt, aki ezzel próbálkozott a meredek part sáros szánkópályára hasonlított, így sokszor visszacsúszott a vízbe - ami egyébként rémesen hideg volt. Nagyjából 50 métert gázoltunk a dzsindzsában, bokrok között, és bizony vigyázni kellett, mert a meder tele volt árkokkal, egyszer majdnem el is estem. Többször is eszembe jutott, hogy talán hoznom kellett volna a túrabotjaimat - pl. ott a patakban - és amilyen terepviszonyok voltak valószínűleg segített is volna. A patakból kifelé egy jókedélyű fotós várt "Ér ám mosolyogni!", és egy pályasegítő, aki megkérdezte a kutya nevét, majd hívta felfelé. Mint már utaltam rá, előttünk jártak már ott kb ötszázan kutyával, és a part meglehetősen meredek volt, meg még fényesre csiszikelt sáros is, így a kimászásom záloga a negyven kilós, karmokkal rendelkező Lemmy volt. Szépen fel is ment a segítőhöz (még szerencse, hogy ilyen szociális az állat), majd a húzásomra azt hitte, vissza kell jönnie... eltartott egy darabig, míg kievickéltem, de végül rájött, hogy mi a szerepe, már épp kezdtem volna fellélegezni, mikor hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, hogy segít a mögöttünk haladó Veráéknak is (Boróka kutya nagyon szimpi volt neki), és elindult vissza a patakba. Mivel deréktájékon hozzám volt kötve, ezen a ponton sikítva hívtam vissza. A patak  után ismét futós szakasz következett, és itt már a pihenés/időnyerés tényezőkön túl egy új is felmerült: felmelegíteni magam. A lábaim szinte átfagytak, ami nem túl szerencsés ilyen izommunka során, így bármennyire is fáradtnak éreztem magam ott és akkor, magamra erőltettem a futást, nehogy a hirtelen lehülés miatt hátrányba kerüljünk. Sík földúton haladtunk, ez nagy segítség volt, és ez volt az a szakasz, ahol egyszer csak feltűnt egy csapat, mint amolyan fekete falanx, egy tömbben, egy tempóval haladva - de milyen volt az a tempó! - állvahagytak minket Lemmykével, pedig azért csak futottunk mi is. Később kiderült, hogy ők a Csonttörők - úgy is néztek ki - és megnyerték a csapatversenyt. Pici emelkedő után jött egy négykézlábazás, hogy ne legyen egyszerű egy királydinnyével szórt terepen - az egyik ujjamban még mindig van letört tüske - majd kicsit később jött egy újabb vizes konténer, plusz frissítőpont. Mivel az izotóniával töltött szopószatyor jól tette a dolgát, én pedig következetesen tíz percenként kortyoltam kettőt, a frissítőkön csak módjával ittam, Lemmyke pedig szinte egyáltalán, mondjuk ő kiszolgálta magát a patakból. Rövid felfelé után érkezett egy olyan akadály, ami kihívások elég állított... agility kúszó, mindkettőnknek. A táskámat átadtam a pályasegédnek, majd elkezdtem agyalni, hogy mégis hogy a halálba fogom ezt megoldani a derekamra kötött kutyával. Végül megkértem a segédet, hogy hívja a túloldalról, ez elég volt ahhoz, hogy Lemmy lássa, nem az ismeretlenbe küldöm, majd leoldottam magamról. Lemmy a mérete miatt valóban kúszik a kúszóban, és biztos, hogy nem fog tudni megfordulni sem, ha a szár végére ér, én pedig nem tudok olyan tempóban mászni, hogy tartsam vele az iramot. Úgy spekuláltam, hogy valószínűleg megriadna, hogy nem tud kimenni és esetleg elindulna előre - magával vontatva a kúszót meg engem is. Az elengedésével végül sikeresen megoldottuk a feladatot, őt fektettem, ahogy kiért, és nem sokkal később átevickéltem magam is. A táskát visszaszerkeszteni tartott a legtovább kb, de ha már lent volt, gyorsan kivettem egy energiazselét, mert számításaim szerint a féltávnál tartottunk. Némi erdőjárás következett, aztán erős lejtmenet, itt nagyon örültem neki, hogy Lemmy van velem és nem Rebelle, őt ugyanis szimpla vokális jelzéssel le tudtam lassítani. Kicsit később újabb vizes konténerrel találkoztunk, majd jött egy szellemes újítás: súlymellényben fel a pótkocsira, mész egy kört, átkúszol a kötél alatt, majd vissza a pótkocsira és le. Nyilván kutyával. Addigra kb 8-9km volt mögöttünk, kúsztunk, másztunk, futottunk, szóval pont kellett az a 15kilós mellény... 

(Apjukat nem zavarta a súlymellény, még mellé segített Madnek befejezni az ugrást és lejutalmazni is volt volt hangulata :) )

Eztán volt alkalmunk kicsit rápihenni a következő akadályra - emlékeim szerint itt már voltak sétálós szakaszaink - közben pedig volt egy frissítőpont vet-check-kel, aztán jött a kutyák mumusa: a fedett vizesakadály. Ide még a türelmes Lemmyke is ódzkodva jött be, de aztán ahogy látta, hogy leér a lába - neki mindenhol leér a lába - már nem problémázott, átmásztunk a korlát alatt, és mentünk tovább. Kezdtünk közeledni a fesztiválterülethez, a pálya szélén szurkolók álltak, és volt egy újabb kis felfelé menetünk, immár gumik között, aztán jött az én mumusom: a kennel fölött átmászás. Lemmynek sok dolga nem volt, őt csak beraktam a kennelbe, ám nekem a feje fölötti borzasztóan hiányos létrán kellett átegyensúlyoznom, tudván, hogy veszettül csúszik minden foka. Nem voltam gyors, de legalább nem tipródtam az akadály előtt hosszú percekig, mint legutóbb. Nagy megkönnyebbülés volt kivenni a kutyát és elhúzni onnan... minél messzebbre. Egy mókás ám meglepően nehéz akadály következett: élükre állított traktorgumik sora, amiken persze csontig van kopva a rece. Az első adagon találtam kapaszkodót, a másodikon viszont elcsúszott a sáros-izzadt kezem, csak feküdtem a gumin, mint holmi groteszk béka, miközben Lemmy a túloldalról drukkolt... egy versenytárs - akivel egy ideje együtt haladtunk - odaérve felajánlotta, hogy feltol, vagy bakot tart, borzasztó kínosnak éreztem, de erőből már nem voltam képes felugrani, kapaszkodót nem találtam, így végül hagytam, hogy megtoljon alulról, sikerült is. Ugyanezen gumikból egyet-egyet keresztben is felállítottak, hogy átbújjunk rajta, erre a megoldásomra viszont majdnem büszke is vagyok, egész trükkösen és tempósan sikerült átbújtatnom nem csekély testemet.

(Tamás és Beowulf a Soproni falka színeiben indult)

Mire eddig elértünk mögöttünk volt a pálya háromnegyede és testbe és lélekben is elfáradtunk, így most már nagyjából a pályaleírás mentén tudom csak felidézni a történteket, a Zoetis koktél nevű akadály sejtésem szerint a ponyvával takart gumikkal szegélyezett vizesakadály lehetett, ez volt még az egyik legbarátságosabb a sok közül... jól ellensúlyozta a rácsos vizes akadályt. Örülök neki, hogy az első fedett vizesárok nem ez volt, mert nem biztos, hogy akkor Lemmyt rá tudta volna venni egy ismétlésre, így viszont hajlandó volt elfogadni, hogy ezen is keresztül kell mennünk. Itt jött először szembe velünk a siratófal, amin már nem tudtam futva feljutni. Kaptunk viszont utána egy erős lejtőt, amin leérve a táposzsák cipeléses akadályhoz értünk. Két zsákot kapott mindenki és egy kis ficakot kellett megmászni vele. Alapvetően nem lett volna olyan nehéz a feladat, de mivel ebben táp volt, Lemmyke meg beauceron, így a söröshordós kalanddal ellentétben nem a bal oldalamon maradt fixen, hanem körözött, és nézte, hogy nem-e ereszt valamelyik zsák... mindezt a derekamra kötve. Nem egyszerű egyszerre levegőért kapkodni, kutyát fegyelmezni, zsákot cipelni 10km futás után hegynek felfelé, miközben egy negyven kilós kutya pongóésperditásat játszik a lábaiddal... egy picike lejtőt kaptunk még eztán, hogy elérjünk egy kiemelten szivatós akadályig: a löszös talajon kialakított kúszón - tényleg kúszó, esélytelen volt négykézlábazni - végigmenni, miközben slagoznak.

(Még Beowulf is beleért, Lemmy pedig nála is magasabb)

Addigra már beborult rendesen, kicsit csöpögött az eső, szóval pont nem hiányzott a csaphideg víz, a zsákom is folyton beakadt a kötélbe és Lemmy sem úszta meg a kúszást, amilyen nagy mamlasz a háta bőven beleért a kötelekbe, így egy alkalommal ki is lépett a pályáról, de aztán észrevette a kijáratnál térdelő fotóst és összerakta, merre az előre. Még nem lett meg az összes fotó, így egyelőre nem tudom mennyire örüljek neki, hogy szinte minden fotós megkérdezte én vagyok-e én, de az biztos, hogy erre a nyakig sáros (Lemmy farka extra arcpakolást biztosított) képre nem vágytam túlzottan. Csodával határos módon az ivózsákom szopókája nem lett full sáros, így néhány kortyot még magamhoz tudtam venni az utolsó mászás előtt. Ez volt mind közül a legrosszabb, csumára koptatott siratófal. Sajnos nem tudtam egy lendülettel megmászni, többször megálltunk zihálni, pedig Lemmy fiú hős volt, és ment volna előre. A lejtmenet sem volt könnyebb, de ott legalább egy ütemben tudtunk haladni, megtorpanás nélkül. Még volt  a vége előtt két akadály, de azok már jelentéktelennek tűntek, kis SINB szlalom, meg egy palló, aztán befutás. Rajtszám alapján kaptuk meg a csomagjainkat és a pólót, majd onnan rögtön indultam megkeresni a többieket. Innentől kezdve kicsit kuszává vált a történet, kellett volna egy "utána" csapatfotó, egy zuhany, és még közben a press is keresett, hogy akkor interjú legyen, én meg eléggé szétestem, így végül az interjú is csúszással lett meg, a Vizslafotós sátor elpakolt, mire összegyűltünk, de legalább mire igazán hűvös lett, már száraz ruha volt rajtam. 

(Csaba és Böbe a siratófalon, bal felső sarokban pedig feltűnik egy fekete kupac, ami Lemmy kutya)

(Itt már nem volt egyszerű őszinte mosolyt produkálni :) )

Bár a csapat egy része addigra már elindult hazafelé, a "kemény mag" megvárta az eredményhirdetést, és együtt indultunk útnak, elhatározva, hogy a legközelebbi meki felé kitérünk, mert erősen megjár mindenkinek a győzelmi hambi. Büszke vagyok a csapatra, Péter összetett 25., nemenkénti 20. lett, Viki 104. összetett és 24. női és Anna is odatette magát, 118., nemekénti 32. lett. Az én eredményem nem ennyire szép, 331. lettem az 513 induló közül, és 168. a 302 női indulóból. 

Summázva a napot, eszméletlenül élveztük, nagy volt az egyetértés abban, hogy ez messze jobb volt, mint a Base, Viki már azt is felvetette, hogy minden hétvégén lefutná - én maradnék mondjuk  havi egynél - szóval nagy respect a szervezőknek, most aztán tényleg odatették magukat, az időjárás is a barátunk volt, minden klappolt, na! A saját eredményemmel is elégedett vagyok, a cél az volt, hogy 2 óra alatt beérjek, ezt csak 4 perccel léptem túl, de az erős középmezőnyben végeztem alleszusammen és a nők között is, ahogy egyik kolléganőm rámutatott: "lehagytál majdnem 200 embert!"