Ahogyan arról korábban beszámoltam, mostanában kispadon ülök a fél-balkezem végett, illetve kihasználom a táppénzt és kiskutyázok, így kevés mesélnivalóm van, és ami van, azt sem tudom olyan tempóban leírni, mint szeretném. Történt viszont a közelmúltban olyan dolog, amit nem hagynék beszámoló nélkül. 

Egy random pites-staffos csoportban (amelyeket egyébként hajlamos vagyok eléggé lesajnálni) hívták fel a figyelmemet egy edzőtársat kereső fiatalemberre. Ő is a környéken lakik, és mivel már régóta szerettünk volna helyben találni olyanokat, akikkel közösen tudunk menni ktg-hatékonyan versenyre, hát rögtön le is csaptam a kínálkozó lehetőségre. A beszélgetés során aztán felbukkant még néhány Pécs környéki sport bullos (legyen ez a halmaz neve, vannak pitesek, staffordosok, staff bullosok, mixesek), és hamar új csoport jött létre, Sport Bulls Pécs néven. Egyelőre közélhúzó edzések megbeszélésénél tartunk, de remélem a következő versenyre lesz köztük olyan, aki benne lenne egy tele-kocsi projektben is. (Továbbá az összeesküvés-elmélet kedvelők részére nyilvános is.)

Hogy felavassuk a kezdeményezést, le is nézett Mad és apja Dombóvárra, a Dombó-Dog suliba, ahol összemérték magukat a helyi erőkkel, akiket Prézlee és Dragee képviselt. 

Kötélhúzásról, hogy írjak valami értelmeset is: Két hámmal kikötött kutya egymással szemben, biztonságos távolban (értsd: ne tudják elérni egymást) akik közös húznivalót kapnak. Ez lehet két összekötött harapópárna, vagy ami még jobb: tűzoltó tömlő. Ennek az anyaga olyasmi, mint a francia párna, lecsúszik róla a kutya, ha nem szorít elég erősen. Így rövidebbek a mérkőzések, viszont valóban dolgoznak, ritkább az "utazás", nem nagyon tudnak hova beakasztani. Mivel a kutyák egymással harcolnak, és ezzel nagyon is tisztában vannak, a magam részéről nem ajánlanám, hogy jó barátokat egymással edzessünk, mert utána már valószínűleg nem lesznek pajtik, de azoknak, akik amúgy sem partiztak volna közösen másokkal, ez egy jó edzésmód. Egész testet megmozgat, nem csak az állkapcsot, de ha féltjük a kutya fogását, akkor érdemes mellett állni és korrigálni, ha szükséges, mert ha valamikor, hát ilyenkor rá tudnak szokni a lyukas fogásra (nem csak a fáradtság, de a könnyebb lélegzés miatt is). 

Mad mindkét ellenfelével 20-20 percet ment, elsőre még csak álltak mellettük a fiúk, másodjára apja rásegített biztatással, és ezzel el is érte, hogy elvegye a tömlőt. Magától ugyanis Mad addig dolgozott, míg a vele szemben álló kutya, ahogy elkezdett elfáradni, ő is engedett, viszont a biztatásra összeszedte magát, és egy erős rántással megszerezte. Egyébként Maddox jelenleg 20,5kg, mindkét ellenfele kb 7-10kg-val volt nehezebb nála.

A 20 perc versenyszerű kötélhúzáson még lófütty, de edzésnek pont jó volt, legközelebb holnap délutánra beszélt össze a csoport egy ramazurit, akkor remélhetőleg még több tapasztalattal jövünk haza. 

A hónap elején ismét Szaporcán gyűltünk össze, a baranyai terelőparadicsomban, ahol a körülmények is szerencsésen terelő-baráttá váltak, és a birkák is egyre együttműködőbbek, hála a rendszeres tréningeknek. Még mindig elő-előfordul, hogy mikor elegük támad a kutyázósdiból, elkezdenek "felkeményedni" és igen nehezen lesznek terelhetőek, de érezhetően egyre könnyebbé válik a munka velük. 

Az első nap rövid elmélettel kezdődött, majd Jetta bemutatta, mit kell egy terelőkutyának csinálnia. Az öreglányt meg is futtattuk rendesen, a kezdet kezdetén a munkakarám és a leválasztott birkák egymás mellett voltak, és persze mindig vissza akartak szökni egymáshoz. Jettával még csak-csak megoldottuk a problémát, de nem akartuk a teljesen kezdő kutyákat a karámról leválasztás nehézségeinek kitenni, így a bemutató után gyorsan átépítettük a területet. A munka eztán zavartalanul folyt. 

6-7 kutya gyűlt össze mindkét napra, javarészt kezdők, és mind magyar fajták (mudik és egy sinka). Az elsőbálozók az alapok alapját, a balanszot tanulták, a kicsit rutinosabbak az egyenes haladást és az elindulást, mi pedig folytattuk ott, ahol Székesfehérváron abbahagytuk. 

Rebelle-lel az irányok fixálásánál tartottunk, ezt vittük tovább a szaporcai futós birkákkal. A feladat továbbra is az, hogy a kutya addig mozogjon a nyáj mellett a megadott irányba, míg meg nem állítjuk, ami egészen szépen megy neki, míg engem is hátulról kerülhet, de egészen beragad, ha köztem és a nyáj közt kell elmennie. Ezen dolgoztunk, illetve azon is, hogy ne csak a "segített" irányból induljon el szépen. Azaz nem csak úgy indítottam amolyan rövid kifutásokra, hogy balra indításnál nekem balra helyezkedett és testtel toltam a megfelelő irányba, hanem ellentétesen is: balra küldésnél ő a jobb oldalamon helyezkedett, én pedig valamivel mögötte. Ezzel az elkövetkező távolsági munkát alapoztuk, illetve segítség lesz majd elhajtás során is. Ilyenkor persze figyelünk arra is, hogy a kifutás is szép legyen, illetve utána nem mindig hagyjuk felvenni a birkát és balanszolva elindulni a nyájjal, hanem irányba küldöm tovább, és elvárom, hogy előttem elhaladva teljes kört fusson. Ehhez a hétvége során már arra volt szükségem, hogy magamhoz hívjam, de egy idő után jobb oldalra egészen ügyes lett, a bal oldala sajnos gyengébb, így ezt továbbra is gyakorolni fogjuk. 

Még van mit gyakorolni, a lassítás-megállás továbbra sem erőssége, de látványosan javulunk minden tréninggel, a lendületét pedig még mindig imádom, egyszerűen jó nézni, ahogy dolgozik...

Alice is nagyon nagyot ugrott saját magához képest, kiegyensúlyozott, higgadt egyenes haladást mutattak be, ami korábban valahol elromlott, és Ally begörcsölt kicsit a témában. Most a két nap 4 tréningje arról szólt számára, hogy szépen kísérje a birkát, ne nekifutásokkal bírja mozgásra, hanem a kisugárzására, erejére támaszkodva hajtsa őket előre. Nagyon szépen dolgozott vasárnapra. 

Anna és Nova a távolságot, íveket, kifutást gyakorolták. Még nincs egyetértés abban, hogy a szűk ívek születettek, a tanulással (agility) jönnek, vagy mindkettő közrejátszik, a lényeg, hogy elég idős és tapasztalt a leány ahhoz, hogy a szőrös birkát megkülönböztesse a színes akadályoktól, anyja pedig elvárja tőle, hogy a helyzetnek megfelelően működjön. Ő is sokat fejlődött a hétvége alatt, bár még nem olyan íven mozog, mint Gabi Eddie-je, már kapisgálja, mik az elvárások. Az egyenes hajtása meg még mindig fantaszikusan néz ki :) 

A hétvége summázása, hogy ide most már bármikor jöhetünk tréningezni, a birkák és a terület megfelelőek, csak jelezni kell előre, hogy leválogassák nekünk a barikat (bár őszintén szólva jobb szeretek leválogatni, egyrészt ez is egy változatos feladat a kutyáknak, másrészt látom, hogy mit viszek ki). Remélhetőleg beindul a terelős élet nálunk is, jó lenne rendszeresen is a közelben versenyezni :) 

A nagy csönd ellenére azért élünk és kutyázunk, Rebit újabban scooterezéssel tartom használható szinten (különben nemes egyszerűséggel felrobban), majd hétvégén lesz egy terelős szeminárium Szaporcán, amit már mindketten (mármint Rebelle meg én) nagyon várunk. Addig is puppyspam, ez itt a két gazdikereső leányunk (nem, nem is titkolom, hogy ez egy hirdetés), egyiknek két szimpla, másiknak egy szimpla/egy dupla farkaskarma van, és bár imádnivalóak és gyönyörűek emiatt egyikük sem tenyészképes. Erra brutál nagy, határozott, kemény, morgós (2 naposan már lemorgott minket), Élégie nyugis, közepes, de gyönyörűszép:

és Erra: 

Minden infó & kontakt a facebook oldalon!

Egy kicsit most megritkulnak a bejegyzések, de elég jó kifogásom van rá :) 

Kölykekről infó és puppy spam a facebook oldalon. 

(Nov 15-én pedig kéztőalagúttal műtenek, így esélyes, hogy decemberig csöndben leszek...meglássuk mennyit bírok egy bal kézzel.)

Valójában nálam ez "JOBB" és "BAL", az originál "WALK ON"-t pedig lecseréltem a "LASSAN"-ra, hisz egyenes haladásnál eddig is legfőképp ezt hallották tőlem a lányok. No de lássuk a lényeget, hogyan tanítjuk, és mikor mondható el, hogy a kutya tudja is? 

Következő lépés a stabil állítás, és az irányok elsajátítása kevesebb virslivel (nagyon kitekint ilyenkor a birkáról), később pedig feladat közben is. Mivel a legközelebbi tréning a Szaporcai nehezen terelhető és mellette szaladós birkákkal lesz, nincsenek nagy ambícióim, ha csak annyit elérünk,hogy botjellel irányba halad a gyerek, azzal már elégedett leszek. 

Az Ős-Dráva Látogatóközpont egy mesebeli hely, de komolyan. Az pedig, hogy megpróbálnak létrehozni egy terelőkutyás bázist, már-már idilli gondolat... hogy mégis miért nem jártunk arra hónapokig? 

Annak idején nagyon lelkesen elkezdtük a birkák bekutyázását, nem csupán bocikkal, de az ismerősök is jártak le magyar és angol terelőkutyákkal, tényleg odatettük magunkat, hogy használhatóak legyenek a barik. Csakhogy egy idő után a munkásoknak egyre nagyobb terhet jelentettünk, és nem volt kedvük nagy területet lerekeszteni nekünk a gyakorlásra, csak aprócskákat kaptunk. Mivel nem én vagyok a főnökük, nemigen veszekedtem velük, örültünk annak is, hogy lejárhatunk, így mosolyogva elfogadtuk, majd lassacskán elszoktunk onnan. 50nm placc és 10 pici racka nekünk nem sokra elég sajnos, hiába van festői táj, puha, egyenletes talaj és fém dranka mindenütt. 

A magyar fajtás verseny után viszont hatalmas változások történtek, közel egy másfél hektár területet kerítettek le vadhálóval és drankával terelés céljára! Ahogy ezt meghallottuk, egy héten belül már lent is voltunk.

Első körben voltak fennakadások, a melósok a borderesek igényeire készültek, és hat apró rackát hoztak ki, majd mikor a rosszul bezárt dranka ezeket is megfelezte (szerencsére hazafutottak, nem világgá), elballagtunk a telephelyig (jó 800métere séta) és megbeszéltük a helyi erők képviselőjével, hogy akkor legyen kedves nagyjából kétszerennyit kiválogatni nekünk. 

Maguk a tréningjeink nem mentek a legjobban, de ehhez hozzátartozott az idegen pálya idegen birkája is a kezdő kutyáinkkal (merthogy most csak azokat hoztuk), Rebelle irányai és megállítása szinte nulla volt, és Alice is a könnyebbik végéről igyekezett megfogni a munkát. Sikerként könyvelem el, hogy már jóval kevésbé csinálják ezek a birkák az elfekvős drámázást (konkrétan terelés közben lefekszik, mint aki meghalt, majd néhány perc elteltével felpattan és elsétál), viszont ha megmakacsolják magukat, baromi nehéz őket hajtani. Ez volt a mi a legfőbb problémánk, mivel a lányaink úgy döntöttek, hogy akkor átmennek durvába, és Rebinél tűzzel-vassal irtom még az odakapást is. A juhok mentségére szóljon, hogy az első 1-2 órában még normálisan mentek, a fáradtsággal jött együtt a szívózásuk (mint a kerítésre tapadás és a beforgás is). Legközelebbre már megvan a haditerv: még többet hozunk ki, majd a drankák mentén felépített karámokba elpakoljuk őket és váltásokkal dolgozunk. Természetesen most sem hajtottuk őket hülyére, bőven hagytunk időt nekik pihenni, de a mentális teher a legsúlyosabb ezeknek az érzékeny idegrendszerű birkáknak. 
Novemberre elég sok programot terveznek Szaporcára, 4-5 HSDS (borderes) verseny, 11-12 interbreed gyakorlóhétvége. Mi pedig továbbra is megyünk, és próbáljuk kitartásra nevelni a barikat, hogy szépen lassan felfejlődhessen bázis, mert valójában minden más adott hozzá. 

500nm, 1000nm, sőt, hallottam már nagy dicsekedve a 2000nm-t is elhangzani, mintha ez ugyan jelentene mást is azon kívül, hogy a delikvensnek mekkora területen kell nyírnia a füvet... Erre a csuklóból érkező kedvenc válaszom, hogy nálunk 6000nm a kert, de gondolod a kutyák egész nap ott futják a köröket? 

Jó, a napi két sétát segít leredukálni, ha van kerted is, de lépjünk már túl a kert és kutya mélyen beégett asszociációján! Egyrészt nem kell minden kertbe kutya, másrészt a kert legfeljebb segít a napi lemozgatásban, nem helyettesíti azt. A mi 6000nm-ünk annyiban segít, hogy a lejtős legelőnkön le tudom labdázni a bandát napi kétszer, így különösebb időpocsékolás nélkül, olykor pizsiben és papucsban lerendezem a kötelező, minimális mozgatást. A MINIMÁLISAT! Hogy mi történik még mellette, arról meglehetősen sokat szoktam regélni (lásd: az egész blog), havi egy vagy két terelés, befigyel néha őrző-védő, engedelmes, frizbi, és futás különböző módozatai (bringa, scooter, vagy canicross), meg az az úsztatás, gumihúzás, no meg a rapid módszereink, úgyis mint peca, futópad, lógatás (ez utóbbi csak Maddox mókája). Ilyen lista mellett érjük el azt, hogy két komolyabb edzés között az egyszerű napi két labdázatatással csönd van, de csak halkan mondom, hogy ha kimarad valamelyik labda, akkor Rebelle hajlamos hajnal fél háromkor ugatva focizni a fém kutyatállal a betonon.

Hajam égnek áll attól is, amikor felhív az egyszeri Józsi bácsi, hogy ő házőrzőt keres. Bocsi, olyanom nincs, nem is lesz. Elfogadom, hogy vannak olyan kutyalekek, akik annyira sérültek, vagy elmaradt a szocializációjuk, hogy teher számukra a külvilág, de ha mód és lehetőség van rá, akkor igenis lásson világot az a kutya, használjuk már valamire azon kívül, hogy összeszaratjuk vele a kertet. A közös foglalkozás teszi társsá a kutyát, nem az, hogy napi kétszer megsimogatjuk a buksiját. És ez csak az az eset, amikor a jószág már véletlenül sem alkalmas arra, amire a fajtája végett kitalálták volna (ilyen szempontból a társasági kutyák tenyésztése mondható az egyik legsikeresebbnek), ha neadjisten még van benne kraft, akkor a helyzet sokkal rosszabb is lehet. 

Nem a levegőbe beszélek, ez akár napokban mérhető, még olyan családokban is, mint a miénk. Mert ugye a terelés csak havi egyszeri kaland, most viszont elvoltunk a lányokkal néhány napot terelőtáborozni, nagyjából a második napra Rebelle a mindennapos hülyeségei javát elhagyta, és szépen lassan a zsizsegést is. Mert tehetek én vele bármit, ha nem célirányosan vezetem le az energiát a terelőkéjéből, akkor spontán kisülések formájában távozik belőle, és így lesz ész nélküli fel-alá rohangálás tereptárgyak (vagy bútorok) legyalázásával, térdek elkaszálása, felugrálás, tállal focizás, stb... 

És akkor ő még egy lájtos eset, ha komolyabb kutya van a kezünkben, akkor a kisülés lehet agresszió is, vagy a kert/ház/ingóságok erős amortizálása, esetleg szökés, és jön a segítségkérés, mert a kedves gazdinak lövése sincs róla, hogy mi történik és miért.

Pedig ez fájdalmasan egyszerű: tudatos fajtaválasztás, és a fajta igényeihez igazodó elfoglaltság, ennyi a kulcs és nem több. Mert kaphatja a Fifista a távnevelést a zinterneten, hogy "legyélfalkavezér" meg a "neveldmeg", miközben azt sem tudja, mire való a kezében lévő állat. Ja, hogy a vizslával tán vadászni kéne...? Hány és hány olyan kutyát látni nap mint nap, akik belebolondulnak a saját pótcselekvéseikbe, amit vagy elnéz a gazdi, vagy inkább eltávolítja magától... Vagy harmadik opcióként felhizlalja mozgásképtelenre. Semmi alázat, semmi önkritika, csak "mertnekemazafajtatetszik" és megveszi. És lesz, aki eladja neki...

Annak idején, mikor nagyon gyorsan igyekeztünk felépíteni egy-egy kutyát vizsga - sőt, később verseny - szintre berögzült egy-két olyan dolog, aminek nem lett volna muszáj. Ilyen a folyamatos fektetés. 

Van persze előnye a fektetésnek, pl. sokkal stabilabb, könnyebben tartható póz a kutya számára, a birka szemszögéből pedig jóval kevésbé ijesztőnek hat ilyenkor, és nem utolsó sorban az ember jellemzően jóval előbb tanítja meg a kutyáját feküdni, mint állni, a menet közbeni végrehajtásról nem is beszélve. Én is Jettával és Pogival még szigorúan fektettem, majd később kezdtem el két külön parancsot használni ("feküdj" és "lay down"), de sosem lett tökéletes így a munka. Az hagyján, hogy nem maradnak rendesen helyben, de ráadásul a fekvés pozíciójából nagyon könnyen tudnak elrugaszkodni, és szinte mindig repülőrajttal folytatják. A bociknál a legfőbb nehézség a kutyák tempója és ereje, állandóan a lassítással küzdünk, és a tény, hogy minden fektetésből szinte kirobbannak, ezen finoman szólva nem segít. 

Elkezdtem már a legutóbbi tréningeken - mindegyik kutyámmal - hogy fektetés helyett az "állj!" parancsot használom, ellenben nem várok el hozzá fixen semmilyen pózt. A kutya abbahagyja a mozgást, én pedig dicsérem. Pogo és Jetta az ezerszer gyakorolt fekvést, vagy ülést (ezt inkább Jetta) használja, Rebelle viszont elkezdett szépen állni. Mivel erre elég nehéz súlyozottan rádicsérni pusztán szavakkal (a körlöttem álló birka hatalmas ingert jelent számára) így ismét előkerült a jutifalat, sőt, a labda is. Kb két tréningünk telt azzal a mostani tábor alatt, hogy Rebikét jutalmaztam azért, mert megállt. Roppant egyszerűen festett a dolog, mentünk két lépést, "ÁÁÁÁLLJJJ!" és odaosontam, betoltam a szájába a kaját és visszaosontam (ezen a részen gyakran bemozdult, mivel miattam a birka is akcióba lendült). Ha pedig egy feladat során igazán szépen-gyorsan teljesített, a labdát is kidobtam neki. Ebből később továbbléptünk, és trénerünk, Gabi, illetve Míta gazdája, Szandra javaslatára egy új módszerbe kezdtünk: nem csupán állítottuk, lassítottuk is a kutyát. 

Elvittük a nyájat a terület egyik felére, majd elhívtam Rebit, és jó száz méterre a birkától kifektettem. Visszasétáltam a nyájhoz, a birka elé álltam (kisebb az inger) és hívtam. Ahogy elindult, állítottam. Elsőre arra számítottam, hogy elrohan egészen hozzám, és ott áll meg, de legnagyobb meglepetésemre, a kutya, aki egyelőre görcsösen nem hajlandó menet közben feküdni, simán megállt első szavamra (na jó, tett még néhány tétova lépést)! És ez így folytatódott, ahogy elindult, megállítottam, ő pedig a második után már nem is indult el túl nagy lendülettel, a végére már egészen border-osonós lett a mozgása, és szépen finoman ért a birkához. A végén persze nagy juti és újabb labda várta. Ezt kétszer ismételtük meg, nagyon ügyesen végrehajtotta. 

Eztán jött a nehezítés, beálltam a birka mögé. Ez hirtelen túl nagy inger volt neki, és bizony nem állt meg, míg oda nem ért hozzám, bár tény, hogy legalább nem volt gyors (mármint önmagához képest). Valamiért ráadásul ívben érkezett, mintha meg akarta volna miattam kerülni a nyájat. Ebből visszaléptünk, és az ezt követő két tréningen csak annyit nehezítettem, hogy nagyon közel álltam a nyájhoz, és hagytam, hogy félig-meddig elém keveredjen egy-egy birka. Már ez is éppen elég nagy inger volt, de még mindig csinálta a kerülős manővert. Viszont mikor két menet közt megfelelő helyre raktam a birkát vele, akkor már egészen kiegyensúlyozott és lassú volt. 

Fotó: Császár Vera

Nála már az is lassúnak számít, ha a birka nem kaszálja el a térdem, szóval a tény, hogy simán csak szaporán kellett lépnem az épségem érdekében, már hatalmas siker volt! Közben pedig egyre nagyobb hatásfokkal tudtam őt állítani. Nyilván baromira kipukkant fejben az állat, olyan mentális terhelést kapott, amilyennel ritkán van dolga. A következő tréningek is erről fognak szólni vele, illetve az irányokról. Többször mondtam már, hogy vele nem sietek sehova, addig tart majd a felépítése, ameddig tartania kell, de legyen megalapozva. Hatalmas potenciál van a kutyában, nagyon jól irányítható, meg akar felelni, az ösztönei toppon vannak, de nem száll el tőlük, és nem harapós, minden egyben van nála (és a tesóknál, de erről majd még mesélek!), továbbra is úgy tűnik, sőt, egyre határozottabb a nézet, hogy ő lesz a legjobb versenykutyám. 

Egy kis fajtaismertető 9 év tapasztalat után - szigorúan a saját állományunkra vonatkozóan. Nagyon sokan keresnek meg a legújabb alomtervünk nyilvánosságra hozása óta - magyar nyelven - hogy meséljek a fajtáról, amit szívesen meg is teszek, de lássuk be a telefonról, chat ablakban enyhén korlátozottak a lehetőségeim. Nézzük miről szól a beauceron - elnézést - a káoszbrigád. 

Objektív infóval kezdeném mégis: NEM a dobermannból alakult ki, elég, ha puskázunk egy akármilyen fajtatörténetből: míg a dobik kialakulása relatíve új, és szépen nyomonkövethető, addig a bociké a múlt homályába vész, sokkal régebbi feljegyzések is említik, tehát a rokonság maximum úgy jöhetett létre, hogy a dobermann kapott a bociból - még véletlenül sem fordítva. Ha már a "hasonlóságoknál" tartunk (de komolyan, nézzünk már rájuk!) szeretném már az elején leszögezni, hogy karakterisztikájukban sem hasonlítanak! Ezek terelőkutyák, mindig is azok voltak. 

Vannak persze "harapós" vonalak, de mint írtam, ez egy szubjektív leírás, a saját kutyáinkról, nagyon maximum a magyar állományról. Bár a franciák szép sikereket érnek el mondioringben, illetve szolgálati használatban, mi ezeket a véreket csak érintőlegesen használjuk. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy adott kiskutyával ne lehetne őrző-védőzni a kutyasuliban, de nem tudom garantálni, hogy sikeres  IPO versenyzéshez lesz majd nálunk alkalmas kiskutya (vizsgáig felkészíthető már annál inkább). 

Terelőkutyák, és ez az egy szó már rengeteg jellemzőt magában hordoz: gazdafüggők, érzékenyek, értelmesek, kreatívak, konfliktuskerülők... A nyáj melletti munka során a kutyának irányíthatónak, valamint legalább ennyire önállónak is kellett lennie. Míg a britek műkorcsolyázói nüanszokat hajtottak végre 4 birkával és egy kutyával (ok, tudom, csak a versenyeken), addig a franciák több százas, néha ezres nyájakat hajtottak 2-3 beauceronnal. Nem csupán arra volt szükség, hogy a kutyák egész nap terhelhetőek és irányíthatóak legyenek, de kellett a saját helyzetfelismerésük és feladatmegoldásuk is. Már 100 birkánál sem lát engem a kutyám (tudom, mert próbáltam), hát még a nagyobb falkáknál... önállóság, saját döntések. A mai napig látom ugyanezt a kutyáimon, és még mindig kiráz tőle a hideg... imádom. A terhelhetőséget is belefogalmaztam, és úgy érzem ezt érdemes külön kiemelni: ezek az állatok sokkal többet elbírnak, mint a nagy többség. Sosem felejtem el azt a felhördülést, amit Szandra kapott egy nem hivatalos (értsd nem FCI, tehát borderesek is indultak rajta) versenyen, mikor a gyakorlókarámban egy jól irányzott mozdulattal bottal bekalibrálta Mítát. A kutya nyekkent majd abbahagyta a baromkodást és elkezdett rendesen dolgozni. Nem jelenti azt, hogy mindenért bottal verjük őket, de néha a legegyszerűbb út a leghasznosabb, és ezeknek a kutyáknak még véletlenül sem jut eszükbe egy ilyen behatás után lemenni a pályáról. Ha már túljutottak az érzékeny kamaszkoron (ezt még kifejtem később) akkor egészen necces szitukban is megbízhatóan dolgoznak, Pogo harcolt már 80kg körüli kecskebakkal, és Míta is szépen és helyesen megrendezi a bárányos anyát, megvan a méretük és az akaratuk, hogy a nyáj mellett valóban odategyék magukat. Írtam,hogy konfliktuskerülők, és ezt tartom is: bár Pogi ez alól félig-meddig kivétel, a többség nem élvezi a szadizást, kulturáltan és illedelmesen viselkedik, de nem tétovázik, ha szükség van a szájára. 

Az érzékenységről beszélni eztán kicsit visszás lehet, de mivel nem az egész élet a terelés így elővenném kicsit külön is. Bírják a strapát, ha triebben vannak, akkor a terhelést is, de érzékenyek. Nem olyan borderesen-mudisan (bocsi, de muszáj valami példát elővennem), de egy dobi/roti kategóriához képest nagyon is. Lelkizős, megfelelni vágyó kutyák, és ha elhanyagolják őket, vagy túl sok durvaságot kapnak, akkor az nyomot hagy rajtuk. Nagyon fontos az is, hogy ez az érzékenység késői éréssel párosul, adott tehát egy kutya, aki 1,5-2 évesen még kölyöknek tekintendő! És remélem így már értelmet nyer a bekezdés eleje... 3 éves kor előtt testileg és lelkileg is kölykök, és a képzésüket, terhelésüket is eképpen kell adagolni. Fogékonyak, és kérik a foglalkozást, de ha túl sokat kap ilyen fiatalon, akkor kiég vagy összetörik, és akkor vége, mire használható lenne, már nincs mit használni. Láttunk már ilyet sajnos... Nagyon meg kell gondolni, hogy mit és milyen szinten várunk el egy kamaszkorú beaucerontól! Nehéz dolog, tudom, mert a mérete, az ereje és a lelkesedése ott van, 25-30kg-os kutya, aki menne, csinálná, felborít, felugrik, próbálgatja az erejét, és szinte követeli, hogy vegyük felnőttszámba... 

Terminátorceron: nem csak a fizikai behatást viseli jól (nem véletlen, hogy nehézbombázókkal vagy másik bocikkal szeretnek a legjobban játszani: durván csinálják és ezt kevés fajta tolerálja jól), hanem az időjárást is. A nyár kicsit könnyebb (mmint a gazdáknak) de a kánikulát leszámítva egész évben pörgés van, és ne tévesszen meg senkit a nagy test, nagyon is tudnak futni! Egy beszalmázott kutyaház már elég ahhoz, hogy a cudar hideget is jól viseljék, de mint minden gazdafüggő kutya, úgy érzi jól magát, ha követheti a gazdit mindenhova (hisz sosem tudhatjuk, mikor lesz szükségünk egy beauceronra!). A mindenhova úgy értendő, hogy MINDENHOVA, nem engedek be egyszerre túl sok kutyát, mert főzés közben egy testet is kényelmetlen kerülgetni, pláne hármat, és bárhova indulok a házban, mindig úgy pattannak fel velem, mintha a világot indulnánk megmenteni (próbálj meg elrohanni a sercegő tésztafőzőhöz, úgy, hogy 2-3 boci tipródik a lábad előtt...). Érvényes ez az összes ajtónyitásra is, nyilván egymást felborítva kell átrohanni minden esetben: majd megállnak a túloldalon és néznek, hogy akkor most merre megyünk? 

Malaceron: lehet,hogy külsőleg az őrző-védő fajtákra emlékeztet, de állítom, több a közös vonás a labradorokkal... az elnyűhetetlenségen és rinocéroszbőrön kívül az ivási kultúrájuk például... Nem tartok itatótálat a házban, mert valami botrányos, amit művelnek. Egyrészt hobbiivók, az ízéért isszák, másrészt valahogy sikerül elraktározni pofazacskóban, hogy aztán az egész lakáson keresztül-kasul tudják csöpögetni, plusz sosem sikerül a tálban maradni. Úgyhogy kinti ivászat van, még a macskák vizét is elrejtjük, mert gátlástalanul megisszák azt is. És kajásak... lopnak, csalnak, rabolnak. Nincs biztonságban a kuka, a macskakaja, (a macskaalmot is érdemes hozzáférhetetlenné tenni, ha már itt tartunk) sem a gyümölcs vagy zöldség. Zölden eszik le a fáról/bokorról... összevesznek a paprikacsumán, és ha nem figyelünk, a krumplit is megeszik nyersen. Jettánál a csúcs két kiló liszt szárazon történő elfogyasztása volt (ennek maradványait - a nyállal kevert száraz csirízt - spaklival vakartam fel a parkettáról...).

Bohóceron: az emberrel való szoros kontakt lehet a dolog tudományos magyarázata, pontosan nem tudom, de az tuti, hogy tudnak szándékosan viccelni. No persze néha  megpróbálnak visszaélni vele, Jetta is követketesen előadja a hátonhengergős-nyunyorgós-kuncogós magánszámát mindahányszor kukalopáson kapom, de ettől eltekintve is szeretnek szórakoztatni. Ha egyszer valamire ráerősítettünk egy nevetéssel, az tutira beég az agyukba, és állandó lesz a repertoárban, ilyen Pogo hasmánt hintázása is: sok éve közönségsiker. 

Visszatérő kérdés szokott lenni a gyerekekkel, idegenekkel és más kutyákkal való viszony is. Előbbi kapcsán saját tapasztalat nincs, a másokéból tudok építkezni, ez alapján relatíve jól bírják, de nem nyúzhatók a végtelenségig. Más kutyákkal jellemzően nincs probléma, kerülik a konfliktust, de odateszik magukat, ha önvédelemről van szó. Enyémek inkább elkerülik a többi kutyát, nem szívesen vegyülnek. Ha sokszor találkozunk ugyanazon kutyákkal, akkor látszik némi barátkozás-féle, de játszani elég ritkán szoktak. Idegenekkel szemben jellemzően bizalmatlanok, sajátjaim közül ritkán kerül ki extrovertált kutya, és azok is visszafogottak, Jetta például barátságos mosollyal lecsekkol mindenkit, van-e kajája, de nem ugrál vagy nyalogat. Jellemzően elkerülik az idegeneket, bár túrán mindig visszahívom a falkát - mert ijesztőek - ha nem tenném, akkor is csak elmennének a szembejövők mellett. Na jó,  ha valaki épp szendvicset majszol, azt valószínűleg azért jobban megnéznék :) 

Betegségek témaköre, mert ezt sem hagyhatjuk figyelmen kívül. A nagytestű fajtákra jellemző a csípőízületi diszplázia, és ez sajnos minket sem kímél, de a betegségről tudni kell, hogy a szülők szűrésével még nem tudjuk garantálni a kiskutyák egészségét. Hallottam az országon belül (másik kennelben) öröklődő gerinc- és húgyúti problémákról. Minket futólag - kölyökkori inkontinencia formájában - érintett, gerincbántalmakról nem tudok a saját vonalunkban. Érdekes tényként megemlíteném,  hogy az USA-ban az állomány súlyosan érintett a DCM betegséggel is, ez nálunk, európai bocisoknál szinte alig ismert (az állatorvosok viszont ismerik: dobermann betegségként...).

Summázva tehát nem való sikerorientált munkakutyásoknak, ahogy nettó házőrzőt keresőknek sem. Kiemelkedőek tudnak lenni viszont mentőkutyázásban, terelésben, obedience-ben, de még agilityben, vagy frizbiben is, emellett első- vagy második kutyának, mint univerzális sporttárs, az egyik legjobb döntés. Futó- túrázó gazdiknak, aktív családoknak való kutyák, de a legjobb persze, ha állatok közé kerülnek, és ott brillírozhatnak. Van kiskutyánk, aki bivalyokkal dolgozik, megint másik lovak mellett asszisztál, és persze elég sokan terelnek is. A lényeg, hogy valahogy le tudjanak nyűgözni. Küldetéstudatosak, de nagyon. 

A pites, staffordos vonatkozásoknak hála fent vagyok néhány olyan csoportban, amit csak reggeli kávé helyett, vagy épp nagyon ráérő időmben olvasgatok és akkor sem sokáig, a saját nyugalmam érdekében. A helyzet az, hogy a bull-típusú kutyák soha nem látott divatnak örvendenek, és ez amellett, hogy hihetetlen táptalaja a szaporítóknak és kókler "tenyésztőknek" az egész bull-típusú sportolói közösséget aláássa. Sok közhely következik, előre is bocsi.

Szándékosan használom a bull-type kifejezést, lévén az érintett kutyák 90%-a szaporított, nyomonkövethetetlen származású, vagy éppen "mentett", szigorúan idézőjelben, lévén ezt a jelzőt legtöbbször a megtért szapiskutyások használják, hisz mégiscsak jobban hangzik, mint az, hogy egy csomagtartóból vette húszezerér'. Marad egy relatív szűk állomány, akiknek viszont éppen, hogy nem kedvez a divathullám, hisz a normális árú kutyákkal háttérbe szorulnak - bár azt gondolom ez erősen a kutyák javát szolgálja. Még minimálisabb az, aki valóban használja is valamire a kutyáját. Tehát adott nekünk a borzalmasan sok kutyából mondjuk 5%-nyi lemozgatott, szerencsés esetben kézben tartott. 

A nagyobbik hányad csak azért nem okozott még tömeges mészárlást a futtatókon, mert már olyan sokadrangú keverékek, hogy szerencsére mindent elfelejtettek, eltompultak az ösztönök, nulla drive, gyenge keringés, semmi tüdő, hiába segítené a csutka szőr a jó testhűtést, a melegben megpurcannak, és a gyenge déli szellőre is allergiásak. Ja, persze nincs milyen hűtésről beszélnünk, hiszen hengeresre van hizlalva szinte mindegyik (kérdezd csak meg a gazdáját "aaazottcsupaizomNEGYVENkiló!") és a kedves gazdik a túlsúly minden előnyét kihasználják. A kövér kutya nem mozog annyit - nem is igényli, hisz örül, hogy lik van a fenekén. Idővel teljes egészében eltompul, ha volt is némi drive, 10-20kg plusz mellett hamar elfelejti. Nem szökik, mert túl nagy fizikai igénybevétel volna a számára, és nem is rombol vagy rág, leginkább csak vegetál két étkezés közt, a gazdi meg verheti a mellét, hogy ő "megnevelte". 

A gond akkor van, ha valami csodás véletlen folytán visszakacsint a Tájszonka egy valódi munkakutya ősére, és éppen nem lett tehetetlenre hizlalva. A gondok általában az ivarérés idejéhez kapcsolhatók, és ezekben a csoportokban bizony (mármint azokban, ahol gyenge a tagok szelekciója) rendszeresen előkerülnek a "mit csináljak vele?" kezdetű posztok. A történetek általában egy kaptafáról valók: Tájszonkát megszállta az ördög, és az eddig csupaszeretke kutya teljesen a semmiből és a világon minden előjel nélkül (háhh...) megtámadta, rosszabb esetben megölte a család másik kutyáját, vagy éppen a futtatón érte őt a gonosz szellem, és egy barátját szaggatta meg/-szét.. És ez megtörténik emberek HETENTE!!! Ezeknek a csudarózsaszín gazdiknak valaki kutyát adott, de ami még rosszabb, ezek az emberek úgy gondolták, ők alkalmasak egy ilyen fajta tartására...! Semmi önkritika, semmi utánajárás, legjobb esetben megkérdezik a szomszédot, akinek "ugyanilyen" van, hogy hogyan nevelte "okosra", ő válaszol (lásd: előző bekezdés) és elmegy a legközelebbi és legolcsóbb forráshoz, ahol beszerzi a kutyáját. És amíg a Tájszonka nem öli meg a Fifikét, addig ő is szórja a világ nagy igazságait arról, hogy "olyan lesz amilyenre nevelik", büszkén mutogatva a hengeres testű, még beéretlen kutyájára. 

Mindeközben hatalmas felháborodás van a harcikutyázás miatt, hisz "olyan nem létezik". Persze, majd jelezzük a Tudományos Akadémának, hogy ezentúl a 'harci kutya' helyett a 'bull-típusú terriert' használják, de attól még a probléma adott, és valósabb, mint valaha: több ezer (!!!) bizonytalan származású kutya él tökéletesen alkalmatlan, felkészületlen emberek kezében, akik a sorsfordító pillanatig nem képesek levenni a rózsaszín szemüveget. Lehet persze szidni a "kiskutyásokat", és valóban jár a pofon mindenkinek, aki egy yorkit/csivit/valaminyézét nem tud pórázfegyelemre nevelni, de azok legalább gyenge szájjal és apró testtel rendelkeznek. Viszont rajtuk kívül még rengeteg, a kutyáját szerető, és normálisan nevelő ember sétálgat ugyanezeken a futtatókon/utcákon, és sajnos teljesen jogosan félnek attól, hogy egy borzoló-pipiskedő Tájszonka egyszer csak átfordul egy heves játék során, és ők majd tehetetlenül nézik végig a saját kutyájuk halálát.

Ne csodálkozzunk hát a közvéleményen, a médián - aki a közvéleményből szívja az erejét - és a kutyás társadalom megoszottságán sem, hisz masszívan ott van a káros ostobaság a fejekben. És míg ez a hatalmas nagy számú réteg fel nem ocsudik, ennek soha nem lesz vége... Vagy megint jön egy fajtakorlátozás, és akkor aztán lehet pillogni...