Annak idején, mikor nagyon gyorsan igyekeztünk felépíteni egy-egy kutyát vizsga - sőt, később verseny - szintre berögzült egy-két olyan dolog, aminek nem lett volna muszáj. Ilyen a folyamatos fektetés.
Van persze előnye a fektetésnek, pl. sokkal stabilabb, könnyebben tartható póz a kutya számára, a birka szemszögéből pedig jóval kevésbé ijesztőnek hat ilyenkor, és nem utolsó sorban az ember jellemzően jóval előbb tanítja meg a kutyáját feküdni, mint állni, a menet közbeni végrehajtásról nem is beszélve. Én is Jettával és Pogival még szigorúan fektettem, majd később kezdtem el két külön parancsot használni ("feküdj" és "lay down"), de sosem lett tökéletes így a munka. Az hagyján, hogy nem maradnak rendesen helyben, de ráadásul a fekvés pozíciójából nagyon könnyen tudnak elrugaszkodni, és szinte mindig repülőrajttal folytatják. A bociknál a legfőbb nehézség a kutyák tempója és ereje, állandóan a lassítással küzdünk, és a tény, hogy minden fektetésből szinte kirobbannak, ezen finoman szólva nem segít.
Elkezdtem már a legutóbbi tréningeken - mindegyik kutyámmal - hogy fektetés helyett az "állj!" parancsot használom, ellenben nem várok el hozzá fixen semmilyen pózt. A kutya abbahagyja a mozgást, én pedig dicsérem. Pogo és Jetta az ezerszer gyakorolt fekvést, vagy ülést (ezt inkább Jetta) használja, Rebelle viszont elkezdett szépen állni. Mivel erre elég nehéz súlyozottan rádicsérni pusztán szavakkal (a körlöttem álló birka hatalmas ingert jelent számára) így ismét előkerült a jutifalat, sőt, a labda is. Kb két tréningünk telt azzal a mostani tábor alatt, hogy Rebikét jutalmaztam azért, mert megállt. Roppant egyszerűen festett a dolog, mentünk két lépést, "ÁÁÁÁLLJJJ!" és odaosontam, betoltam a szájába a kaját és visszaosontam (ezen a részen gyakran bemozdult, mivel miattam a birka is akcióba lendült). Ha pedig egy feladat során igazán szépen-gyorsan teljesített, a labdát is kidobtam neki. Ebből később továbbléptünk, és trénerünk, Gabi, illetve Míta gazdája, Szandra javaslatára egy új módszerbe kezdtünk: nem csupán állítottuk, lassítottuk is a kutyát.
Elvittük a nyájat a terület egyik felére, majd elhívtam Rebit, és jó száz méterre a birkától kifektettem. Visszasétáltam a nyájhoz, a birka elé álltam (kisebb az inger) és hívtam. Ahogy elindult, állítottam. Elsőre arra számítottam, hogy elrohan egészen hozzám, és ott áll meg, de legnagyobb meglepetésemre, a kutya, aki egyelőre görcsösen nem hajlandó menet közben feküdni, simán megállt első szavamra (na jó, tett még néhány tétova lépést)! És ez így folytatódott, ahogy elindult, megállítottam, ő pedig a második után már nem is indult el túl nagy lendülettel, a végére már egészen border-osonós lett a mozgása, és szépen finoman ért a birkához. A végén persze nagy juti és újabb labda várta. Ezt kétszer ismételtük meg, nagyon ügyesen végrehajtotta.
Eztán jött a nehezítés, beálltam a birka mögé. Ez hirtelen túl nagy inger volt neki, és bizony nem állt meg, míg oda nem ért hozzám, bár tény, hogy legalább nem volt gyors (mármint önmagához képest). Valamiért ráadásul ívben érkezett, mintha meg akarta volna miattam kerülni a nyájat. Ebből visszaléptünk, és az ezt követő két tréningen csak annyit nehezítettem, hogy nagyon közel álltam a nyájhoz, és hagytam, hogy félig-meddig elém keveredjen egy-egy birka. Már ez is éppen elég nagy inger volt, de még mindig csinálta a kerülős manővert. Viszont mikor két menet közt megfelelő helyre raktam a birkát vele, akkor már egészen kiegyensúlyozott és lassú volt.
Fotó: Császár Vera
Nála már az is lassúnak számít, ha a birka nem kaszálja el a térdem, szóval a tény, hogy simán csak szaporán kellett lépnem az épségem érdekében, már hatalmas siker volt! Közben pedig egyre nagyobb hatásfokkal tudtam őt állítani. Nyilván baromira kipukkant fejben az állat, olyan mentális terhelést kapott, amilyennel ritkán van dolga. A következő tréningek is erről fognak szólni vele, illetve az irányokról. Többször mondtam már, hogy vele nem sietek sehova, addig tart majd a felépítése, ameddig tartania kell, de legyen megalapozva. Hatalmas potenciál van a kutyában, nagyon jól irányítható, meg akar felelni, az ösztönei toppon vannak, de nem száll el tőlük, és nem harapós, minden egyben van nála (és a tesóknál, de erről majd még mesélek!), továbbra is úgy tűnik, sőt, egyre határozottabb a nézet, hogy ő lesz a legjobb versenykutyám.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.