Nyilván igyekszem uralni az életüket, hisz részben ez a dolgom, de az a fajta liberális vezető vagyok, aki szereti nézni, ahogy a kutyái önállóan cselekednek. Ezért is választottam a beauceront. 

Az elmúlt hónapok tréningjei a finomhangolásról szóltak, az iránybaküldés fixálása, illetve a teljes kerülés, avagy elhitetni a kutyáimmal, hogy van élet a balanszponton túl is. A legutóbbi meg az azelőtti tréningek is erről szóltak, Szaporcán már vért izzadtam, botot hajigáltam, a véresre üvöltöttem a torkom, és próbáltuk megoldani a problémát, aminek megoldása ellen foggal-körömmel küzdött mindkét kutyám. Kemény harc volt, és mit általában, most sem a sikerült tekintéllyel és teljhatalommal megoldani... A kutyák ajánlottak egy alternatívát. 

Az én javaslatom az volt, hogy egyenes együtthajtásban irányba küldöm jobbra vagy balra. Ideális esetben ezt ő teljesíti és addig megy az adott irányba, míg mást nem mondok neki. Ideális esetben... gyakorlatban a birkák mozognak, a kutya ezt érzi, és adott esetben felülbírál engem. Ez egyrészt rohadtul nem tesz jót a tekintélyemnek, másrészt szükséges, mert még mindig gyenge vagyok birkából, nem látom mindig olyan pontosan a szándékukat, mint a kutyáim. Így ez az iránybaküldés vagy sikerül, vagy nem, de ebben a feladatban az utóbbi időben tényleg szigorú voltam, mert azért hülye sem vagyok... inkább csak nem esik jól nekik túlmenni a balanszponton, és ezt mindenképp keresztül akartam verni rajtuk. Több alkalomnyi veszekedés után legutóbb Gabinál mindkét kutyámnak sikerült áttörnie: a kérésemre a nyáj elibe futottak. A kompromisszum pedig az, hogy elhagytuk az irányt. Az elején még próbáltam menteni sárba hulló tekintélyem darabkáit, de végül feladtam, irányokból "Menj előre!" lett, és láss csodát, így mindkét kutyám bizonytalanság nélkül megcsinálta balanszponttól függetlenül!

Videó nem készült, mert botrányosan szar időnk volt, sárban dagonyáztunk a hófoltok közt, és áldottuk Holle anyó szent kezét, amiért a terelésünk idején pont nem szakadt az eső. De a lényeg, hogy megcsinálták. Nem úgy, ahogy én elképzeltem, de egyezségre jutottunk, ők pedig végre megértették, hogy minek kergetem őket teljesen irracionális irányokba a birkák körül. Továbbá a fehérvári akadályoknak hála Rebi kezdi érteni a lassú haladás intézményét (még mindig nem szereti, de legalább érti), és azt is, hogy ha irányba küldöm, akkor nem feltétlen kell három kört futnia, bár általában mennie kell még egy kört, mire sikerül azon a ponton megállítanom, ahol eredetileg elterveztem - ezt még gyakoroljuk. Pogival teljesen jó volt, bár a frikk-frakkjai még megvannak, már csak egyik irányba csinálja és általában tetten érem. Még nem tudom pontosan mikor csinálja, de a probléma gyökerének megtalálása remélhetőleg egy komoly lépés a megoldása felé. Pogi elhajtása még mindig sehol sincs, és a svájci versenyig nem látom reális esélyét, hogy ez megváltozna, de a szaporcai kihajtásokat immár teljesen ő végzi, előbb-utóbb remélem leesik neki. 

Alice is sokat fejlődött, a legutóbbi szaporcai kaland során a karámból kihajtás feladatban megtalálta az erejét. Eddig minden problémája abból eredt, hogy nem találta a mojo-ját, csak lábcsipkedésben látta a birkabiztatás egyetlen módját. No, ez egyik pillanatról a másikra megváltozott, és azóta úgy felkeményedett, hogy már szemből is nekimegy a kekec birkának. A harapdálásokat is elhagyta, igazából összeállt a fejében a terelés, már a finomhangolással foglalkoznak ők is, igazán sikeres nap volt! :) 

A helyszín és idő még mindig a legutóbbi (február 16-ot írunk) tréningünk.  Nagy segítség volt, hogy Szandra is eljött, és végignézte mit művelünk. A vidik ellenére is maradnak felderítetlen pontok egy-egy tréning hibáiból, és az észrevétele a hangsúlyról pont egy ilyen volt. Azzal nyilván tisztában vagyok, hogy szoktam kiabálni, sőt, néha átmegyek deathcore-ba is, de arra azért törekszem, hogy a mély legyen a "hideg" a magas pedig a "meleg", legyen támpontja a zállatnak, hogy amit csinál éppen az jó-e nekem, vagy sem. No a juti(nak szánt) hangom használatának újragondolására intett Szandra, és a felvétel őt igazolja. 

A feladatok hasonlóak voltak, mint a legutóbbi két tréningen, lassuljunk (továbbra is ott tartunk, hogy Reb balanszol kétszeres gyorsításban, ellenben a birka nem tapos a sarkamra, kiegyeztünk döntetlenben), és menjünk teljes kört a nyáj körül statikus állapotában és menet közben is. Nos, ez utóbbinál vannak a gondok, és bár bevittem már magammal jutit is, nehéz volt keresztülverni az akaratomat a kutya bevésődésein. Átlépni a balanszponton nagyon fájó dolog neki, és mikor második-harmadik alkalommal sem sikerült, elkezdtem a kritikus pontnál magas hangon hívni. A cél az lett volna, hogy tyutyukázzam, amire ő ráeszmél, hogy "Jaaa, te ezt akarod...!" és megoldjuk, helyette viszont olyan frekvenciát sikerült megütni, ami már pánikszerű volt, és Rebelle rögtön visszament megnézni, hogy mi baj történt a birkákkal. Ez a probléma is a 22-es csapdája, ő hibázik, én felhúzom magam és a hangom is ezzel párhuzamosan változik. A tréning végére egyébként egészen jól összeraktuk a dolgokat, bár hang ezúttal sincs a videón (alapvetően szándékosan szoktam levenni (khmm... deathcore) mostanában viszont ha akarnám sem tudnám rajta hagyni, a videószerkesztőm ugyanis makacskodik. A zenéért bocsi, szerintem is borzalmas, de nem akartam kukán hagyni.

Szóval nagyjából ugyanazokat a dolgokat gyűrjük, mint eddig, viszont találtunk még egy hibafaktort. Igyekszem kövi tréningre meglelni a ZEN-t, és végig olyan higgadtan beszélni, mint a videosnitteken, amiket összevágtam (csak azok lettek sikeresek, amiken elhagytam a denevérek frekvenciáját). Összességében tetszik a gyerek munkája, látszik, hogy már nem csak rohangász körbe-körbe, hanem figyel és érti, hogy célunk van a pályán. Igyekszem Pogiról is készíteni még felvételeket, ő is egyre ügyesebb, bár oktató jelleggel mindegy, hogy melyikükről prezentálok felvételt, mert a hibáik tök ugyanolyanok... (igen, tudom, én). 

Egyszer, korábban belefoglaltam egy posztba, de úgy érzem megér külön is egy opuszt. Nem kívánom a juhokat felmenteni mindennemű felelősség alól, mert igenis vannak teljesen életképtelen hülyék köztük, de a birka, mint olyan eléggé elkerülhetetlen tényezője a terelésnek, és ha nem kívánunk megbirkózni az általuk állított nehézségekkel, akkor térjünk át a treibball-ra... Ritkán fordul elő, hogy egy verseny után azt mondtuk volna: "Na, ezek fasza birkák voltak!" és mindig az egyik elsőszámú panaszkodási téma (nekem is) a birka habitusa, de life sux, ez is egy megoldandó feladat, és ha nem gyakoroljuk, nem jutunk az egyenlet végére. 

Most már elmondhatom magamról, hogy elég sok helyen megfordultam birkászás céljából, láttunk egyet s mást... Igen, vannak a birka-tényezőnek fokozatai és árnyalatai, például nem mindegy, hogy kezdő vagy rutinos kutyával lépünk pályára, ahogy az sem, hogy mennyi időnk/alkalmunk van és persze, hogy hány kilométert öltünk bele abba a tréningbe. Mert elmenni a világ végére pánikoló birkákért egy kezdő kutyával, na az tényleg gáz és rém bosszantó. De ha eljutottunk egy szintig a kutyával, akkor az új birka új kihívást jelenthet. 

Akadnak olyan helyek, ahol bejáratott birkák vannak, nem okoznak meglepetéseket, így kezdő kutyával kiváló velük tréningezni, ám a robotbirka (ami kb kutya nélkül is az ember mögött sétál) hátránya, hogy kevés dologra készít fel, és a kutya képességeit sem méri meg megfelelően. Ha pedig ilyen robotbirkán edzett kutyával új pályára lépünk, akkor érhetnek meglepetések. 

Gabinál, ahol mi edzünk, a birkák állandóan cserélgetve vannak, általában néhány tapasztalt marad, a többit pedig váltják. Ennek eredményeképp mindig van előttünk új kihívás, bár voltak nála egészen idegesítő állatok is, mint például az a banda, aki úgy is a sarkamon tipródott, hogy mellette Jetta már régen a birkaszart szedegette a földről, még fél szemével sem nézett rájuk... na, az ilyet nehezebb rendesen kezelni, ám közel sem lehetetlen, Rebelle-lel például tök jól megtaláltuk a módját: hagytam őt körbe futni, ezzel szépen elérte, hogy lábsérülés nélkül lenyomjunk egy tréninget. Volt egy olyan csapat is, amit "Búvár Kundoknak" neveztünk (ti: van egy tó a gyakorlóterületen, a többit képzeljétek hozzá...), de ezek kiugró szélsőségek, és azóta persze megint újabbak vannak, de ettől szépek a fehérvári tréningek... Kezdő kutyával friss nyájcsere után tényleg nem nyerő a helyzet, de Gabi ki tud válogatni normálisabbakat ilyen esetre is. 

És aztán itt van Szaporca, amit a nulláról indítottunk... sokáig mostohagyerek volt. először azért kerültük, mert nem volt megfelelő helyünk terelni, de aztán a magyar fajtás versenyre előrehozták a parkba a drankákat, és ezzel minden megváltozott... Mikor már terünk végre lett, elkezdtünk lejárni, de a következő rizikófaktor, a birka is újabb és újabb ötletekkel állt elő, hogy megkeseríthesse az életünket. A legelején annyira féltek az embertől, hogy alig tudtuk őket gyűjteni, emlékszem, hetekbe telt, míg egy méterre meg mertek közelíteni terelés közben, és így kezdő kutyával nem is nagyon lehet velük dolgozni. Ott volt még az a jó tulajdonságuk, hogy néhány perces munka után bemondták az unalmast, és nemes egyszerűséggel lefeküdtek. Lement vagy három szeminárium úgy, hogy negyed óránként elfeküdt egy birka, és még a magyaros versenyen is volt egy ilyen drámakirálynőnk (pont Jettával). De ettől még lementünk, tereltünk. A fekvőket nem piszkáltattuk a kutyákkal, és az embertől való félelmük is egyre csökkent, ahogy rájöttek, hogy jobb nekik a felvezetőnél, mint máshol. Most ott tartunk, hogy hetente-kéthetente járunk le, egy-egy alkalommal megszakításokkal 4-5-6 órán át vannak igénybe véve és nincs egyetlen elfekvés sem! Az emberhez nem húznak oda kutya nélkül (nem robotok), viszont kutya noszogatására már nem félnek tőlünk, de persze ez egy állandóan változó-fejlődő egység (mármint a nyáj maga) és adaptálják magukat a környezethez. A legújabb fejlesztésük a mostanában sokszor emlegetett "beforgás", amit felkeményedésnek is szoktam nevezni: a birkák megmakacsolják magukat és egymást kezdik nézni, egy fej sem néz kifelé, nem kívánnak menni semerre. Ebből a szituból a kutya legkönnyebben harapással szedi szét őket, amit nyilván nem engedünk, így marad az adaptáció vice-versa, azaz oldja meg a kutya. Ha egy versenyen találkozunk ezzel első ízben, az bizony szívás, meg az is, ha kétszáz kilométert utazunk azért, hogy a kutyánk megtanuljon beforgó birkát indítani, de mi szerencsésen tréningről tréningre tanultuk ezt meg. Rebelle addig ugrál balanszolva azzal a csepp testével, míg elindulnak, és sokszor testtel is löki őket, Pogó pedig csattog a fülükbe és néha felugrik, Jetta ugat, és szintén ugrál, és a többieket is az ugrásra biztatom, ez engedélyezett és hatásos (úgy értem a birkára felugrani). A másik szaporcai sajátosság a fejelés (na jó, minden birka képes rá, de Szaporcán van néhány herélő-szökevény akik stikában kosok maradtak), amit szintén meg kell tanulni kezelni a kutyának, bár van az a szint, amikor inkább kivesszük azt a kost, és világos, hogy valós munkában oldja meg a kutya - meg is oldaná, attól nem félek - de mikor versenyre készülünk akkor nagyon nem jön jól, hogy harapásra biztassam őket. Jelenleg azt mondom, Szaporca akár rutintalan kutyával is megfelelő tréninghely, abban az esetben, ha a kezdő kutya dolgozik rajtuk aznap először.

Random idegen pályákon rendszerint olyan barikkal találkozunk, akik félnek a feketéktől, és a pálya túlfelén pattannak... ez megint olyan dolog, ami miatt szívom a fogam, főleg ha Bécsbe, vagy éppen Svájcba utaztam azért a terelésért (true story) de muszáj ezt a helyzetet is kezelnünk. Most ott tartunk a lányokkal, hogy ezt a bizonyos szitut kell erőltetni, mert bár a kövi verseny Szaporcán lesz, utána vár ránk ismét Svájc, és semmi jóra nem számíthatok. Az ugrós birkának is vannak tehát előnyei, és muszáj is megtanulnunk kezelni. Hó végén Szfváron elvileg ilyen falka vár ránk, nem is megyünk haza addig, míg nem sikerül azokkal is normális együtthajtást produkálni. 

A legutóbbi, kaposvári különítménnyel kiegészült tréningünkön éltünk a brainstorming jótékony hatásával, azaz bevontam egy friss szemet is a munkánk véleményezésébe. Gabihoz relatíve rendszeresen járunk, de Szandra már régen nem látta mit művelünk a pályán, így értékes infóval tudott hozzájárulni a napunkhoz, plusz láttam élőben is a két ifjú titán, Bolg és Dutra működését a pályán.

A kihajtást ez alkalommal Pogival végeztük, meglepően zökkenőmentesen, most a jóval kevésbé bolond fehér rackákon volt a sor, és nagyjából féltávig sikerült elhajtás-jelleggel dolgoznunk (Pogi részéről ez nem volt elhajtás, de kívülről úgy tűnt, mintha...), utána megérkezett Kaposvár, és mivel hoztak több rutintalan kutyát, ők kezdték el a bulit, amíg még ugrósak a birkák. Bolg (Dexter DGC) fejében kezd összeállni a terelés mikéntje, a balanszot még nem vette fel teljesen, de már kezdi sejteni, plusz nagyon meg akar felelni és nincs benne erőszak. Szimpi pasas. 

Dutra ismét pályára lépett, és ismét működött is, bár nála nem látható tudatosság, alkalomról alkalomra fejlődik. A viselkedése még nagyon baba, szóval rém cuki az egész állat azzal a drabál nagy testével :) 

Érkeztek vendégszereplők is, Logan és Alice, utóbbiról sajnos nincs felvételem, de Loganről van, és ő nagyon ügyes is volt. Fél éves aussie, érdeklődött, nem félt, még néha nyomást is rakott a birkára. A fajta egyébként kifejezetten ügyesen IHT versenyeken, annyira, hogy bár korábban a kettes számú kedvencem a cattle dog volt, mostanra a szőrös ausztrál elfoglalta a helyét a "mit tartanék ha nem bocit" listán. 

CsodaMítalány is pályára lépett, ők az elhajtást gyakorolták, egyik oldala "be van ragadva", így a kerítés mentén tolták végig egy irányból a falkát. Tekintve, hogy a szaporcai birkák a fáradtságukat beforgással és "felkeményedéssel" mutatják ki, ez egy idő után kifejezetten kemény próbatétel volt neki. 

Írtam már korábban, hogy ne hibáztassuk mindenért a birkát. Vannak hibáik... khmm... elég sok, de alapvetően minden nyáj egy kihívás. Tény és való, hogy ha egy alkalomért megyünk egy tréningre és azzal találkozunk, hogy a belerázódás több napot igényel, az szívás, és rém bosszantó, de a korábban használhatatlannak titulált (általam is) szaporcai birkák az állhatatos munkánk eredménye képpen mostanra nagyon sok dolgot tanítottak nekem és a kutyáimnak. Például azt, hogy hogyan indítsanak meg egy felkeményedett, fejjel egymásnak forgott nyájat. Nem mintha Míta nem tudná, (neki az elhajtás miatt volt nehézkes) de azért jó érzés volt konstatálni, hogy miután hivatalosan is megmakacsolták magukat a barik, Rebelle és Pogo képes volt még lenyomni egy-egy tréninget. Rebszi a maga felpörgetett balanszolásával és néha bodicsekkel löki meg a birkákat (előfordul még, hogy bokát is csíp, de ezen nagy erőkkel dolgozunk, és azt már tudja, hogy retórzió jár érte), Pogo pedig olyan tekintélyt növesztett a 27 kilós inas kis testébe, hogy bármit és bármilyen távolságból mozgásra bír... csak arra kell figyelnem, hogy ilyenkor - ha makacs a birka - benne is megnő a harci kedv és ha olyan szituba sodrom, ami harapásra ösztönzi, akkor eljárhat még a szája, pedig saját magához képest (ugye kecskén kezdte a pályafutását, ahol kötelező a szájmunka) mostanra nagyon pacifista lett. 

Mivel így is hosszúra nyúltam, a lányok tréningjét majd később mesélem el, egy különálló opusz amúgy is érik a hangokról, és ez most nagyon aktuális lesz (nekünk). Egyébként aki Szaporca felé jár, mindenképp ugorjon el a Hétöles-tóhoz, van egy szép pavilon és egy rusztikus stég is, és mivel hal nemigen van benne (nem akarom elhinni, hogy megél ott bármi) nincs horgász sem, nyugiban lehet kutyát úsztatni. 

Visszatekintés a februárra: 2. fejezet. A helyszín még mindig Szaporca, ahol a megbeszéltek szerint váltva hozzuk ki a napi tréningekre a birkákat, és mivel a rackákon a legfőbb megkülönböztetés a szín, így a jövőben fekete és fehér edzésnapok lesznek. Na, ez egy feketés volt. Távol álljék tőlem a rasszizmus - egy halom fekete kutyával - de azt kell mondjam ez a falka ritka bolond volt, így hát a tréning is nehézre sikeredett, kezdve a leválogatás-pályára hozás műveletével. Az egy dolog, ha ugrós a birka - és futni is tud, mert ugye a racka ebben élen jár - de ha folyvást vissza akar szökni a hodályhoz, akkor az dupla sz*pás... Na, így indult ez a napunk... de ahogy mondani szokás: innen szép nyerni.

Miután kipihentük (én és a birkák) a karámba hajtás fáradalmait Pogit vittem pályára, továbbra is lassítás céljából. A múltkori kölykös tréning kapcsán nem írtam külön, de természetesen akkor is előkerültek a nagyok, a program pedig ugyanaz volt, mint ezen alkalommal: irányok, együtthajtás, megállítás, és állítás. Ezt a két fogalmat azért venném külön, mert más a kutya állítása és a nyáj megállítása. A célom per pillanat az, hogy az irányok fixálásával és a "nem megyek át a balanszponton akkor sem, ha puskával fenyegetnek" áttörésével egy olyan megállítás, ami során menet közben egy elegáns félmozdulattal (vagy álmaim szerint mozdulat nélkül, csak szóra) történik a kutya körbeküldése egészen velem szembe, majd a megállítása, amivel értelemszerűen a nyáj is megáll. A nehézségek a feladattal ott kezdődnek, hogy menet közben vagyunk, ilyenkor nekik balansz-módban van az agyuk, és még az irányba indulást is nehezen veszik be. de a teljes kör futása még stabil nyájjal sem mindig sikeres, a balanszpontnál hajlamosak visszafordulni. Na, ezt gyúrjuk jelenleg, néha megpróbálom menet közben - néha sikerül is - de főleg álló helyben próbálkozunk. Ez utóbbi hátránya, hogy a kutya nem is néz a birkára, ergo ott hiába végzi el a feladatot jól, hisz nincs teher alatt. 

Pogira visszatérve az együtthajtás (=lassítás) projekt jól halad, már a feszkólevezető extra köreit is sikerült csökkenteni (én pedig lassan kinövesztem a szemeimet a tarkómra), a megállítás-irányok téma továbbra sem erőssége, viszont láthatóan tréningről tréningre javul. 

Rebiről ez alkalommal készült videó is, bár megőszültem, mire a 40 perces anyagból összevágtam 3 percet... Bár sok a hiba és ugrásszerű javulás nem látszik a múltkori vidihez képest, kiemelném az együtthajtást, amit - ahogy azt már vele megszoktam - kompromisszumként felajánlott. Ő továbbra is rohan, mint a bolond, viszont a birka nem jön a bokámra. Ok, kicsit dolgozok előttük a bottal, de tudjuk jól, hogy a racka az racka és ha nagyon löki a kutya, akkor pont nem érdekli, hogy én ott mint egy kezdő gyengénlátó kalimpálok az orra előtt. Továbbá kezdi nem elhagyni a nyájat, ami úgyszint javulás, és a szuperszónikus balanszolásának egy jótékony hatása. A lehívásai megrekedtek egy szinten, ezen a következő tréningen kezdtünk el jobban dolgozni (erről majd később), illetve kezd ráérezni, hogy hogyan indítsa meg erővel a beforgó, makacskodó birkát erőszak nélkül (erővel úgy értem, hogy a saját ösztönerejével), igaz ugyan, hogy néha még szívesen visszatérne a csipkedős megoldáshoz, hisz az egyszerűbb, de legalább tisztáztuk egymással, hogy ebben nem vagyok kompromisszumkész. 

Spoiler: a következő alkalommal a gyakorlásunk jóval tudatosabb volt, ez a vidi sem lett annyira kompakt, a szerkesztés során sem éreztem, hogy hol az eleje vagy a vége, viszont a múlt péntek ilyen szempontból sokkal jobban sikerült, plusz hála Szandra külső megfigyelésének kaptam extra instrukciókat is. 

A múltkori székesfehérvári kalandot hosszú szünet előzte meg, most viszont rendesen belehúztunk, februárban eddig konkrétan három tréningen vagyunk túl, és ennek az eredménye is látható. Most kicsit visszaugrunk az időben az első idei szaporcai kalandhoz, amikor a piciket is vittük magunkkal. 

Étincelle (alias Drogo) és Épique (aka Epic) eléggé eltérő karakterek, Drogsi bújós, mosolygós, megfelelni vágyó, kényelmes kiskutya, míg Epic kemény, makacs, domináns és motiválni sem olyan egyszerű. Az első teszt 8 hetesen történt, amikor mindegyikük magabiztos viselkedést mutatott birka mellett, és két szuka, Vinnie (Echidna) és Ravie (Edition Limitee) konkrét terelő viselkedést is mutatott. Azóta Sethi (Exorciste) birkák mellé került és 3 hónapos korára már stabilan balanszolt! Nagy reményeim vannak hát a 'maradék' két kannal kapcsolatban is. A teszt ugyanúgy zajlott, mint elsőre, csak most saját magamnak asszisztáltam Jettával, ez okozott némi problémát, mivel egyszerre kellett figyelnem őket, de összességében meg tudtuk oldani a nyáj mozgásban tartását. Picike kutyáknál lényeges, hogy a falka mozogjon, ez tudja bennük bekapcsolni az ösztönt, és az sem árt, ha nem kapnak rögtön negatív élményt - azaz fejelést a birkáktól - ezért még frissen, a könnyen ugró nyájhoz visszük be őket. 

Drogsi ugyanazt a viselkedést mutatta, mint 8 hetesen: érdeklődött, jött a birkákkal, megszagolta őket, nem mutatott félelmet, viszont nem is óhajtotta kergetni őket. Nem aggódom miatta, mivel ilyen idős korban még gyakran rejtettek az ösztönök, hallottunk olyanról is, hogy a adott kutya zsákmánya is csak fél éves kora után jött elő, és terelőkutyánál is megesik, hogy ivarérés után dönt úgy, hogy szeretné kergetni a birkát. További pozitív jel Drogo jellemével kapcsolatban, hogy bár többször is elgázolták a birkák, nem akart lemenni a pályára, ott bent szaladgált velem, a nyáj körül. 

Epic ellenben hamar megtalálta a poént a birkászásban és nem gyenge produkcióval örvendeztetett meg minket! Határozottan kontaktált a birkával, erővel hajtotta és már a balanszát is kezdte megtalálni. Egyelőre nem visszük többet terelni, nagyon baba még hozzá, de bárki is lesz a gazdája, remélhetőleg kihasználja a benne rejlő lehetőségeket!

Hosszú kihagyás van mögöttünk, ami csak részben köszönhető az ünnepeknek (mert ugye szeretünk mindent erre fogni), javarészt a kiskutyák melletti teendők szívták el az erőmet és a szabadidőmet (note to self: legközelebb 8 hetes kor utánra pozícionálni másfél hét szabit!). Nagyon vártuk már ezt a székesfehérvári szeánszot, részben mert találkozhattam újra Sethivel, és Amináékkal is, de főleg azért, mert nagyon régen nem tréningeztünk itt. Meg sehol máshol sem. 

Mivel ez egy amolyan "back on track" napnak készült, így nem is terveztem videót készíteni, de az tőlem is túlzás volt ,hogy teljesen otthon hagytam a fényképezőt... Szerencsére Amina gazdija megmentette a napot egy sokkal jobb masinával, így a dokumentáció ezúttal nem mozgókép lesz, hanem Császár Vera hangulatfotói:

Pogóval nem volt más terv, mint visszarázódni. Tudjuk, hogy nagyon vehemens, és ha sokat kell pihennie, akkor nekem is sokat kell vele veszekednem, de most egész hamar letudtuk a szokásos "deakkorisazleszamiténakarok" szájkaratét, és szépen beállt mögém. Semmi mást nem gyakoroltunk, mint az egyenes haladást és a megállítást. Bármilyen furcsán is hangzik, a sima, végtelenül unalmas egyenes haladás, avagy "együtt hajtás" az egyik legnehezebb feladat a plafonig triebelt, pörgős kutyáknak, hisz az általuk legjobban kedvelt zúzás helyett itt csak bandukolni kell előre minden izgalom nélkül. Örök problémám, hogy a lányaim nem tudnak lassan sétálni, de komolyan, egyik sem... Pogo ott tipeg a birkák seggében, majd mikor már nem bírja cérnával kifordul és fut egy levezető kört, majd visszaáll a birka mögé. Mivel a hátam mögött történik, ezt elég nehezen tudom korrigálni, főleg így, hogy rohadt mélyen beleégett a fejébe. Azon kívül, hogy bután néz ki, ráadásul mikor visszaérkezik, egy plusz nyomást ad a birkára, így az együtt hajtás feladat sem lesz tökéletes. Már gondolkozom hogyan tudnék visszapillantót szerelni a fejemre, hogy lássam a stikában elkövetett baromságait, de az biztos, hogy a következő hetek témája ez lesz. Március végén Svájcban indulunk, és jó lenne ezt addig kiszedni belőle. 

Rebelle-lel hasonló volt a program, bár Gabinál adva van rengeteg akadály, ez alkalommal vele is csak az együtt hajtás és a megállítás volt porondon. Anyjához hasonlóan fizikailag képtelen lassan menni, ellenben díszkörök helyett csak veszettül rohanva balanszol, ami egy fokkal mégis jobb, mert legalább nem tesz hirtelen nyomást a birkára, megmarad a "balansz". A karám volt az egyetlen akadály, amit mindkét lánnyal teljesítettünk, Gabi jelezte, hogy ezek a birkái nem nagyon szeretnek kijönni onnan, ezt nagyon jól jelezte nekem is a tény, hogy még Poginak is be kellett menni hozzájuk, holott általában elég, ha a karámon keresztül rájuk néz... Rebinek is be kellett mennie, de erőszak nélkül kifáradtak a barik. Gabi mondott egy olyan kihajtási feladatot, ami némileg új lesz: kapunyitás után a kutya kívül marad, a felvezetőnek pedig el kell távolodnia 10-20 lépést, majd a kutya egyedül kihajt és a felvezető lábánál megtartja a falkát míg a handler becsukja a kaput. Ezt kipróbáltam mindkettővel, de nem volt vele probléma. A megállításról Poginál nem írtam, de ugyanígy zajlik: menet közben adom ki az irány parancsot a kutyának, egyszer jobbra küldöm, egyszer pedig balra. Az elmúlt időszakban mindkettővel rongyosra gyakoroltuk a nyáj teljes megkerülését (tehát ne csak a balanszpontig jöjjön, hanem kerüljön meg engem is), így jogosan vártam ezt el tőlük, mégis mérsékelt volt a siker. Jobbára megértették, de többször kellett bottal mutogatnom merre van az arra. Ennek is megvan a konklúziója: visszalépünk az alapokhoz, és legközelebb Szaporcán ismét csak a nyáj közepén állva, jutifalattal küldöm őket jobbra meg balra. Nem sietünk sehova, az akadályok javát már úgyis ismerik, a lényeg az, hogy ne csak őrült hadonászással és a torkom véresre üvöltésével tudjuk megcsinálni azokat, hanem szépen, okosan, elegánsan is. 

Mivel a lányok gyengesége nem csak a terelésre korlátozódik, hanem az élet minden területén kapkodnak és túlpörögnek, így kihasználtuk a lehetőséget és segítséget kértünk Verától (Viki is Alice-szel, de ő más témában). Mutatott egy nagyon egyszerű koncentrációs feladatot, így Rebszivel most erre gyúrunk esténként. Sikerült egymás után háromszor is belenyúlni szórt fókuszú kutyákba (Rivinél legalább a karakterteszt lévén tudtuk előre), de Pogó kapcsán tudom, hogy ez nem kőbe vésett tétel, a fókusz képes javulni, és Rebelle-nél látom, hogy szegény kutya próbálja jól csinálni, de egyszerűen annyira szétesik, hogy a végén ő maga sem érti, mit csinál. Jó példa erre, hogy elküldöm irányba, rossz felé megy, és bár 70km/h-val veszi be a kanyart, egy "NEM JÓ!" után már driftelve fordul, és jön vissza hozzám. Nem indul el újra, nem fut díszköröket, ő jól akarja csinálni, csak annyira igyekszik, hogy rengetegszer hibázik, a hibáktól pedig ideges lesz. Nem megy le a pályáról, nem durcizik, nem erősködik, mintha inkább kétségbeesne. Kell neki a vezetés, így a benne rejlő ösztönöket és megfelelni vágyást - "will-to-please" - használjuk ki, és segítek neki, hogy jobban tudjon figyelni. Lesz vele munka, de a meglévő erényei és az elemi erő, amit képvisel mindenért kárpótolnak, egyszerűen imádom nézni a munkáját...

Amina eddig más trénereknél edzett, ahol az önkontrollján volt a hangsúly, viszont jóval kevesebb birkával dolgozott. Gabi más - IHT - oldalról közelítette meg a dolgot, és a stabil balanszra fektették a hangsúlyt, és hogy önbizalmat adjanak a másfél éves kamasznak. Ami a nap második tréningjére gyönyörűen összeszedte magát, gyönyörűen balanszolt. Jó nézni a gyerekeket, ahogy nő be a fejük lágya, remélhetőleg idén ő is le fog tudni munkavizsgázni. 

Alice is, Nova is pályára lépett még aznap, de az ő képeik még feldolgozás alatt vannak. Alice feladata nagyjából hasonló volt, mint Amié, megspékelve a karámból kihajtással, amit a szaporcai rackák nagyon megnehezítettek neki legutóbb. Bár Gabi birkáinak nincs szarva, mint írtam, ők is felkeményedtek a karám védelmében, és elsőre bizony Pogi segítsége kellett Allynek a kihajtáshoz. Második körre frissebb birkával Alice is szépen megoldotta, de a feladat valószínűleg okoz még nekünk fejtörést. A balansz, együtt hajtás nála is szépen alakul, az irányokat egyre jobban tudja és teljesíti, néhány akadályt is használtak már, szépen ügyesednek. 

Nováék továbbra is ugyanazt gyakorolják (távolság, és egyéb collecting stlye dolog, amit nem értek és nem is ismerek), illetve az április végi farm trialra készülve néhány akadályt is útba ejtettek. 

Összességében jól zártuk a napot, bár Viki megjegyezte, hogy a második kör senkinek sem lett olyan, mint az első, azért én elégedett vagyok, ez egy jó kezdet volt az évre, és néhány nap múlva Szaporcán újra karámba lépünk, hogy felvegyük a fonalat és folytassuk a munkát. 

Nyilván jóval kevesebb szép üzenetet kapok a témában, mint azok, akik valamilyen népszerű/ismert fajtájú kutyának keresnek gazdit - pláne ha ingyen örökbefogadható a jószág - de még így is néha soknak érzem. Ahogy írtam azt tegnap este, egy népszerű fajtás csoportban tagnak lenni (konkrétan bull tipusú terrieres) nagyon sokféle ingert ad az embernek, mint azt szakavatott kollégám megmondta: ezek mindegyike egy szociológiai tanulmány. Hiába látom azt évek óta, hogy a csapból is a felelős állattartás - ne vegyél szaporítótól - ne szaporíts - szedd fel a kutyasz@rt posztok folynak, ez csak az én sterilizált kis világom, hisz egyrészt szakmai csoportokban vagyok tag (90%-ban) másrészt leirtom az olyan ismerősöket akik nem, ergo minimálisra csökkentem az üzenőfalamon megjelenő hülyeségek számát. 

Ennek az izoláltságnak most látom hátrányát, amikor masszív butaságokat kellene kezelnem. Mert - már megbocsássék - határozottan vallom másik tanult kollegám állítását: "az internet korában tudatlannak maradni választás kérdése". Szóval NÉZZ UTÁNA A TÉMÁNAK MIELŐTT KUTYÁT VENNÉL! Majd utána beszélgetünk. Addig maradnak a tőmondatok és ha épp rossz napom van, akkor rövidre zárom a dialógust egy jó magasra szabott vételárral. 

Lehet, hogy arrogáns vagyok, de azon tenyésztők közé tartozom, aki mindent - írd és mondd, MINDENT - az emberek szájába rág már a hirdetésben is, két nyelven. Le van írva a kicsik kora, jelleme - mert karakterteszteltünk úgyamúgy - küllemi tulajdonságai, törzskönyve online pedes linkkel, a szülőkről minden eredmény és dolgozós videó, majd a weboldalunk, és a facebook oldalunk, utóbbin a kölykök nevével megfejelt albumokban található több száz fotóval. Emellett, aki nyitott szemmel jár és minimálisan ért a fészbuk használatához, az nagyjából három percen belül megtalálja a picik videóit is (szintén a nevükkel címezve). Szóval aki azzal kezdi, hogy küldjek képet, az már megbocsásson, de becsülje meg magát amiért nem küldtem el csuklóból valahova, hanem szépen leírom, hogy van pár száz a linken túl. (Elnéző vagyok ebk azzal, akinél látom, hogy más generáció szülötte.) 

Nem kap tőlünk kiskutyát az, akivel úgy érzem, nem fogunk tudni együttműködni. Bizony, együttműködni, mert nem muszáj közeli barátoknak lennünk, de igenis tudni akarok a kutyáimról, amihez szükséges a kommunikáció, és hogy az alapvető kutyatartási nézeteink megegyezzenek. A "házőrzőnek szeretném" sajnos nem ugorja meg ezt a lécet. 

Nem kap tőlünk kiskutyát az, akinél pici gyanú is felmerül, hogy szaporítani akar. Remélem egyértelmű... mikor már a tizedik sor üzenetet váltom az amúgy szimpatikus érdeklődővel, majd tök lazán megkérdezi, hogy mennyibe kerül törzskönyv nélkül és kant segítek-e majd találni neki...? A legszebb az egészben, hogy egy kan kiskutya iránt érdeklődött. 

Nem kap tőlünk kiskutyát, akinél a gyanúja is felmerül annak, hogy nem lesz jó gazdája. Nyomozunk ugyanis. Minden eszközzel és bármivel, amivel lehetséges, és addig megyek, míg nem lelek közös ismerőst (eddig mindig találtam), aki meg nem erősíti, hogy megbízható gazdi lesz. És ha nem erősítenek meg, akkor köszönjük az érdeklődést, nem kockáztatunk. 

Nem kap tőlünk kiskutyát az sem, akivel egyébként semmi baj nincsen, de egyszerűen nem passzol hozzá a fajta, vagy az adott alom/kölyök. Hiába lehet a világ legcukibb családja, ha nem akarnak sportolni vele, és nem lenne rendszeresen aktívan foglalkoztatva. Előfordulnak ilyen kölykök nálunk is, akik elvannak a szeretkekutya szerepben, de a többség nem ilyen, és nem érdekem, hogy később a kutyának és a gazdáinak is rossz legyen. 

Magasak az elvárások? Lehet. Alapvető szövegértést, intelligenciát várok igen, célirányos elképzelést, felkészült (legalább az alapokból: mi az a kutya, hogyan kell kölyköt venni, stb) érdeklődőket. Nem baj, ha nem volt még bocid, sőt, az sem, ha nem volt még kutyád, ha van olyan kiskutya, aki jelleme szerint nem túl nagy falat, ez még nem kizáró. Nem baj, ha nincs kerted, sőt, előny, mert tudom, hogy rendszeresen sétálni fog! Nem baj, ha van gyerek, vagy másik kutya, amennyiben őket (is) megfelelően tudod kezelni. Nem baj, ha nem akarsz versenyezni, vagy éppen sportolni, ha mellette napi szinten aktívan együtt vagy a kutyával (mondjuk ha viszed magaddal dolgozni), no és persze ha látok ehhez passzoló kölyköt az alomban. Nem baj, ha tenyészteni akarsz majd a jövőben, amennyiben az valóban tenyésztés lesz (jó hosszú szerződésünk van, hogy mindezt bebiztosítsa) és még segítek is, ha erre kerül a sor. Nem baj, ha rákérdezel az árra, vagy hogy hol vagyunk, de mielőtt válaszolok én is kérdezni fogok, méghozzá sokat - plusz pont, ha kérdés nélkül azzal kezded, hogy mesélsz magadról. 

Az ötödik alom után már elég sok ilyen és hasonló beszélgetésen vagyunk túl, tényleg igyekszem mindenkinek adni egy sanszot, de mellette megtanultam hallgatni a megérzéseimre. Igyekszem mindenkit szépen, udvariasan elutasítani, volt olyan, akinek a "fejlesztendő pontokat" is elmondtam, mit tanuljon még a kutyázásról, mielőtt venne egyet - remélem nyitott fülre talált.

Ennyit tudok tenni, és várok, míg mindenkiért befut a megfelelő gazdi. Addig is neveljük őket, szocizunk, sétálunk, játszunk. Amiatt nem aggódom, hogy meddig maradnak az udvarban, amiatt viszont igen, hogy ha elkerülnek, mi rossz történhet velük. 

Nem, nem azért választottam harlekin kant, mert annyira tetszett ez a szín. Sőt, kifejezetten féltem tőle, leginkább azért, mert nem ismertem, és őszintén szólva kevés szép harlekin kutyát láttam eddig... 

Szóval ez a dolog úgy indult, hogy adott volt nekünk egy Hannibal, mint ritka tehetséges terelőkutya. Nem valami szélsőséges munkavonal leszármazottja,  hanem egy showvonalból való jó képességű kan. A szélsőséget ez esetben nem rosszból írom, inkább csak viszonyításképp. Míg (ebben a fajtában) sok show kennel meg tudott maradni a józan talajon (stabil kutyák, stabil küllem), addig akad már néhány munkavonal, ahonnan nagyobb rizikóval találok a szukáimnak megfelelő kant, mert esetleg túl zsizsegős jellemet kapok, vagy túl kemények lesznek a kölykök (ahogy erősödik a "harapás" úgy csökken a terelésre való alkalmasság), vagy a küllem annyira hektikus, hogy esetleg nem fogják a tenyészminősítést sem megkapni a kölykök (lásd a holland juhásznő esetét az elit vonalú és őstehetség terelőkutyájával és annak világító sárga szemével). Ezért döntöttünk úgy, hogy folyamatosan szelektálva visszanyúlunk a megbízható showvonalhoz (vannak szélsőséges showvonalak is természetesen, eü bajokkal, a használhatótól messze eltért anatómiával, stb). Ebben volt afféle kompromisszium Hannibal, aki show vonalból érkezett munkakutya, bár a megalkuvás a történetben nem is annyira a törzskönyve, hanem a színe volt (nekem).

 A harlekin téma nekem új, nagyon új. Annyira, hogy a gyakorlati részéről más tenyésztőket kérdezgettem, mégis hogy van ez a foltokkal, a tweeddel, meg a fehérrel, a fekete flekkekkel...? Eddig relatíve egyszerű dolgom volt, csak a cser jegy színét és kiterjedését figyeltem (azt sem  nagyon, mert a lányoknak szép színe van, mehet rájuk nyugodtan egész feka pasi is), most viszont befigyel a mellfolt, aztán a piciknél előfordult fejfolt is... Mint kiderült a különböző országokban ezeket máshogy súlyozzák, míg amcsiban a mellfolttal is szőröznek, addig nálunk elnézik a nagyobbacskát is, a fejfolt viszont már neccesebb. A tweed (se nem fekete se nem kék, a kettő közti sárgásbarnás folt) pedig eddig csak amerikai beszélgetésekben merült fel, bár igazán érdekelne, erre mégis hogy szelektálnak? Mert a túl nagy fehér foltokat hozó/viselő kutyát még azt mondom, hogy ki lehet szelektálni (szó-szó) de a tweedet...? Gondolom a válaszhoz el kellene merülnöm a merle genetikában, de erre egyelőre nem vitt rá a lélek, már a tudat is bosszant, hogy ennyit agonizálok egy kutya színén, miközben az adja belőle a legkevesebbet... 

No de szerencsére a harlekinjeim is szépen hozták a karaktert, amit szerettünk volna, így "minden jó, ha a vége jó". A vicces-foltos Endorphine kiskutya szupi otthonra lelt, ahol imádják a nagy flekkjeivel együtt, Emperour is hamarosan költözik, Edition Limitee pedig a továbbiakban Raven névvel kap itt egy cimkét, mert a családban marad :) Van neki tweedje, meg volt buksifoltja is (szépen eltűnt 8 hetes korára), és egy dobókockányi mellfolt is befigyel nála, de olyan kisugárzása és mosolya van, hogy senkit nem érdekel a színe. Plusz 8 hetesen már meg akarta mozdítani a rackákat, és ezzel felülírt mindenféle színdilemmát. 

Csak hogy ne legyen egyszerű az élet, a társban megtartott kanegér, Exorciste, azaz Sethi pedig az egyetlen fekete kölyök ebből a csapatból, akinek volt egy pici fehér mellfoltja :D (anno Jettának is volt, ez nálunk elég gyakori). Az övé persze hamar eltűnt és nem is szőröznek ezen a bocisok, csak a sors fintora, hogy pont ezek a necces picik voltak a legígéretesebbek a mi céljainkra. Sethi egyébként a Patkó tanya őre és remélhetőleg szorgos munkása lesz a trénerünk, Patkó Gabi keze alatt - bár a gazdája hivatalosan Gabi férje, Pityu lett :) 

Még két kan vár a sorsára, Étincelle és Épique, mindketten magabiztos, embercentrikus kiskutyák, birka mellett teszteltük az egész bandát, magabiztosak, érdeklődőek voltak, Echidna (Vinnie), Erra és Ravie mutatott konkrét terelő viselkedést. Most egy pár hónapig nem kontaktálhatnak birkával, messziről nézni szabad, de véletlenül sem szeretnénk nekik traumát (erejük még nincs, amit a birka tud-> visszafordulhat rájuk), így csak egohergelés jöhet szóba a kerítés mellett. 

A történetnek tehát nincs vége, érdeklődéssel és kiemelt figyelemmel követjük a foltosaink sorsát, egész pici korukban már vonzották az ember tekintetét, rém cukin néznek ki, és hát no... megszerettették magukat. 

A helyszín még mindig Szaporca, ahol a birkák használhatósága tréningről tréningre javul, a területünk pedig idilli. A következő gyakorlásra már el is terveztük, hogy milyen apró trükkel szabadítunk fel még néhány drankát akadálynak és nagyobb "lihegő" karámnak a váltás barik számára, hogy még jobban tudjunk haladni. 

A vidi - szerintem - egészen szemléletes lett, egy tréningen vezet végig feliratokkal (bocs, hogy angolul van), íme mi miért történik: 

Warming up: mindig egy kis bemelegítéssel kezdünk, hiába labdázom félholtra a kutyát, ha birkát lát újratölt és a feje viszi előre. Annak ellenére, hogy már egészen rendszeresek a szaporcai birkászások, még mindig nem elég gyakori ahhoz, hogy hidegen induljon a nyáj mellett, így marad a rövid feszkólevezetés. A hangsúly a röviden van, mivel versenyen erre általában nincs lehetőség (kivéve, ha magunknak válogatunk, de mivel Rebi 1-es osztályos, így egy darabig nem lesz erre módja). Természetesen nem hagyom csak úgy futkosni meg rombolni, fegyelmezem, és ha kell, tettlegességig fajulok. A cél az, hogy minél rövidebb idő alatt tudjam érvényesíteni az akaratom. Haladunk, haladunk... 

Short reminder: csárdásozunk kicsit (kettőt jobbra, kettőt balra), azaz ismételjük az irányokat. Itt már alig tesz nyomást a birkára, azt várom el tőle, hogy engem figyeljen, plusz erőltetjük az irányok verbális megértését is, mert sajnos annyira még nem égett bele a kis fejébe, mint kellett volna. 

Outrun: a kifutással először egyedül próbálkoztunk, majd Viki segítségével. A videóra felvett akció jól sikerült, majd a következőnél az utolsó métereken bekeresztezett, ezért kértem segítőt. Egyébként nem azért futkosok a birkák után, mert nem tudja Rebi odahozni őket hozzám, hanem mert minimálisan akarom őket b*sztatni. Utánunk még vannak kutyák, és számunkra nem szükségszerű, hogy fusson a birka, terelésnél pedig alapszabály a juh kímélése! Továbbra is a kutya mögött igyekszem helyezkedni, és nem a megszokott "tolom előre" irányban állok, hanem vele azonos oldalon. Mint látszik, ez még mindig idegen a számára, és igényli Viki beavatkozását. A mozink kb aranymetszési pontján, a tetőponton eljutunk oda, hogy a kutya már mindkét ember reakcióját figyeli, és bár elindul irányba, mikor küldöm, a nyáj előtt a segítőt figyeli, addig csak bizonytalankodik. Ám ahogy ezen átlendül, már sikerül egy rendes lehívás is, és a történetnek happy end a vége: szép távoli lehívás, segítség nélküli kifutás a megfelelő irányba és egy kis levezető gyűjtés, mert megérdemli. 

Tök jól látszanak a hibáink, de a múltkori vidivel összevetve a fejlődésünk is, így optimista vagyok. A lányok is haladnak előre a saját útjukon, és mindannyian látjuk a célunkat, és a nagyjából az oda vezető ösvényt is. Nem mindig ugrálós-felszabadult boldogság a gyakorlások vége, néha csak igyekszünk vért izzadva kiimádkozni a kutyától egy sikeres végrehajtást, hogy lejutalmazva villámgyorsan levigyük a pályáról, de ez is az út része. Nem mehet minden simán és gyorsan. De még ezzel együtt is szeretjük.