Esti mese

Szeretek sétálni, sűrű napok estéjén egy kutya oldalán szépen csöndben kigyalogolni a világból, és magam mögött hagyni mindent, ami nehéz, mindent ami bánt. Ám egy forró nap estéjén sétálni indulni közel sem olyan jó, mint mikor a sötétséggel eljön a hűs levegő is, így utunk rövid volt, ám annál tartalmasabb. 

Rebelle-nek és Pogónak kellett legjobban a mozgás, így őket vittem magammal, a hátizsákomba bekészítettem mindent, amire szükség lehetett, és elindultunk a falu vége felé. A nap már lemenőben volt, de a levegő még izzott. Az a fajta szörnyű hőség uralkodott, amiben nem tudunk egy jólesőt sóhajtani sem... mintha elfogyna a levegő, mintha nem volna enyhülés. Lesétáltunk a patakhoz, ami a kertek alján szalad. Csodálatos hely ez, bár megvetette lábát az ember, mégis van annyira érintetlen, hogy a természetet érezzük magunk körül. A patak mellett szinte közvetlenül ott húzódik a kanális, a kettő közt pedig a helybeliek birkái legelnek - no meg persze őzek csapata, és gyakran hallatja hangját a nádifarkas is. De nem csak a parton van élet, a patak közvetlenül egy halastóból érkezik, és bizony hozza magával a halakat is, az egyik - nagyon cudar - tél végén, az olvadással Jetta egy méretes csuka előhűtött tetemét emelte ki a vízből, mégcsak szaga sem volt. Öt kutya lakott jól vele aznap. 

Ahogy elérünk a falu végéig, a szántóról egy kis fogat gurul ki, két póni húzza. A kutyákat lefektetem, utat engedünk. A kocsis megállít, majd odakiállt nekünk, hogy bántják -e a lovat? Mutatom neki a pórázt, és fejemmel az elágazás másik felére mutatok: arra megyünk tovább, nem lesz baj. A kutyák fel sem néznek a pónikra, ismerik a lovat, nem ígér számukra semmi izgalmasat. A dombon lefelé már lekerül a póráz, fussanak csak, úgysem fáradnak el soha! Már úgy megszokták, hogy száz méterenként rájuk füttyülök, hogy maguktól is visszafordulnak. És nem egyszerűen csak megállnak és visszajönnek, hanem teljes sebességükkel lefékeznek, a hátsó lábaik kicsúsznak a testük alól, ők pedig hatalmas élvezettel rugaszkodnak el újra a földről, hogy ugyanezzel a tempóval megkerüljenek, és folytassák ezt az oda-visszát, míg csak lehet. A lejtő aljáig jól belátható az út, utána magam mögé utasítom őket. Ezt az utat használják a helyiek, hogy levágják a műút nagy kanyarát, átvágnak a réten a két falu közt, és senkit sem akarok halálra rémíteni a fekete szörnyetegekkel, jól vannak ők a lábam mögött. Az elején párszor figyelmeztetnem kell őket, hogy hol a helyük, de néhány rászólás után szépen beállnak a hátam mögé, és serényen tipegve, feszülten, de ott is maradnak. Pár száz méter vezet így a patak hídjáig, ahol is végre feloldom őket: menjetek. Előttünk a rét, frissen kaszálva, a hídról pedig látom a patak partját mindkét irányban jó fél kilométernyire: sehol senki, miénk minden. 

A réten fehér foltokban gólyák vadásznak, Pogó kinéz rájuk, látom, hogy magában káromkodik egy tisztességeset, aztán elfordult, és marad az ösvényen: "Anya úgysem hagyná..." Rebelle még mindig cikázik előrefut és vissza, Pogi viszont már érzi a vizet, és kívánja is, kiadom az ukászt: "Vízbe!" és már ott van, leoson a csúszós parton és megmártóztatja a mellső lábait. Rebelle mindeközben csak fut utána, követi vakon, és kapkodja a fejét Pogo és köztem: "Mi ez? Mi történik? Hol van?" gonoszul kinevetem, hogy láthatóan nem találja meg a tőle néhány méterre csörgedező patakot, aztán megszánom, és újra beküldöm őket - már ő is vizes. Ám ebben a hőségben nedvesnek lenni sem megoldás, nincs enyhülés, nincs frissülés. Ők is érzik ezt, még mindig lihegnek, és a füvet kapkodják - hátha van rajta hűs harmat, mint reggelente szokott, de ez is cserben hagyja őket. Közben lassan közelítünk. A töltésen sétálunk, és elhagyjuk a rét vonalát, lassacskán mindkét oldalról fák és cserjék vesznek körül, csak a töltés járható és a patak partja. Az átfolyó, amit keresünk, egy kis mélyedés után van, pont, ahogy visszalépünk a töltés szintjére, egy őz néz ránk vissza a bokorból. Mindkét kutya lefagy, és felfeszül egyszerre, én pedig azonnal szólok rájuk. Visszajöttek gondolkozás nélkül, de látom rajtuk az ideget, ez már sok volt. Két napja nem mozogtak, most is csak egy rövid sétafika jutott, majd még egy vad is felugrik, itt már pórázt kapnak, mielőtt valami baj történik. Nem sokáig maradtak így, alig tíz méter múlva megtaláltam a helyet, ahol múltkor apjával és Maddox-szal játszottunk. Egy kis kiöblösödés, és az ő esetükből tudom, hogy itt sekély a víz, csak derékig ér. Felkészültem korábban, a ruhám alatt bikini, a lábamon vizicipő: gyorsan lekaptam mindent, és elővettem a labdákat... az őz máris a múlté, a két kutya élete új értelmet nyert. Begázoltam a patakba és dobálni kezdtem nekik. Hangos csobbanásokkal ugrották a hasasokat, hatalmas élvezettel, az őz már biztos messze jár. A patak, az utolsó reményem a felüdülésre cserben hagyott, bár a sodrása erős, olyan meleg volt, hogy szinte nem is éreztem... 

A kutyákon meglátszott, hogy nem ismerik a mozgó vizet, míg árral szemben dobáltam, ők nagy ugrásokkal érték el, hogy alig kelljen úszniuk, de mikor az ár felé dobtam, bizony megküzdöttek a visszaúttal. Bár a vízben ácsorogni - akármilyen meleg is volt - jól esett, a szúnyogok és egy kitartó bögöly végül csak megfutamított. Mire felöltöztem és visszaértünk a hídhoz, már nem is bántam, nagy hirtelenséggel sötétedett ránk, a gólyák is alig látszottak a frissen kaszált fűben. Rebelle csak ekkor vette észre őket, felkapta a fejét, és feszülten mozgott fel s alá a töltésen. Bár sosem képeztem rá őket célirányosan, szerencsére a szándékom, hogy ne hagyják el az utat vagy ösvényt, amin haladunk, ők is megértették. Csak járőrözött oda-vissza az út mentén, miközben hol rám, hol Pogóra nézett, hátha valakitől megkapja a feloldozást, és a madarak után eredhet. Néhány erősebb rászólás után aztán elfogadta, amit az anyja is már korábban: ma, itt, nem terelünk semmilyen állatot. 

Mire visszaértünk egészen sötét lett, és egy cseppet sem hűvösebb, és még a kutyák sem fáradtak el annyira, mint illett volna... mégis felfrissültem. Jó volt, kellett már.