Finishers

Hard Dog Race, megcsináltuk! Igazi hullámvasút volt az életemben a HDR, és minden, ami hozzá kapcsolódik. Először csak távolról figyeltük, aztán felvettem a kapcsolatot a szervezővel, Púza Andrással, elkészült az első cikk, aztán rövid lamentálás után megalakult a pécsi falka, és elkezdtük az edzéseket, amikről azóta is regélek a HardDogRace cimke alatt. Míg első nekifutásra képtelenségnek éreztem, hogy mi ezt megcsináljuk, ahogy egyre többet tudtam futni, mind nagyobb realitását éreztem annak, hogy végül teljesítsük, majd itt volt a nagy nap, besétáltunk a pályára, és megláttam a "siratófalat"... és egészen biztos lettem abban, hogy ezt az életben meg nem mászom - pontosabban le nem mászok róla. Mert felfelé még csak-csak, ha lassan is, de felmegy az ember, de egy boszeronnal - egy Rebelle-lel!!! - lejönni onnan? Azt már nem...

No de haladjunk sorban. A parkolás kapcsán volt egy kis fennakadás, de végül ügyesek voltunk és megoldottuk, be tudtunk állni a pálya mellé. Ez azért is fontos volt, mert a nézői parkoló nagyon messze esett és Maddoxot a kocsiban kellett hagynunk. Veszett meleg volt, így nyilván nyitott csomagtartóval. Így, hogy be tudtunk jönni, Viki apukája végig ott tudott maradni az autóknál és közben figyelni tudta a versenyt is. A regisztráció percek alatt megvolt, (ezt többen panaszolták a fb oldalon, az biztos, hogy mikor mi mentünk, semmi gáz nem volt), kaptunk sorszámot, aztán visszaballagtunk a kocsihoz átöltözni. Közben tízméterenként megállított egy ismerős, akadtak "online only" emberek, akikkel csak egymás kutyáit ismertük fel, és persze ezeréves barátok is.

A pécsi falka többi tagja addigra már lefutotta, csak Csabával és Böbével, a labival, akadtunk össze a helyszínen. A start előtt fél órával átsétáltunk az induláshoz, ott már éreztük, hogy a meleg lesz a legnagyobb kihívásunk ma. Alice-en volt egy hűtőmellény, a mieinket csak simán leöntöttük, viszont sajnos az elmaradt, hogy magunkat is bevizezzük. Ha még egyszer le kéne futnom, biztos, hogy kendőben vagy sapkában teszem, amit előtte vastagon átvizezek... Kisebb csoportokban indítottak minket, a rajt előtt elmondták a tudnivalókat, majd még a 20 fős csoportot is szétszedték négyesével, nagyon korrekt volt, még azok számára is, akiknek a kutyája nem volt teljesen szociális. 

A rajtunk kemény volt. Gábort és Pogit elindítottuk egy korábbi négyes csapattal, hogy a mieinket ne vonzzák magukkal, hisz sokkal gyorsabban futnak, de Rebinek az is elég volt, hogy egy akármilyen kutya fut előtte... Nem tudtam lassan indulni, konkrétan vágtában lódult neki és sajnos lejtmenetben volt az első 30-40méter, nem esett jól. Ahogy egyenesbe értünk, már csak az volt rossz, hogy teljes erőmmel fékeznem kellett a kutyát, meg még arra is figyelni, hogy hova lépek, nem kijárt úton, hanem terepen futottunk. Szerencsére nem tartott sokáig, és jött is egy vizes akadály. A verseny előtt nagyon féltünk attól, hogy milyen lesz majd vizes cipőben végigslattyogni a pályán, így az első kicsi árok előtt azért voltak ellenérzéseim, de annál nagyobb volt a megkönnyebbülés, hogy semmit sem éreztem az egészből. A Quechua trail cipő jól vizsgázott, nem csúszkáltam benne, és ahogy léptem, szépen kitapostam belőle a vizet (nem membrános vízhatlan, így nem volt nehéz dolgom). Sajnos az első vizes akadály csak bokáig ért, a kutyáknak pont jól esett, de nekem kevés volt, és az előttünk álló 2km-es szakasz így, fél háromkor, nagyon kemény volt. Árnyék nélül futottunk, és amikor a járatlan terepnek vége szakadt, homokra tértünk rá, ami akkorra már nagyon forró lett. Ez volt a verseny egyetlen pontja, ami Rebinek nem volt komfortos, egy rövid ideig azt hittem sántítani kezdett, majd rájöttem, hogy a felhevült talaj csak a baja. Vagy hozzászokott, vagy ahogy vegyessé vált a talaj, kevésbé zavarta, mert szerencsére nem tartott soká. A neheze itt kezdődött, először csak kicsi szintekkel és lejtőkkel, aztán a dolog kezdett eldurvulni, és egyre nagyobb dombokra kellett felmásznunk. Az abroncsokból álló akadályok már nem is nagyon nyomták meg a lelkemet, valahogy átmentünk mindegyiken, de az emelkedők - és a lejtők...! A forróság itt juttatott el a holtpontra. Ahány akadály mellett elmentünk, a segítők megkérdezték jól vagyok-e, szóval úgy is nézhettem ki, ahogy éreztem magam... Rebelle végig rohanni akart, ha meglátott egy kutyát, indult is utána - kellett is veszekednünk, hogy nem arra húzott, mint amerre a pályát vezették - nem is értette, minek nem sietünk jobban. Az utolsó, legnagyobb kaptató előtt ahogy befordultunk a kanyarban láttam, ahogy a velem együtt indulók egy része a bokrok árnyékába húzódva piheg - megtetszett az ötlet, és ledobtam magam. Elgondolkoztam rajta, hogy nem állok fel onnan, de aztán a versenyszellem csak megacélozott, és néhány perc után mentünk tovább. A dombon konkrétan négykézláb másztam, a  homokon csúszott a lábam lefelé, fűcsomókba kapaszkodva jutottunk fel a tetőre, ahol várt a frissítőpont. Sokan kifogásolták, hogy lehetett volna ez egy kicsit korábban is, és őszintén szólva én is el tudtam volna viselni. Ittam néhány pohár vizet, meg végre be tudtam vizezni a fejem és a ruhám is - hirtelen sokkal szebb lett a világ. Rebi ivott egy kicsit, de inkább csak az "íze miatt", mentünk is tovább. A siratófalon lemenni végül nem volt olyan rossz, mint vártam, megfogtam nyakörvön a kutyát és szépen learaszoltunk. Eléggé demoralizáló volt, amikor a lépésről lépésre csoszogásunkból felnéztem és láttam, ahogy egy páros konkrétan elfut mellettünk lefelé. Csak néztem utánuk értetlenül, ott máshogy hat a gravitáció, vagy hogyan? A domb aljában aztán kezdődött az igazi buli, vizesárok - immár derékig érő - földön kúszás, közben slaggal öntöztek - kicsit megálltunk alatta - eztán már főleg árnyas helyen mentünk, bár az erőm elfogyott, néha még bele-bele kocogtam, de inkább csak sétáltunk. Volt még száraz kúszás, "labirintus", kutyaólon átmászás, dupla vizesárok, és végül ott álltunk egy SINB akadály előtt, ahol komolyan fontolóra vettem, hogy a 30 guggolást választom... a kutyát be kellet rakni a kennelbe - ezzel még nem lett volna gond - majd átmászni a kennel fölötti akadályon. Mint egy feketett létra, hatalmas közökkel, 2 méter magasban... olyan tériszonyom van, hogy a bolti fellépőkre sem szeretek ráállni... A segítő látta, hogy bajban vagyok, és felajánlotta, hogy segít - mondta, hogy guggolhatok, de higyjem el neki, az rosszabb - hittem neki és bár hosszú percekbe telt, és vagy három ember megelőzött közben, de átmentem a kennel fölött. Ez volt a katarzis, tudtam, hogy ki fogok lépni a komfortzónámból, de azt nem, hogy ennyire! Remegő lábbal raktam szárra újra a kutyát, és mentünk tovább, de onnantól kezdve már semmi nem tudott meghatni, néha kocogtunk, de leginkább csak sétáltunk, faarccal átmásztunk még egy kutyaólon - aztán az utolsó akadálynál Rebelle úgy döntött, nem kíván olyan vizes akadályba ugrani, ami ráccsal van lefedve. Nem voltam humoromnál, így fogtam és berántottam magam mellé, utána már rájött, hogy itt is csak úszni kell, és szépen átevickéltünk a túloldalra. Nem készült rólunk mutatós befutó kép, csak átkullogtunk a célkapun, valaki a kezembe nyomott két szatyrot meg két medált, én pedig zombiként mentem előre, a zuhany felé. Nem tudtam volna annyit inni, mint amennyire szomjas voltam, így csak végigmostam magamat, majd a kutyát is, és vert hadként visszavonultunk a kocsihoz. 

Ott és akkor szégyenkeztem, nem bírtam még feléig sem a távot, és ez nagyon bántott. Később, az eredményeket látva jöttem rá, hogy közel sem voltam olyan rossz, mint elsőre hittem, az erős középmezőnyben végeztünk. Viki és Alice, akikkel együtt indultunk 50 perc alatt lefutották (nekem 1 óra 9 perc kellett), Gábor Pogóval 43 perc alatt lenyomta. A kutyák végig kiválóan bírták, nem ziháltak, ha kellett, húztak, közelében sem jártak a hőgutának. 

Részben az elcsigázottság, részben az előttünk álló hosszú út miatt (Piliscsévről mentünk tovább Tata felé, majd át Bécsújhelyre terelni) elmentünk még az eredményhirdetés előtt. A befutóajándékok egyébként szuperek lettek, szép pólót és még szebb érmet kaptunk, meg egy csomó repicuccot a támogatóktól. 

Hullámvasútról beszéltem, és már talán érthető, hogy miért. Örülök, hogy belevágtunk, hálás vagyok mindazért, amit a felkészülés adott, és büszke vagyok arra, hogy teljesítettem ezt a kihívást, még ha ennyit ki is vett belőlem - nem csak fizikailag, hanem érzelmileg is - és már tervezzük a felkészülést a Wild-ra, a 12km-es versenyre. Majd még mesélek arról is...