Sokáig gondolkoztam, hogy pótlom, ami a legutóbbi kalandjaink óta kimaradt a mesélésből, de már olyan hosszúra nyúlt a karanténos felbolydulás óta esett kimaradás, hogy inkább elengedem. Meglehet, hogy throwback-jelleggel elő-elő veszek jelentős történéseket, de most inkább arról írnék, ami most van. 

Nem titok, hogy decathlonos vagyok, a fejlécen lévő linkekből ez hamar kitalálható. Mivel jelenleg zárva vagyunk, távmunkában dolgozunk, amit tudunk. Eddig is rugalmas volt a munkarendem, de most aztán még kevesebb igazodási pont van, gyakorlatilag a meetingeken kívül teljesen önállóan osztom be az időmet. Ennek hála, hogy csodálatos módon megalkuvás nélkül tudom a futások köré rendezni az életem. Meg is van az eredménye. 

Hangsúlyozom, úttalan utakon, rejtett csapásokon mozgunk, ahol a madár se jár, sőt, mindehhez nem kell autóznom sem (szándékosan ilyen helyen kerestem házat). Teljesen tiszta lelkiismerettel járok ki minden másnap futni. A legutóbbi (futós) bejegyzés még arról szólt, hogy próbálom behozni magam. Küzdelmes hónapok vannak mögöttem, január, február és még március is arról szólt, hogy szenvedek, mint disznó a jégen, meghalok 2K-n, és szorongok, mert nyakamon a Medve kupa. Egyetlen boldogságunk a bikejöring maradt, ami viszont egyre jobban ment. 

Aztán jött a járvány, elnapolták a Medvét, és én végre felszabadultam. Tudom, hogy előtte is fölösleges volt feszülni egy verseny miatt - amiben ráadásul más számban is indultam volna - de valahogy begörcsöltem a témában. Így viszont végre elengedtem, és elkezdtem hosszúakat futni, for fun. Többet nem néztem a tempót, a pulzust, vagy akármit, csak mentünk. Újra jól esett a futás, és rögtön elsőre rekord időt is mentünk. Mint egy kapcsoló, átbillent, és helyreállt a világom. Most kétnaponta futunk 10K-s hosszút (nekem ez a hosszú, na), majd amikor Ati is itthon van, bekötjük a két kutyát, és futunk egy gyorsat. Nem túl meglepő módon, ahogy újra megfelelő állapotban voltak a csakráim és az aurám régi színeiben fénylett, már a bekötött, gyors canicross edzések is elkezdtek javulni, tegnapelőtt pedig a legjobb időmet futottam 4K-n, evör. 

A rendszer pedig folytatódik, ma futok megint egy hosszút, holnap - ha nem lesz túl meleg - bájkozunk, utána megint egy hosszú, aztán lábamtől és hőségtől függő a hét további része, de egy vagy két hosszú várható, és hétvégén újra szétcsapjuk magunkat egy cc menettel. 

Summázva, megtaláltam a flowt újra a futásban, a hosszúakon csak a feelgood a lényeg, nem tolom ki a terhelést, nem akarok gyorsulni, csak szellőztetem a fejem és élvezem az időtöltést a kutyámmal. Nem leszek soha élsportoló, de az eredményeim így is lassacskán javulnak. A rövid gyorsakon pedig csak a sebességen van a hangsúly, a cél az, hogy a legtöbbet kihozzuk magunkból. Ilyenkor van rendesen melegítés, nyújtás, felkészülünk rá, ahogy egy erős terhelésre kell, és a kutyákat is a lehető legjobb helyzetbe hozzuk. Ezért is futunk együtt, hogy húzzák egymást is fejben. Ne legyenek tingli-tangli húzott is meg nem is félszar futások, ha cc, akkor legyen tánc, menjünk, ahogy a csövön kifér. A legutóbbi is egy ilyen, rohadt jól sikerült menet volt, Rebi odatette, és Lemcsi is szépen dolgozott. Elértük a 2:30-as max pace-t, és a teljes 4K-n is sikerült 5 alatt maradni a percekkel, de az első 2 kili még 4:30-as idővel ment, ami ezen a távon ugyancsak saját rekord. Az pedig, hogy visszafelé, a második kettőn is csak 5:05-ig lassultunk, egészen fantasztikus. Ez lett volna a célom március végére, a Medve kupára. Egy hónappal megcsúsztam ugyan, de most már az enyém, és azon leszek, hogy meg is tartsam.

Mert nálunk alapvetően a talaj egyenetlenségek miatt nem szokott. Konkrétan a pálya 3/4-én nem tudok tekerni, mert egyensúlyoznom kell az életemért miközben Bubi átalránt a huplikon. De nekem ez teljesen normálisnak tűnt és a default reakcióm az volt, hogy márpedig ezen a szar terepen akarok tudni bikejöringezni. Ezt követték a posztjaim, amiben taglaltam, hogy éppen hogy állok ezzel az életben maradási képességgel, volt itt terítéken nyeregmagasság, guminyomás, kerék külső, később egy konkrét kerékpár csere, pedál... Konzultáltam endúrós kollegákkal egyensúlyozós gyortalpaló végett. Aztán Virág megmutatta nekem a Medve kupa pályáját egy fogatos srác akcióvideóján én meg ahogy néztem szép lassan ráolvadtam az asztalra. Két gondolat kavargott a fejemben, egyik, hogy "háténitttutiraeltévednék" és a másik, sokkal hangosabban: "bazzzegezfullsík!". Aztán rájöttem, hogy ezen a mi pályánkon scooter max a vason csúszna, ha meg indítanak ilyen kategóriát, akkor csak elfut rajta a roller... Na akkor határoztam el, hogy ma kimegyünk a gátra. A gát effektíve nem húzódik messze tőlünk, de bajos odáig tolni a bicót, hajtani pedig esélytelen, ott egyáltalán nincs út. Ráadásul futáshoz a holmimat nem tudom sehova elrejteni, horgászok pedig előfordulnak, így a futásunkat sem tudjuk hogy megoldani. Ez plusz fél óra, de ma rászántam az időt a futás kárára.

Az éjjeli eső ellenére a pályánk alig volt ragacsos, ez a gát nagy előnye. Szép rövid a fű, és nem volt kint egy lélek sem, csak néhány vadmadár. Rebelle jó ütemben rajtolt, felvett egy utazósebességet és kb ott is maradt. Gyönyörű görbénk lett, alig-alig lassult 20km/h alá. A terep minden értelemben sík, a kerék is szépen gurul és szint sincs benne. Egyetlen hátránya, hogy oda-vissza tudjuk csak megoldani, ergo egy megállás-fordulás mindenképp van. Ezt egyébként tök jól abszolváltuk, szépen gyorsan megállt. Félúton, mivel elég meleg volt az idő, és mert tudtam, hogy a szokásos távunknak majdnem dupláját futjuk, elengedtem, hogy vizezzen. Meglepő módon nem volt rá igénye, kicsit belenyalt, megáztatta a hasát, de ennyi. Nem is hagytam hosszú perceket pihenni, inkább indultunk vissza. A második rajt kicsit lazázósabb lett, épp elkezdtem gondolkozni, hogy most érzi meg a táv hosszát, vagy esetleg tényleg nem kellett volna vízbe küldenem, mikor felrepült néhány vadkacsa, és Rebelle újra felvette az utazósebességet. Végig tartotta ugyanezt a tempót, és sikerült kerek 6 kilit mennünk. Az átlagunk szuperjó lett, hatalmas ugrás a legutóbbi 18,5km/hs egyéni csúcshoz képest. A végén sem akart azonnal vízbe menni, bár a lesétálás végén azért leügetett a patakba pótolni a vizet. Visszafelé még megálltunk a szokásos pályánál, hogy kocorásszunk egyet, de azt hiszem abban most értem el a mélypontot. Nagyon rossz volt, rosszul is esett, csak a számok voltak kicsit jobbak, mint eddig... Most kicsit vacillálok, hogy pénteken mit tegyek vagy ne a jószággal, ha szombaton a szituációs edzésen akarom igazán kifingatni... Ati javallata egy Malomvölgy kör, de asszem bedobom az Égervölgy-Patacsi mező - Remeterét - Égervölgy útvonalat, jó tíz k futva, és talán medvehagyma is lesz.

Az egyszerű kutya előnye, hogy nem bonyolítja túl az életet, ha egyszer egy problémára találtunk megoldást, akkor az a továbbiakban egy hasonló elakadásnál adaptálható. Konkrétan: nem gyorsultunk tovább bikejöringben - eddig.

A cc-s megoldást koppintva konkurenciát tettem Rebelle mellé, konkrétan Lemmyt. Maga a kettesfogat sajnos fiaskó volt, Lemmynek nem volt kedvére a helyzet, és Rebelle egyedül maradt a húzással. Egyik szemem sír, mert azért vagány lett volna egy duplabocis fogat, másik szemem viszont nevet, mert a húzásom bejött.

Ma, egy nappal később, még mindig botrányosan sáros, lápos területen Rebi szintet lépett. A konkurenciában futás megtette a hatását, plusz az első ötszáz méter után felrebbenő madarak is benyomták neki a gázpedált: hosszú métereket mentünk 30km/h feletti sebességgel! Végig éreztem, hogy ma aztán rohadt jót megyünk, sárba ragadás ide vagy oda. 18,5km/h-s átlagot produkáltunk. A második körre Ati benyújtotta igényét, így leállítottam a mérőt, és indított egyet ő is. A két kör között hagytam Rebinek kis pihenőt, főleg, hogy már egész meleg volt, a napon szerintem simán lehetett 10°C is. Befektettem egy pocsolyába míg elkezdtem mondani Atinak a users manualt a kutyához, hagyd csak menni előre, tudja merre a legjobb kikerülni a tócsákat, hol a legkönnyebb húznia, ne fékezz, csak ha nagyon muszáj, és már ott tartottam, hogy hogyan kell sárban egyensúlyozni, mikor leesett, hogy kettőnk közül neki van terepmotoros múltja :D Rebi szerencsére most már szó nélkül elment nélkülem, és végigzúzta a második kört is, nagy sáros vigyorral értek célba, kicsivel lassabban, mint az első körben. Mondtam is, hogy innentől nincs kifogás, ha estis vagyok, akkor ő megy ki a kutyával edzeni.

Eztán kocogásra fogtuk a dolgot, de nagyon melegünk volt már tíz óra felé... lenyomtunk néhány kört, de kutyát bekötni már nem volt időnk, sajnos későn indultunk el reggel. Lassan el kell kezdeni foglalkozni a meleggel, még szerencsére nem befolyásolja a teljesítményünket, és szeretném, ha ez így is maradna.

Tegnap végre együtt álltak a csillagok, egy napja nem esett, kisütött délutánra a nap és még rá is értem. Gyorsan zúztunk ki Rebivel a rétre, lélekben felkészülve nagyjából mindenre.Sár lesz, dagonya, a kutyának tele a segge a négy nap kényszerpihi után, kint lesznek az őzek, bármi megtörténhet.

Ehhez képest a terület bár pocsolyás volt, teljesen korrekt volt a talaj (sok évet éltem agyagon, nagyon örülök ennek a rendes humusznak!), a kutya jókedvű, a nap hétágra süt. Felvettem a napszemcsit és lehúztam a sisakom kis napellenzőjét (halottnak a csók...) és rövid melegítés után indultunk. Kiegyensúlyozott, lendületes körrel kezdtünk, Rebi jól reagált a gyorsításokra, aztán a második körnél elkezdett beesni. Hogy megtartsam a tempóját egész sokat beletekertem, a technikás szakaszokon pedig elrebegtem egy fohászt egy össztelós montiért... De megcsináltuk, az átlaga nem romlott sokat, 17,3km/h average-el zártunk, ez még mindig jobb, mint januárban bármelyik bikejöring körünk, viszont fejlődésben mintha megálltunk volna. A múltkori bambis kaland óta tudom, hogy van még benne tartalék, inkább azt látom, amit anno a canicrossozásunk elején: elkapott egy kényelmes tempót, amit én is tudok tartani (ugye a bj elején nagyon tudtam rettegni a sebességtől) és ott beragadt. Később cc-ben rövidebb távokkal tudtam elérni, hogy végig húzzon és a mostani húzóerejét akkor találta meg magában, mikor először futottunk konkurenciában. Kellenek neki ezek a rádöbbenések, hogy "hé, hát tudok én ennél jobban is menni" és akkor megy is. Abban bízom, hogy bikejöringben is csak erre várunk, ezért hosszas matek után kitaláltuk, hogy (ha eláll az eső) befogok végre két kutyát. Lemmy fizikai kapacitásai érzésem szerint végesek, ezért mindenképp csak egy körrel tervezek, de hogy ott mi fog történni, arról ötletem sincs. Az biztos, hogy a szárat meghosszabbítom, minden más kérdőjel.

A bikejöring után Rebinek hagytam pihit. Ahogy jön a tavasz és melegedik az idő az is befolyással van a teljesítményére (ezt is figyelembe veszem, és nyomon követem, hogy változnak a mutatók), bár szerencsére kevésbé érzékeny erre, mint a hozzá hasonló méretű, szőrös fekete kutyák. A legfőbb változás az, hogy most már iszik bájk után, eddig volt, hogy el sem fogadta a vizet. Nyárra szinte biztos, hogy hűtőmellény lesz a sorsa, megérdemli. Szóval egy ivás és kis séta (meg a kötelező fotók) után átvedlettem futósba és két kör kocogás után kipróbáltuk az intervall dolgot. Érdekes, hogy mennyire kell a szervezetemnek a bemelegítő lötyögés, minden alkalommal úgy érzem, hogy nem is lennék képest ennél gyorsabban futni, de soha, aztán lenyomok két kört (egy nem elég sajnos) és simán tempót váltok. De a pulzusmérő még ott van a kezemen, hogy elrontsa a bulit, ezért eddig is játszottam a gyorsítok-lassítok dologgal, tegnap viszont célirányosan ennek szenteltem a harmadik kört. Belehúztam, gyakoroltam a canicrossos futást (semmi tudományos, egyszerűen csak rájöttem, hogy ha egész hosszúakat lépek, akkor a leghatékonyabb a kutyával közös haladás), amit kutya nélkül max néhány tíz méterig bírok, futottam csak lábujjhegyen meg hasonlók egész addig, míg az órám nem zizegett. Akkor stop és szuszogás (telefon buzizása, hogy teljen az idő, így készült kétszáz fotóm egy futásról). Így gyúrom a lassú "erőnléti" futást és megnyugszik a lelkem, hogy cc-s izmaim is megdolgozásra kerülnek (még a hátammal kell kezdeni valamit, azt csak beülővel éri terhelés), plusz az edzés átlaga egész jól felkúszik :D a max pace egyébként 3:30 volt, ami nem sokat nem jelent, hisz valószínűleg csak néhány méterig tartottam, de eddig még kutya és lejtő nélkül ilyet nem tudtam produkálni, soha, szóval örülök neki. A lábaim fájnak, érzem az izmaimat is, és jelenleg megint esik, így a délutáni kettesfogat miatt is aggódom. Majd meglátjuk mire jutunk, jó lenne...

Szombat van, ami az új évben azt jelenti, hogy ha nem vagyok pihis, akkor délutános, hogy legyen időnk közösen is futni a fiúkkal. Ez alkalommal (is) sokáig húztuk a lóbőrt, de aztán a kellemes délelőtti órákban leballagtunk Lemmy-vel és Rebelle-lel a mezőre.

Mentünk egy kört bikejöringet kezdésnek, Atiék pedig ezzel egy időben futottak egy lazázós bemelegítést. A startnál szokásos módon Rebi még hátra-hátra pillogott, hogy a nyomában van-e Lemcsi, de néhány "Tovább!" után felhagyott vele. Már ott a nyeregben éreztem, hogy bikább, mint tegnap volt, és őzek ide vagy oda, új csúcsot futottunk. Ez alkalommal sem voltak kiugrások a görbén, egyszerűen csak végig gyorsak voltunk. A finisbe még kicsit bele is húzott, és úgy kellett ráfékeznem a rajt/cél ponton, mert ha rajta múlik bizony megyünk még egy kört. Az egy fordulós bikejöring oka az volt, hogy a héten ez a negyedik edzése volt, végig kétszeres távot mentünk, és minden egyes nappal gyorsabbak is voltunk az előző napinál. A kutya kezd feltörni és nem akarnám kiégetni, főleg, hogy utána még voltak vele terveim.

Miután a fiúk is bekocogtak előkerült a dilemma, hogyan tovább? Canicrossoznunk egyszerre érdemes, de nekem is kell a melegítés, így a fiúk jöttek velünk még egy lassút. Kellett is, mert az első kocogós kör után Ati még állította, hogy ő ma nem tud bekötve futni, a második után viszont bemelegedett, és kedvet kapott egy gyors körhöz.

Virággal beszélgetve jutottunk arra a taktikára, hogy lehetőség szerint nem kötöm be Rebelle-t addig, míg nem tudok normális sebességgel futni. Ő díjugrós fejjel logikázva mondta, hogy azt nézzem meg mi fut a kutya "magától" azaz bikejöring esetén, amikor kb ő diktálja a tempót és minimális az ellenállás, és ehhez képest mit futunk együtt. No most a helyzet kommersz mértékegységre fordítva: ő bicóval leglassabb tempójával is 13-14km/h-val megy, míg velem együtt örülök, ha elérem a 11km/h-t. Van a kettő között egy gap, ami az ő teljesítményére káros. Ezért a legújabb taktikám az, hogy átveszem Atitól Lemcsit, őt pedig összekötöm Rebivel. Korábban azért nem merült fel a vegyes páros, mert Ati tavaly ilyenkor még egy perccel volt lassabb nálam, így értelemszerűen én vittem a gyorsabb kutyát, ő meg csak eltingli-tanglizott Lemcsivel. Ám olyan gyorsan fejlődött olyan sokat, hogy én csak kapkodom a fejem, és ma eljött a napja, hogy a gyorsabb kutya után kössem.

A rajtnál mondtam, hogy induljanak picit korábban, úgy véltem Lemmy motivációjának jót tesz, ha látja őket elstartolni, ám azzal nem foglalkoztam, hogy Rebelle erre hogy reagál. Legnagyobb meglepetésemre a zúzda helyett engem választott, és hiába próbálta Ati irányba rakni, folyvást hátrafelé figyelt, beleakadt a szárba (ami egyáltalán nem feszült), majd elkezdte körben megkerülgetni Atit. Kb 500 méter kellett így is, hogy Lemmyvel beérjük őket, majd ahogy előzni kezdtünk és felbíztattam Rebit egy "Tovább!"-bal, ő irányba állt és ott hagytak minket, mint Szent Pál az oláhokat. Lemmyt mindez nem zavarta túlzottan, farkcsóválva, kellemes ügető tempóban, éppen feszülő szárral nyomtuk le a kört. Mivel nekem is ez volt a negyedik futásom a héten, és élemedett koromnak, rottyra vágott ízületeimnek eddig mindig megadtam legalább az egy egész nap pihenőt, éppen elég is volt ez a közepesen lágy tempó. Ati és Rebi több, mint egy percet vert ránk, de az idejük még sokkal jobb lett volna, ha Rebi nem hátrafelé húz az elején... A görbéjén jól látszódik a völgy, ahol már szinte megálltak és az is, hogy utána milyen szép egyenesre váltott a tempójuk. Ehhez pedig vegyük hozzá, hogy az ő tracker-én nem volt beállítva autopause, mikor megálltak, azt beleszámolta az átlagba. Izgatottan várom hát a kötvetkező közös futásukat, szerintem simán 4 perc alján voltak, ha még erre rá tudnak edzeni, akkor talán hármassal fognak kezdődni a kilométerek. Nekem jelen körülmények között az 5:38-as átlag szar de nem reménytelen. Versenyen Rebszivel jobb lesz, csak Atinak kell kitalálni, hogy Lemcsivel indul-e, vagy bevállalja Bolgot... mondjuk az durci páros lenne.

Megint lelőttem a poént, de muszáj a clickbait cím a SEO világában :D Szóval amikor már azt hinnéd magabiztosan ülsz a nyeregben, és minden f.sza, akkor megint jön valami új. Ma például az őzek.

Eddig is találkoztunk vadakkal, sőt van egy Bambi, akivel már egész nagy barátságban leszünk, de ma kicsit kacifántosabb volt a helyzet. Úgy indult a kaland, hogy ismét a napnyugtát céloztuk meg (evvan, ha az ember reggeles), ez ugye legutóbb nagyon fájt, így okosabban készültem rá. Kevéske borsófőzi volt az ebéd tojással, azt is letudtam harangszókor, ez működött, pipa. Hazaérve gyorsan ittam egy kávét (ez nem volt feltétlenül okos húzás, de kellett a lelkemnek), és elkezdtem átöltözni. Ez a rész a legnehezebb: hazaérve melóból, tompa fejjel, átfagyott testtel rávenni magam, hogy újra kimenjek az ajtón, de segít, ha már rajtam van a futócucc, az az utolsó lökés, ami kitaszít a házból. Rebivel lesiettünk a mezőre, és megállapítottam, hogy bár van szél, a nap olyan nagyon süt, hogy egész kellemetes az idő. Bemelegítettem őt, aztán ugrottunk is a bicóra.

A talaj tegnaphoz képest puhább volt, de még mindig perfekt. Néhány tócsa akadt, de Rebi szépen kerülgette őket. Átlagos - közepes vágta - tempóban haladtunk 19-20 km/h környékén, bár néhányszor rá kellett szólnom, mert kitekintett a susnya felé. Biztos, hogy volt ott valami, én is hallottam a neszezést, de szerencsére ennyivel megúsztuk, és minden alkalommal, amikor ő helytelen irányba nézett és kapott egy "Tovább!"-ot, érezhetően belegyorsított. Beletette a feszkót a futásba, királyság. Aztán jött az első kanyar és megkezdtük a pályánk azon részét, ahol végig állnom kell és kirugózni a talajegyenetlenségeket. Egy hónapja még "mumus-szakasz" néven emlegettem, most már majdnem ez a kedvencem :) megszerettem ezt az ugrabugrálást. Ám azt már elfelejtettem, hogy bár az elején Rebelle nem tett különbséget talajok között, most már tudja, hogy hol vagyunk lassabbak, és ott nem feszíti túl magát, ergo az utóbbi hetekben itt mindig kicsit visszavett és bár vágtában maradtunk, egy lágyabb tempót kellett kimozognom. Ám, ma ugye kint voltak Bambiék... Előbb láttam meg őket nála, és csak akkor fogták menekülőre, mikor már egy ideje haladtunk feléjük, és Rebelle is csak ekkor szúrta ki őket. Először nem volt baj, menetirány szerint haladtunk, de most megéreztem a kontrasztot az eddigi takarékláng és a kutya valódi sebessége között, majd mikor lepergett előttem, hogy a hirtelen elrohanó őzek hol fognak kiugrani a bokorból, inkább megálltam. Vagyis fékeztem volna, mert itt most először elvesztettem Rebit, és hosszú fékkel tudtam csak megállítani magunkat. Ahogy sejtettem az őzik a mi útvonalunkhoz képest derékszögben jobbra kifelé ugrottak tova, és miután röviden elbeszélgettem Rebivel a munkamorálról, újra nekiindultunk. Szerencsére nem tört ki jobbra, viszont olyan tempóval rántott végig a legneccesebb szakaszon, hogy ismét nullkilométeres lúzernek éreztem magam, és bevallom töredelmesen, fékeztem is... Újabb megállítás nem kellett, és néhány méter múlva a féket sem húztam többet (már ott helyben kedvem lett volna hamut szórni a sisakra), csak hagytam magunkat menni. Utóbb a trackeren látszik, hogy nem volt annyival veszélyesebb a tempó, mint általában, sőt, nem döntöttünk max speed rekordot, de teljesen elszoktam attól, hogy ezt az amúgy átlagos tempóját ezen a részen hozza. Kicsivel később kiderült, hogy a bicó sincs ilyen igénybevételhez szokva a döcögős szakaszon: mikor a pici emelkedőn bele akartam pedálozni, leesett a lánc... úgy voltam vele, hogy egyebassza, befejezzük így, de Rebi azonnal reagált a furcsaságra (most bezzeg lassítasz, büdösdögje) végülis egy-két tekeréssel elkapta a láncot a tányér. Nem hajtok sokat, csak ha látom, hogy lassítana, szóval azért örülök, hogy a probléma megoldotta önmagát. A kör további részén még megéltünk újabb széllökéseket, de egész rutinosan átzúztunk rajta. A második körön már egyáltalán nem nyusziskodtam, mivel még éltek az emlékei és a szagok is, Rebi ezt is odatette a bambis szakaszon, majd a finis felé láttam rajta, hogy ez azért most szerinte is kemény kör volt. Be tudtuk fejezni vágtában és 17.7km/hs átlaggal ez lett a legjobb átlagunk evör.

A kemény menet után még sétáltunk egy darabig, hogy lenyújtsam a beállt végtagjaimat, de ahogy ment le a nap, döntenem kellett: futni vagy nem futni? Végül csak rávettem magam, bízva abban, hogy a borsófőzi a helyén marad. Rebi most már szépen beállt mögém és élvezte a lassú tempót, én meg végülis le tudtam futni két kört alkonyat előtt és a gyomrom sem kavarodott fel. A vadak kérdésére még mindenképp vissza kell térnünk, muszáj lesz egyszer megtanulnom kezelni pánikroham nélkül, főleg, hogy a kutyám alapvetően nem akar megölni.

Mikor reggel felkeltem, már sejtettem mi vár ránk odakint. A kéményben cifra dallamokat fütyült a szél, a redőny rácsain pedig minden kis nyílásban vakított be a fény. Tiszta, felhőtlen nap, hatalmas szép, csípős mínuszok. Pro: nem lesz sár, kontra: elvisz minket a szél. Na, így is lett.

Ahogy kimentem az udvarba összekészíteni a motyónkat, életemben először bedobtam a zsákba egy napszemüveget is. A szél, a hideg levegő, a napsütés és az arcomba vágódó sár külön-külön is kifolyatja a szemem, most pedig együttes támadással kellett számolnom. Soha nem kutyázok napszemüvegben (ez volt az egyik első dolog, amit a kutyaiskolában tanítottak nekem), furán is éreztem magam vele, de szükség törvényt bont. Mellé kellett a kesztyű, a szélálló kabi, sapka, sál... meg úgy kb minden. Rebelle jó kedvében volt, és ilyen ragyogó napsütésben én sem tudtam sokat aggódni.

A bikejöring körünk bemelegítésénél már visszaütött a napszemcsi, beöltözve szoktam Rebszit melegíteni, így már rajtam volt, ő pedig kitartóan kereste a tekintetemet, egész elszégyelltem magam... A rajtunk szép volt, mint mindig, de valahogy rosszul fogtam a szárat és furcsán állt a hámon, meg kellett állnunk korrigálni, ez rontott az átlagunkon. Utána kiváló ütemet vett fel, és másfél kilométeren át brutál vágtát tartott. Nem döntöttünk sebességcsúcsot, cserébe egy kiegyenlített görbét tudtunk hozni. A talaj szuper volt, a napszemüveg életet mentett, a szél pedig csak az utolsó egyenesben akadályozott. Szerencsére olcsón megúsztuk és Rebi szép vágtával hozta az első kör végét. Ahogy beértünk a rajt/cél pontra picit lassult, és figyelt hátra, majd mikor "Tovább!" parancsot kapott szépen ment tovább. A második körünkön ismét beesett az elején, rásegítettem pedállal, majd visszatért a lendülete. Látszik, hogy még nem szokott hozzá, hogy ne 1,8, hanem 3,6km-re ossza be az erejét, és elfárad, ha hosszabb távot kérek tőle. Rásegítettem, hogy ne legyen számára rossz élmény, majd a harmadik kilométer magasságában valamit kiszúrt a réten és visszatért a tempónk. Imádom benne, hogy bár meglátja a vadat és felpörög tőle, nem negy le az útról! Ráfordulva az utolsó egyenesre mintha egy szélcsatornába léptünk volna, a görbénken szépen látszik minden egyes széllökés... A végén egy olyan iram jött az arcunkba, hogy Rebi többször is hátranézett, nem értette miért fékezem... minden erőmmel azon voltam, hogy segítsem szegényt, de BMX-esen leejtett nyereggel, a kormányra kuporodva tekerni közel sem volt könnyű, éreztem, hogy ég a combom, és most kreálok magamnak masszív izomlázat, de ez már harc volt. Ketten vívtuk az elemek ellen, és győztünk. Rebelle-nek nem kellett vágta alá lassítania, bár az átlagtempónkat ez az utolsó pár száz méter erősen lerontotta. Nagy simi járt a hősi helytállásért, majd adtam neki tíz perc pihit.

Futással folytattuk, ez alkalommal canicross nélkül. Egyrészt kivett belőlem a nehezített bringa, másrészt tudtam, hogy a szembeszél a futásunkra is hatással lenne, és ennyi extrém munkát nem akartam Rebi nyakába sózni. Három kört mentünk, 160bpm alatt, az eddigi legjobb időmmel, szóval nem bántam meg a döntést. Átfagyva, de boldogan mentünk haza. Legyőztük a szelet is.

A szombati tréning óta ma jutottam ki először edzeni. Mivel még picit éreztem a lábam és elég kemény izomláz van a hátamban (???), óvatos duhajkodást volt a terv... de aztán az élet felülírt. A területre érve gyönyörű pálya fogadott, az utóbbi napokban felszáradt a láp, a talaj puha volt, de biztonságosan járható, az időjárás kellemes hűs, teljes szélcsend. Minden egy odabszós bikejöringért kiálltott! :)

Alig bírtam türelemmel Rebelle bemelegítését - amúgy ő is - aztán uccu ugrás a vas elé és go! Szép rajttal nyitottunk, aztán tartotta a tempót végig. Megkereste a legjobb csapást és gyönyörűen dolgozott végig. Full vágtában nyomta le az első 1,8 kilit, majd a finisnél elkezdtem hajtani (mmint őt és szóval), és boldogan száguldott tovább. A második körben érezhető volt, hogy erre az 1,8 K-ra lőtte be magát, hamar visszavett ügetésre, így kivételesen tekerni kezdtem. Leengedett nyereggel ez annyira nem kellemes, de egyrészt lelkifurkám volt, másrészt aggódtam, hogy ha most rossz élménye lesz, akkor legközelebb eleve "safety gamer" módban nyit és nem futja ki magát. Szóval nekem is megvolt az edzés, és most először fordult elő az, hogy rá kellett szólnom a kutyára... egy nezehen húzható szakasz után mikor beletekertem a hirtelen jött laza szárt arra használta, hogy a földön szaglászgasson. No persze nem fékezett le, de nekem ügető tempóban se játsszon spánielt, úgyhogy kapott egy üvöltést az arcába. Miután ezt megbeszéltük egy kiegyensúlyozott, lassabb vágta tempóban húzta le a fennmaradó szakaszt. Nem kellett sokat tekernem, sőt, második körben is volt olyan szakasz, ahol luftot rúgtam a pedállal, de a tracker is azt mutatta, hogy a második karika egy hangyaf.sznyit lassabb lett. A finis megint jó volt, és most kétszer is kellett szólnom, hogy nem lesz harmadik kör, megállunk :)

A melegedő időt megérezte Rebi, és most először víz után kutatott. A rövid lesétálás után engedtem pocsolyázni, majd átöltöztem kocogósba és folytattuk. Az én bemelegítő futásom még mindig szörnyen lassú, ellenben a pulzusmérő már alig mutat 160as riasztást, következőre le is veszem 150re. Míg kocorásztam azon agyaltam, hogy akarom-e Rebit bekötni, hisz ugye lájtos napot terveztem sajgó tagjaimnak, majd teljeskörű elemzésbe kezdtem (eléggé ráérek ilyenkor), és az időjárást is figyelembe véve (11től mondta a vihart) végül a gyors halál mellett döntöttem. Rebelle számára a pihenőt az én melegítő köröm jelentetet, ez számára poroszkálás/séta, de legközelebb többet kap majd. Bekötve canicross üzemmódba bár szépen húzott, nem éreztem benne azt az erőt, mint általában. Nem bánom, hogy nem rántott szét megint, de feljegyeztem magamnak, hogy neki is vannak határai, szépen toljuk őket kifelé, de azért vannak. Csak most értem el oda, hogy ezeket megtaláljam. Középszar kört mentünk CC-ben, de Rebelle nagyon szépen reagált mindenre és sokat segített. Jól esett, és tényleg nem bánom, hogy nem jutott több vagy gyorsabb mára, annak sincs értelme, hogy szétverjem magam. Most pihenünk egy napot mindketten, és közben reménykedünk, hogy a mai eső nem áztatja fel újra a placcot.

Sikerült tartani a fogadalmat és nem zúzni bekötött kutyával januárban - erre rém büszke vagyok. Hovatovább sikerült olyan ütemben felépíteni az edzéseimet, hogy meg sem sérültem azóta, ami tiszta öröm és boldogság, korábban nem volt olyan, hogy heti 3 futás mellett ne fájt volna valamim, de úgy nagyon. Felbuzdulva sikereinken Atival és Lemmyvel négyesben mentünk le szombat délelőtt egy közös tréningre.

Mivel még mindig láp volt lent, Rebivel csak egy kör canicrosst mentünk, majd Ati jelezte, hogy kipróbálná Lemcsivel. Lemmy kutya még sosem volt bringa elé kötve, és tudván, hogy ő egy zen-buddhista szerzetes, nem lepett meg, hogy annyira nem kepeszt a vas előtt :) Ati hősiesen letekerte a távot, míg Lemcsi hol előtte, hol mellette poroszkált. Mindenesetre bemelegítésnek elment :D Mi közben megejtettük a magunk melegítő körét a szokásos 160bpm alatti tempóval (ez még mindig siralmas). Nem akartam két kört menni, mert nem tudtam mennyit vesz majd ki belőlem a canicross, így félretettük a bicót és elővettük a beülőket.

A nap megkönnyebbülése volt percekig tartó sikertelen próbálkozás után rájönni, hogy azért nem ér össze rajtam a futóövem, mert november óta Ati is használta... :D A tudat, hogy a karácsony és a kényszerpihi nem hizlalt fel ennyire meghozta az optimizmusom az előttünk álló körhöz is. Indítottuk az órákat és uccu!

Ha két kutyával megyünk, mindig jobban dolgoznak, és Rebi ismét kitett magáért. Megerősödött a bringa előtt, és nagyon él benne a versengés, végig vágtában húzott. Nagyon jól mentünk, de sajnos egy kör után éreztem, hogy itt a vége nekem. 5:08as átlagot mentünk, méghozzá mind a négyen, mivel Atiék végig mellettem voltak, annak ellenére, hogy Lemmy úgy vélte a bringa mellett dolgozott ő eleget, és most már nem óhajtott húzni.... a közeli jövő tervei közt van tehát megnézni mit fut Ati Rebivel, mert bőven nincs kihúzva belőle még a végsebessége. Elsőre ezt az átlagot magamnak elfogadom, de bőven ad még lehetőséget fejlődésre, amivel végre úgy érzem, jó úton vagyok.