A mai kaland igazán rendhagyó volt. Kimaradt egy edzés a héten az apokaliptikus felhószakadás miatt (jaja, januárban...) mikor pedig tegnap este kivittem végre a Rockrider 540-est egy próbakörre csupán 700métert mertem menni vele. A területünk vízben áll, de szerencsére nem a ragadós agyaggal van dolgunk, hanem lápos, kicsit olvadós talajjal. Ami bár nem ragad, de azért csúszik... Naplemente előtti órában értünk és időnk java azzal ment el, hogy tekertem az elengedett kutyával és morfondíroztam, hogy akarom-e bekötni. Végül megtettem, de ő is érezte, hogy ez most rizikós menet és a 700m-es, trükkös hupliktól mentes szakaszon is negatív rekordot döntöttünk. Nem bántam, mert újra megerősített, hogy Rebelle gondolatot olvas, miközben húz. <3

A ma délelőtt sokkal sikeresebb volt, bár a talaj nem száradt fel, a tegnaphoz képest sokkal barátságosabb volt. Bekötöttem Rebit a fekete vas elé, és nekilódultunk. A talaj cuppogós volt, vizes és pocsolyákkal teli, de amíg Rebelle (és általában a beauceronok) szabad foglalkozás alatt az összes tócsát megtalálják, addig Bubi munka közben zseniálisan kerülgeti őket! Rendesen cikk-cakkozni kellett, hogy kikerüljünk mindent és egyértelműen ő vezetett, figyelte a leghatékonyabb útvonalat és arra manőverezett, félelmetesen jó érzés volt! Az 540-es Rockriderem nem mai darab, és hát nem is az enyém. Decathlonosnak lenni azért is jó, mert a cég támogatja a sportolásunkat, például ilyen "belső használatos" kerékpárokkal. Ezeket aki akarja kiviheti, akár hosszabb időszakra is. Az eddig használt fehér 520-as is ilyen bicó volt, de mikor egy kolléga visszahozta az 540-est, lecsaptam rá. A két bringa között egy  kategóriányi különbség van, ami nekem fontos, hogy a váz masszívabb (meg szebb is), a teleszkóp játéka 1,5 cm-rel nagyobb és sokkal jobb gumik vannak rajta. A mai karikán jól érezhető volt a különbség, az első hupli után éreztem, hogy egészen máshogy vesszük a döciket, és nagyobb magabiztossággal manővereztem köztük. A pedál is más ezen a gépen, ez kevésbé nyerte el a tetszésemet, de nem csúsztam le róla. A gumik szépen leverték magukról a sarat - csak abba nem gondoltam bele, hogy az egész az arcomba fog csapódni :D Egy-egy pillanatunk volt, mikor mindkét kerék érezhetően megcsúszott, annak rendje szerint frászt is kaptam, de szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne fékezzek bele, a kutya pedig szépen kihúzott belőle.

Összességében egy egész karikát mentünk, viszont az hatalmas flash volt :) egyre nagyobb önbizalommal megyek bele az ijesztő szitukba, és a tény, hogy túléltünk egy fullos takonyban gázolást esés nélkül egészen felvillanyoz. Rebelle részéről fárasztó menet volt, a bringa jobban ragadt a talajon, mint eddig bármikor, és ennek ellenére az átlagos 16,5km/h-s eredményt hozta, tekerés nélkül. Az összhangunk töretlen, egyre jobban érzi a kanyarok ívét is, kikerülgette a nagyon csúszós részeket és belehúzott, mikor arra biztattam. Nagyon nagy élmény volt, remélem innentől csak jobb lesz a pályánk.

A futásunk utána hasonlóan jól alakult, egy kör bemelegítés 160 alatti pulzussal (egy riasztásom sem volt, yess!) majd egy következő kicsit erősebb tempóval (itt már sikerült fölé csúszni), majd egy harmadik kör, itt már intervall-jelleggel bele-bele futottam. Nem volt mögötte tudományos háttér, egyszerűen csak elkapott a hangulat, bekapcsoltam a zenét a telefonomon és utána vitt előre a lábam. Akkor álltam meg, mikor már éreztem, hogy nagyon magas a pulzus, de ahogy visszaállt, mentünk tovább. Közben gyakorolgattam a canicrossos futásom is (lehet van neki rendes neve is, én csak így hívom), hosszú lépésekkel, komolyabb tempóval, nagyon jól esett, Rebi meg közben kifejezetten jól szórakozott. Sikerült betartanom a tervemet, és január hónapban nem canicrossoztam, viszont holnap már szerencsére február lesz :)

Úgy döntöttem követem a karkötőm (Honor band) appja által ajánlott edzéstervet. Nem tudom tudományosan mennyire alátámasztott, de figyelembe veszi az eddigi pulzusomat,tempómat, hogy mikor lesz a verseny és milyen távon, szóval ha ezekkel a változókkal valóban kalkulál, akkor még jó is lehet. Mára pihit írt, és tekintve, hogy tegnap este spontán görcsölt a vádlim, úgy döntöttem, tartom a menetrendet. Ati viszont futni kívánt, így lementünk a rétre a bicóval és két kutyával.

Melegítés után nekilódultunk. A talaj kiváló volt, plusz néhány fok volt, vakító napsütéssel és hetek óta semmi csapadék, így jég sehol és sár is csak kevéske. Ezúttal egyáltalán nem tekertem, csak kitámasztásra használtam a pedálokat, és hagytam Rebit a saját tempójában. Az első kör kicsit tempósabb lett, a másodikban a nehéz részeken, ahol sokkal jobban kell dolgoznia már érezhetően lassult, de az egyenesekben kikorrigálta. Ez alkalommal sem a csúszástól, sem a buckáktól nem féltem :) jól navigáltunk a necces terepen, neki is voltak jó ötletei és én is már kiismertem a trail minden négyzetméterét. Immár magabiztosan neki merek navigálni nagyobb ugratóknak is, sőt, annyit ugráltunk, hogy a sisak is elcsúszott a fejemen. Annyira még nem vagyok vagány, hogy videózzak menet közben, de már el mertem engedni a kormányt (míg a sisakot egyenesbe húztam, majd a fejemre szorítottam), és összességében most volt a legfelengedettebb bájkunk. Rebi boldog volt a végére és meglepő módon a sports-tracker szerint egy *fastest time on this route*-ot is nyertünk, bár azt a max speedet kicsit szkeptikusan fogadom... :) a görbe a rajtunkhoz mutatja a kiugrást, ami vagy a telefon fals mérése volt, vagy tényleg ennyire durván rajtoltunk (mondjuk Ati szerint is nagyon keményen indult  a lány). A helyes mérés mellett szól, hogy ez a program (sem ez a teló) nem szokott kiugrásokat produkálni és pont verőfényes, tiszta időnk volt. De ha így, ha úgy, az átlagunk az idő és a táv alapján is 16,5km, azt pedig nem zavarhatják meg a műholdak. Büszke vagyok a lány fejlődésére, és imádom elnézni a gorilla izomzatát. Csodálatosan erős testet növesztett magának :)

A fiúk pedig... a fiúk kiborítanak. A bringás felvezetés után rajtoltak bekötve, és Ati végre mérte is az idejüket. Múltkor megsaccoltam, hogy hozzám képest mikor értek be, most viszont bebizonyosodott, hogy jól tippeltem, ezek ketten alig négy perc alatt futnak egy kilométert! Ati elmondása szerint kb féltávig Lemmy teljes gőzzel ment, majd ott vagy kifújt a gőz, vagy rájött, hogy nagyon messze vagyunk. Utána lazábbra vette és nem húzott folyamatosan, csak bele-bele húzott, és ha érezte, hogy Ati nem bírja, akkor visszalassult. Baj nincs tehát a munkájával, ha ezt a teljesítményt anélkül is hozza, hogy lát minket Rebivel maga előtt, akkor príma kis kutya lesz belőle. Ati maga eléggé kivolt a végére, bár ők csak egy kört mentek, azt mondja nem bírt volna többet. Nincs sajnos edzésben, pedig ezekkel a képességekkel heti rendszeres készüléssel fel tudna jönni a cc mezőnyben. A 3:30as maximum pace meg kivitte a hajamat... :D

Holnap újra nekiállunk, akkor csak mi lányok. A Honor band 40 perc lassú futást ír elő 140-es pulzussal (ez utóbbi lesz benne a kihívás), de a bicót sem fogjuk otthon hagyni... :D

A tegnapi nap nem nevezhető (koca) futói pályafutásom csúcspontjának... Atival elhatároztuk, hogy még világosban kimegyünk délután futni, így ennek fényében alakítottam a napomat.

A terv 2 vagy 3 kör volt a szokásos 1,8km-es pályánkon, lassú futás elsőre, majd egy-vagy több tempósabb kör. Tudván, hogy nehezen bírom a futást gyomorral, már jó korán, délben megebédeltem, sőt, még arra is figyeltem, hogy könnyű kaja legyen: egy tonhal salátát toltam csak. Az esetek 99%-ban reggel futok, pontosan azért, mert volt már bajom a kaja utáni mozgással. Eltel néhány óra, míg kiértünk a pályára, mégis az első kör végére nemhogy eljött volna a várva várt "bemelegedtem, kezdhetjük" érzés, épp ellenkezőleg, borzalmasan éreztem magam. Egyrészt ez volt a héten a harmadik futásom, és eddig megálltam a heti 2-nél, tehát kevesebb regenerálódás jutott, másrészt nem tudok másra gondolni, minthogy a gyomrom nem való ehhez a sporthoz... A feszítő érzés a mellkasomban nem múlt el tempóváltásra, hiába figyeltem oda a légzésemre, csak fojtogatott. Szörnyű, ködös, nyomott időnk volt, de nem annyira, hogy szinte fulladjak. Aztán szépen lassan, éreztem, hogy kezdek émelyegni. Egyfelől megkönnyebbültem, hogy nem keringési vagy légzési bajom van, másfelől elszomorított, hogy még egy keveset sem ehetek, akkor sem, ha lassan futok. Előbb csak böfögés jött rám, később rendes hányinger. A második kör végén mondtam, hogy ende, nincs az a lassú pulzus, amivel ez nekem jobb lesz. Csüggedten sétálgattunk még egy picit, de legalább a fotónk cuki lett :) a kutyákokra meg büszke vagyok, bár veszekedni kellett vele, Rebelle nem követte Atit, mikor ő a második körben tempót váltott, és laza fél kört rám vert. A végére csak utolért a húzódás és az izomgörcs is, estére a jobb lábam kicsit fájdogált, de sejtettem, hogy ha növelem a terhelést (még ilyen kis távon is) akkor előbb-utóbb a szervezetem reagál. Reggelre elmúlt a sajgás, vasárnapra pedig újabb futást tervezünk, a negyediket a héten. Kiváncsi vagyok, ahhoz mit szól majd a lábam...

Ma reggelre valami rém hideg lett... fával fűtünk, így éjjelre le tud hűlni a ház, és bizony cudar időre ébredtem. Első gondolatom az volt, hogy edzésnap ide vagy oda, én aztán ki nem dugom innen az orrom! Aztán gyorsan bedurrantottam a kandallóba, és ahogy megolvadtak az ereim, úgy jött meg a hangulatom is a reggeli bájkhoz.

Legutóbb még az volt a hasam fájása, hogy sár van, és én abban el fogok csúszni és meg fogok halni, így azzal érveltem a meleg ágyba visszakúszni vágyó felemnek, hogy legalább sár nem lesz a pályán. Mínusz négy fokban ennek kicsi az esélye. Felöltöztem hát elég derekasan, felhörpintettem a maradék kávém és a futónadrág látványától felpörgött Rebelle-lel elindultam lefelé a mezőre. Nos, elég jól megállapítottam az idő ridegségét még a házból bentről, elvárt módon megfagytam mire átértünk a földútra.

Ahogyan lenni szokott az elején futkostunk kicsit bemelegedni, és közben felmértem a terepet: itt bizony minden megfagyott. Fagyott. Jeges... hát az csúszik bakker...! És mint a legrosszabb fajta nő, most is elégedetlen tudtam lenni valamivel. Mentem a keróval egy próbakört, gyorsítottam-fékeztem, próbáltam felmérni mi vár ránk, és úgy ítéltem, hogy egészen élhető lesz a terep. Befogtam Rebit és elindultunk. Nem tartott sokáig... Alig mentünk egy keveset és befordult velünk szembe egy terepjáró. Azonnal állítottam a kutyát és fékeztem - ám a bringa nem állt meg. No nem volt vészes a csúszás, nem ütöttem el Rebit és el sem estem, de azért erős figyelmeztetés volt. A kocsi elment, mi pedig elindultunk, és elhatároztam, hogy most már téééényleg elhagyom a számmisztikát, elengedem a tempót és hagyom a kutyát húzni. Ennek szellemében csak minimálisat tekertem, a nehéz részeken is egyedül dolgozott Rebelle, viszont ennek hála nem stresszeltem szét magam, és abszolut közelébe sem kerültünk veszélyes helyzetnek. A lassú tempó ellenére ő végig vágtában lépett, vagyis egy príma kis erőedzése volt. A sikerélmény elgondolkoztatott azon, hogy duplázzunk, de az idő sürgetett, délután dolgozni kellett mennem, így átváltottam futócuccra és két lábon mentem tovább.

Ez alkalommal a pulzus figyelmeztetés valahogy kimaradt az applikációból, így sikerült sokkal gyorsabbnak lennem, mint eddig :D ez a pulzuskontroll már csak ilyen műfaj... A második kör végén még éreztem magamban kraftot egy harmadikhoz, de utóbb örülök, hogy nem mentünk, így is éppen el tudtam készülni kapkodás nélkül. Ez lesz az első hetem, hogy heti három edzést nyomunk, majd jövő hétre kiderül a lábam mit szól ehhez, egyelőre meglepően jól vagyok.

A reggelem úgy kezdődött, hogy hajnalban a kutyák valamit nagyon meg akartak ölni... ez egy békés környék és a bocik nem ugatnak brahiból... Ati, a bátor családfő ki is mászott az ágyból megnézni mire fel a balhé, de valószínűleg a szomszédos ipartelepen történt valami mozgás, amihez nem voltak hozzászokva a dögik. Mindenesetre az alvásunkat hazavágta a közjáték, Ati muszáj volt kimásszon fél hétkor pár óra féléberen fetrengés után, én viszont igyekeztem bepótolni a lemaradást, aminek következtében túlaludtam magam. Sebaj, innen szép nyerni.

A túlalvást kombináltam egy erős reggelivel (pedig futás előtt nem szoktam), és még mindeközben meg is akartam fagyni a házban, de befűteni nem akartam futás előtt, ráér ha hazajövünk. Nem nagyon fűlött hát a fogam ahhoz, hogy vékony ruhát vegyek a pizsi+köntös szerkó helyett és kidugjam az orrom a fagyba, de szerencsére a bj még mindig akkor lánggal lobog, hogy képes voltam eme hőstettre, és elindultam Rebivel a mező felé.

A fakitermelés még mindig zajlik. A melósok jelenlétének eddig nettó örültem: kitaposták a magas fűvel takart nyomvonalat és elriasztották az őzeket. Ma láttam először kárát a munkálkodásuknak, aggasztóan saras képet mutatott a pályánk. Eddig szépen megúsztuk a csúszós utat, vagy fagyott volt a föld, vagy füves, most viszont több helyen is kocsonyásra járták a gépek, az idő pedig kifejezetten enyhe volt és még a levegő sem járt. A buckák után így új kockázat várt, a sár.

Melegítés és Rebi átmasszírozása után nekivágtunk "egy életem-egy halálom" jeligével és mentünk egy tök jó kört kerékpárral. Nem volt megtorpanás, nem volt fékezés, azzal lassítottam (a szokásoson felül) szegény kutyát, hogy folyvást kiraktam a kerekeket a füvesre. Szegényem megtanulta, hogy a kijárt úton maradjunk, erre most a zanyja feszt is kihúzta a vasat a nehezen gurulós fűre... igyekeztem pedálozással kárpótolni, de a gépek néhány új huppanót is létrehoztak a trailen, így nem sok lehetőségem maradt erre, jórészt egyensúlyoznom kellett végig. A 2 kilis körünk végére aztán egészen beálltak a combjaim, és bár meg sem csúszott a keró, annyira rástresszeltem a sárra, hogy nem mentünk még egy kört, pedig az elején még úgy terveztem. Viszont ez egy "fastest time on this route" lett, 23,5km/h max sebességgel, Rebelle már nem lassul tovább, ellenben szépen-lassan gyorsul :) .

A levezető sétánk alatt gondoltam végig, hogy hol volt a hiba. Mármint a legnagyobb, mert nyilván volt belőle bőséggel... arra jutottam, hogy miután a kutyában meg tudok bízni, ideje lenne a felszerelésemben is. Nem volt okom pánikolni a csúszkálástól, mivel nem mutatta jelét a keró, fel van szerelve bütykös gumival, kicsit meg is van ereszkedve, hogy jobban tapadjon... és már volt annyi eszem, hogy ne fékezgessek, kis gyakorlás meg rutin és ez is jobb lesz.

A futink nem indult rosszul, bár kifejezetten jól sem. Az első körnél megint úgy éreztem, hogy ennél gyorsabban nem is tudnék futni, de legalább a pulzusmérő ritkábban zizegett. A másodiknál már egész komfortos volt, majd nekifeszültem egy harmadiknak is. Úgy néz ki, hogy két-három K után kezdek bemelegedni vagy mifene, ezen a körön kifejezetten erőm teljében éreztem magam, és elkezdtem átfordulni kicsit amolyan fartlek-be (még csak felületesen ismerem, de idő kérdése és megbarátkozunk). Kifutottam magam, majd mikor jelzett a pulzusom, stop, és fújtam egyet. Hogy elfoglaljam magam, ezeknél a megállóknál mindig fotóztam néhányat, egész komoly kihívást találtam abban, hogy mindig új módon fotózzam a kutyát, vagy mindkettőnket... :D ha pedig lement a pulzus, akkor nyomás tovább. Jó sok megállóm volt, a vége felé egész jól belehúztam, élveztem, hogy végre nem totyogva kocogok, hanem kinyújtom a lábam és tényleg futok... aztán bzzzz és stop.

A végére a 9.22min/km tempót kerek 9re tornáztam, és még Rebi is kifutotta magát, bár eléggé elcsodálkozott, hogy tempót futunk anélkül, hogy be lenne elém kötve. Szuperjól zártuk a délelőttöt, és így január 20-val elmondhatom, hogy hetek óta újra edzek és még nem sérültem meg... nem fáj a térdem, se a bokám, úgy tűnik végre egyszer sikerült egy egészséges ütemet elkapni.

Mikor a kutyás bringázásról beszélünk, mindenkinek az első szó, ami eszébe jut, az a kiszolgáltatottság. Gyakorlott montis kollégáimnak a fejében is ez volt az első gondolat, én is ezzel az érzéssel kűzdöttem mostanáig. Edzésről edzésre idomulunk egymáshoz, ma viszont végre átléptünk egy vonalat, nem döngettünk rekordokat, de isteni jó menet volt!

Kicsit átvariáltam a cuccunkat, ez alkalommal egy polár béléses kesztyűt is hoztam, mert míg letolom a szomszéd utca végébe a kerót csontig fagynak az ujjaim a vason - de a fagyott ujjak problematikájára még visszatérek - és a húzószárat is kicseréltem. Bár nem a kedvencem ez a világháborús időkből származó vékonyka rugalmas szár, ez a leghosszabb a repertoárban, és bármilyen megbízhatóan húz is a jószág, elég aggasztó volt az ő feneke és az első kerék közti alig egy méteres távolság. Egy vészféknél tutira elütöttem volna. Így most van köztünk egy egészségesebb féktávolság és szerencsére a véknya kis szár is elbírt minket.

Szép rajtunk volt, Rebi kivárja a rituális nyeregbe szállásomat (elindítom a telefont, elteszem egy mély zsebbe, felhúzom a kesztyűt, és egyéb finomságok), majd fenékkel odaigazítja magát a kezem alá. Kattan a karabíner, aztán már csak figyel és vár. Ha jelzek, akkor indul, és ma már nem csak úgy "ja oké, akkor menjünk" rajtunk volt, hanem kilőtt a fekete lokomotív és próbára tette a rugalmas szár gumiját. A trackeren is látszott, hogy jól éreztem: jó tempót mentünk az elején. Már akkor láttam, hogy a pár hete zajló fakitermeléshez ez alkalommal a mi pályánkat is igénybe veszik, nem volt fagyott vagy jégzuzmarás a trail, szépen kijárták a trakik. A nagy egymásra találásunk Rebivel, mint bikejöringes egész , nagyjából itt történt meg... pár perce haladtunk, mikor az út menti bokrokba beleért a sisakom. Nem ijedtem meg, láttam, hogy meg fogom fejelni, nem fékeztem, nem sikítottam, de a műanyag karistolásra Rebelle azonnal reagált, és visszalassított. Semmi extra, csak volt egy érezhető ütemváltás. A szívem csak úgy olvadozott, gyorsan mondtam is egy "tovább"-ot, erre visszaugrott az előző sebességre. Eddig is egyre jobban éreztem, hogy nagyon figyel rám, de ez végképp elmosott minden kételyt. Innentől az egész egy nagy flow volt...

A mumus-szakaszt, azt a pompás fél kilométert, ahol magas fű borítja a pályánkat, és alig-alig van kijárva, ellenben teli van buckákkal, na azt szemelték ma ki a favágók. Áldásos hatása volt a dolognak, hogy ez alkalommal nem kellett a magas fűben elbújó lyukakat vakon vagy emlékezetből kerülgetnem, a kerekek kijárták a füvet, végre láttuk merre megyünk. Itt néhányszor szakmai vitákba keveredtünk Rebszivel, de aztán találtunk egy járható csapást, ami kinavigált a mumus terepről. Közben a mezőgazdasági gépkezelők és Rebi kölcsönösen és alaposan megbámulták egymást. Tempó nem lassult, így nem szóltam rá, bizalmatlan kutya lévén inkább hagyom, hogy tanulmányozza az ismeretlen dolgokat. Immár képes voltam másra is figyelni, mint az életben maradásra és a fékkar rángatására, és lelkiismeretesen tekertem. Ennek következménye az volt, hogy a jó kis softshellem nagyjából rámolvadt, és félúton saját megdöbbenésemre sikerült a csősálamat a kezeim használata nélkül ledolgoznom az orrom alá, hogy legalább ott le tudjak adni némi hőt. Mindeközben a kezeim fájtak a hidegtől, sajnos a kutyás kesztyűm (ami valójában egy hiperszexuális türkizkék Gardena kertészkesztyű) nem elegendő ebben a hidegben, és bár a gumis tenyere tök jól tapad, a kézfejem megfagy. A csősál és a sapka viszont jól funkcionált, bár a szemem és orrom ilyenkor kb kifolyik a helyéről, a preventíven felkent shea faj (labello is megteszi) szépen lepergette a bőrömről a könnyemet (és egyebeket), így legalább nem száradok cserepesre.

A bringás körünk végére már mindketten ziháltunk, odatettük az utolsó fél kilit, Rebi kifutotta magát és csak a megfagyott ujjaim miatt döntöttem úgy, hogy nem megyünk még egy bj kört. Az időnk nem lett sokkal jobb, mint elsőre, de ez a hatalmas flow kárpótolt a számokért! Igyekeztem rövidre fogni a fotózós szünetet, hogy ne hűljünk ki nagyon, aztán sisak-kesztyű-hám-kabát a táskába, keró a bokorba és indultunk a kocogós két körre. Rebinek még volt kedve kicsit szaladozni, de aztán szépen beigazodott mellém. A futásom sajnos nem úgy alakult, ahogy szerettem volna, és ez nem is lepett meg. Reggel már éreztem, hogy ez nem az én napom lesz, nyomottabb és fáradtabb voltam, mint legutóbb. A pulzus és a tempó sem lett olyan, mint terveztem, ám emiatt sem ment el a kedvem. Olyan jól elfutkostunk Rebivel a fagyott világban, hogy a második köröm végén azon gondolkoztam, hogy ez most hányadik is volt... :D Nem fárasztott ki úgy, mint az eddigiek, és a rosszabbodó számmisztikával ellentétben ennek örülök.

Hazafelé aztán újra csonttá fagytam, egyre jobban agyalok a gyapjú alákesztyűn, hogy ne kelljen ennyi váltás ruhát magammal cipelni. Bár ha jól sejtem a téli sport az már csak ilyen. Főleg ha hozzám hasonlóan átmenet nélküli belső fűtéssel van megáldva valaki... vagy megfagyok, vagy felforr az agyam, nincs középút...

Bubit ez alkalommal nem láttam fáradtnak, vagy erőtlennek, azt, hogy nem gyorsulunk betudom annak, hogy ő canicrossban is az optimális tempót keresi, ha ellenkezésbe ütközik, akkor visszavesz. Bringánál ez nyilván könnyebben fejleszthető, mint futásban, és mivel még mindig nem akarok bj-ben versenyezni ennek az érzékenységének örülök. Nem gondoltam volna, hogy egyszer még zúzós sportokkal fogok vele kapcsolatot építeni, de ma rájöttem, hogy minden látszat ellenére Rebi nem a zúzás kedvéért zúz, hanem az én kedvemért.

Ma reggel választhattam a késői kelés és szunyókálás illetve a zimankós ködben bringázás között... Nekem egyértelmű volt a döntés :D Kimentünk tehát ismét a szokásos repcemező mellé, rövid melegítés - én is - után pedig nekilódultunk. Délután munkába kellett állnom, így futásra már nem volt idő, illetve nagyon igyekszem betartani a fokozatosságot és meghagyni ványadt testemnek a regenerálódási időt

Első pár száz méter úgy zajlott, ahogy eddig. Rebelle jó ütemben húzott, vágtában futott, tartotta az utat, nem figyelt ki oldalra. Az első derékszögű kanyarban kicsit fékeztem - ő következetesen levágja az ívet, én meg pont, hogy kiteszem a kerót kívülre - majd hagytam tovább menni. Eztán jött a mumus-szakasz... az a rész, ahol első gyakorlásra majdnem leestem a vázról, és ahol második gyakorlásra inkább kerültünk egyet, és még rosszabb pályára keveredtünk. Ez alkalommal az első íven mentünk, ez a rövidebb megoldás. Az Y elágazásnál elég volt az irányt mondanom, és fordult is balra - ami vicces, hogy a terelős parancsok végett ilyenkor a parancs "jobb, jobb". 

Tudtam, mi vár rám, ám a legjobban az lepett meg, hogy a kutya automatikusan belassított. Bevallom én is bele-bele fékeztem, de már sokkal jobban ment ez az akrobatikázás a váz fölött. A nyerget múltkor csutkára leengedtük, de azért az sem volt előnyös, így most kicsit felemeltem, de csak annyira, hogy tudjak ülve tekerni, még mindig simán ülés mögé tudtam tenni a fenekem, mikor kellett. Ezzel elég gyakran éltem is ezen a szakaszon, de minden figyelmemet lekötötte, a tekerésre már alkalmatlan voltam, szóval az egész hepehupás, nehéz pályán a kutya dolgozott végig, egyedül. Mikor már majdnem vége lett az úttalan útnak a semmiből előbukkant egy kar vastagságú ág, én meg sikítva állítottam meg a kutyát... A következő pillanatban zökkenés nélkül átmentünk rajta, és csak méterekkel később vettem észre, hogy ez alkalommal - most először - nem állt meg a leány. Igaza volt ugyan, de ezt azért felírtam.

Újabb derékszög után megint volt egy úttalan szakasz, de néhány méterre már húzódott egy friss csapás (éppen fakitermelés zajlik, a traktorok intézik a trail-t), mondtam az irányt, ő pedig elindult, majd láttam a pillanatot, amikor a nagy fejében felvillant a kis izzó: észrevette az utat. Azonnal ütemet váltott, és izibe ráugrottunk a csapásra, onnan pedig csak gyorsultunk. Innen már csak egy-két ugrató volt a célig, de azokat már bátran kimozogtam, az utolsó egyenesben pedig megbiztattam és hagytam, hogy kifussa magát.

A meglepetés ezután jött: két körrel terveztem. Rebelle kérés nélkül megállt a szokásos helyen, ennek annyira nem örülök, de amilyen intelligenciáról ma tanubizonyságot tett, szerintem hamar kidolgozom belőle. Ha már megállt, nyomtam a telón egy köridőt, és hagytam neki egy kis szuszt, meg kapott simit is, hős volt.

Második körben először nem értette mizu, aztán különösebb duzzogás nélkül újra nekiveselkedett. A mumus-részen ez alkalommal is belassított, de még ezt is tudta fokozni: irányba fordult, mikor kértem, majd sikerült megtalálnia azt a fél-keréknyomot, ahol a legkevésbé buckás a terep, és kitért oda. Idáig még értem a gondolatmenetet, hisz ha szép úton húz, könnyebben halad. És ezt még tetézte: az ágat, ami kihozta belőlem a sikítószellemet, ez alkalommal konkrétan kikerülte. Számára nem jelentett nehézséget, csak annyi jelzést kapott, amit én adtam neki. Tekintve, hogy eddig nem az elméjével kápráztatott el, most teljesen ledöbbentett azzal, hogy mennyire figyeli ami a háta mögött történik, és milyen összefüggéseket tud felismerni...

Az utolsó kilométeren aztán megint megtekertem, de már egyértelműen lassultunk. Ez a körünk lassabb lett, mint az első, és összességében sem döntöttünk rekordot. Nem vagyok elcsigázva ettől, alapvetően nem bj versenyre készülünk, hanem a kutyának akarok erőnlétet, amire ez a nehezített húzás pont tök jó, és sok oka lehet annak, hogy most nem volt ereje teljében. Egyrészt november közepétől január elejéig csak néhány eldobott labda jutott neki, most hirtelen nagyon sok igénybevétel érte, másrészt két napja becsontoztak, el tudom képzelni, hogy az még eltelíti picit a bélését. Bár nagyon elkaptam a ritmust, a holnapot meghagyom neki pihenni, nem akarom megkockáztatni, hogy lesérüljön az én esztelen lelkesedésem miatt, de holnapután pihis vagyok, akkor újra nekivágunk :)

Tartjuk magunkat a heti két tréninghez, szombatonként lehetőség szerint a fiúkkal együtt. Ati és Lemmy lényegesen kevesebbet tud edzeni, így a szombatokat úgy tervezem, hogy reggelenként ki tudjunk menni együtt. Ez a reggel is így indult, és újabb tapasztalatokkal gazdagított.

 Bár kevesebbet jutnak el futni, Ati elképesztő módon fejlődik. Ma bekötve szeretett volna futni Lemmyvel, ami alapjáraton nem összeegyeztethető azzal, hogy én mellettük Rebivel kocogjak... Megoldható lenne, de nem azzal akarnék foglalkozni kocogás alatt, hogy Rebelle-lel veszekedjek amiért ő a fiúkkal futna, inkább a pulzusomra koncentrálnék. Így ötlöttük ki, hogy első körre én bringázok, ők pedig utánunk futnak. Nem is volt baj az alapfelállással, Rebinek kijár a zúzda, Lemmy-nek pedig így lett motivációja húzni. El is voltunk így, Rebelle lobogó nyelvvel húzott, én - az immáron leeresztett nyereggel - bele-bele tekertem, ahol kellett, és néhány perc múlva rájöttem, hogy ha nem ülök le, akkor azért igénybevétel alá kerülnek a combjaim is rendesen.

Mivel legutóbb a terep egy részét bringázhatatlannak minősítettem, most kicsit másfelé kerültünk, hogy a pályánknak azt a sarkát ki tudjuk kerülni. Világmegváltó tervem a visszájára sült el, és még annyira sem tudtunk haladni, mint legutóbb. A hepék és hupák itt is megvoltak, ám a kijárt út helyett magas fű volt a kerekek alatt, és helyzetünket tetézte, hogy Rebelle itt nem ismerte az útvonalat, húzott amerre jónak látta, én meg próbáltam mögötte túlélni, miközben csak lassítottam. Ez addig fajult, hogy a fiúk beértek...

Hangsúlyoznám, nem Rebin múlott. Ő a magas fűben is belefeküdt a hámba és próbálta húzni egy olyan terepen, ahol én tekerni is alig bírtam. A járható szakaszokon meghúzta a 20-21km/h-s sebességet, a megbízhatóságán pedig még mindig ámulok, olyan hirtelen áll meg parancsra, hogy ma egyszer majdnem ráfutottam... vadra reagált, de az útról nem ment le, határozottan az az érzésem, hogy a bringát tiszteletben tartja, és még a sokkal nagyobb tempó mellett is fegyelmezettebb, mint bármikor.

Az utolsó fél kilométeren, a biztos szakaszon, megint hagytam neki zúzni, bátorítottam, tekertem, nagyon tetszett neki, itt - az igénybevétel ellenére - még kihozott magából egy 25km/h-s max sebességet. A finish szuper volt, jó tempó, majd rendezett megállás, hatalmas vigyor. Leszereltem Rebit, leállítottam az órát, majd már irányba is álltam, hogy csináljak egy célfotót a fiúkról, akik meglepően hamar utolértek minket... Sajnos Atin nem volt mérő, de ha az én időmet és távomat veszem alapul, plusz az a rövid idő, amíg utolértek, akkor megsaccolhatunk nekik egy 4,1-4,6-os percet kilométerenként. Az azért úgy elég jó, no.

Utána mentünk még két kört kocogva, ahogy terveztük is, ám a múltkori láb mellett futós idillünk ma elkallódott, azzal, hogy Ati - még mindig - nagyon jó tempót ment, és elhúzta magával a két szabadon futó kutyát. A köztünk növő távolság közt ingáztak az állataim, amit egyrészt nem szeretek, másrészt engem is húzott magával a tempója, nem tudtam annyit a pulzusra figyelni, mint szerettem volna. Összegezve tanulságos és fárasztó tréning volt, főleg Rebinek. Bénázásunkat a dzsungelben igyekszem úgy felfogni, hogy legalább volt neki egy erőedzése :D Biztos, hogy ezentúl nem kocogunk együtt Atival, nem akarom őt hátráltatni, de nagyon más a tempónk, így vagy egyedül megyek a kutyákkal, vagy Atival de kutya nélkül. Majd a bekötött, canicross futások alkalmával megyünk együtt, amiket már mind nagyon várunk. :D

Ahogy írtam korábban, márciusra komoly célokat határoztam meg a futkorászásunkban, viszont erőnlétem még kevesebb, mint eddig volt. Hogy legalább a kutyáé ne vesszen el, vettem egy távtartót a bringához, és január második hetében - harmadik futóedzésemre - kitoltam a kerót a tárolóból, hogy - Rebivel - első alkalommal kipróbáljam. A felszerelésünk megvan hozzá, scooterrel már futottunk, tudtam, hogy a kutya megbízható, így magabiztosan álltam a feladat elé.

A terv az volt, hogy lemegyek a kutyával és a keróval futócuccban, amire még ráveszem ami a bringához kell (sisak, kesztyű, plusz egy réteg kabát), egy vékony tornazsákba gyűrtem a bringás szerkót és a hámot meg a rugalmas szárat és lesétáltunk a célterületre: a házamhoz közeli mezőre. Mivel addig pórázon vezettem, a mezőre érve először bemelegítettem. Motivációt nem szívesen használok nála, mert azonnal túlpörgi magát, így csak kergetőztünk kicsit, ez pont elég ahhoz, hogy mozogjon, jól érezze magát, de nem forrjon túl. Kicsit még átmozgattam az izmait - végül is nulla fok körül van a hőmérséklet - majd hámot adtam rá, és felszereltem magamat és a kerót is. Nagyon ügyesen sikerült pakolnom, a hátizsák tartalmát felvettük mindketten, a zsákot pedig begyűrtem a kabátom zsebébe. Vettem még egy mély levegőt, és elindultunk.

Rebelle ismeri az útvonalat, és bár keróval még nem futott, a scooter meglehetősen hasonló, tudja mit lehet és mit nem, ha nagy kerekek előtt fut. Tudtam, hogy nem fog lefékezni, vagy lemenni az útról, így a kezemet nem tartottam görcsösen a féken - ahogy korábban tettem. Bizalommal tekintettem az előttem robogó testre, és nem kellett csalódnom. Valamennyit bele is tekertem, segítettem neki, de többnyire csak luftot léptem, olyan tempót diktált, amihez már nem volt áttét.

Nagyjából félúton értünk el az útvonal buckásabb részéhez, ott kezdődtek az izgalmak... Tudtam, hogy a terep csúnyábbá válik, csak azzal nem számoltam, hogy ami futva csak kényelmetlen, az a bringán akkorát dob, hogy kis hijján leesek róla... A lábam lecsúszott a pedálról, és majdnem sikerült a vázra ülnöm. Lány vagyok, de ezt én sem kívántam volna... Kiállítottam Rebinek és fékeztem - ő azonnal megállt, és míg összeszedtem magam megdicsértem kicsit, és igyekeztem megnyugtatni saját magamat is. Eljátszottam a gondolattal, hogy másik utat választunk, de végül nyert a büszkeség, és maradtunk a csapáson. Rebi ismét jól indult el, a lassítás parancsot pedig egész hamar tudomásul vette, bár szó mi szó, azért belefékeztem, bár nem vagyok rá büszke. Ez a szakasz alapjaiban rombolta le az átlagunkat, viszont segített átértékelni az egész bikejöring dolgot. Hamar rájöttem, hogy leülnöm nem szabad, lábbal kitartva magam egyensúlyoztam a nyereg fölött és sokszor mögé is tettem magam, mikor úgy éreztem, hogy mindjárt átbukok a kormányon. Nem estünk el, és több vészfékezés sem esett. Rebelle profin maradt az útvonalon, még akkor is, mikor az út mentén favágók jártak csodánkra. Az utolsó pár száz méteren tudtam, hogy gyönyörű a terep, így megbiztattam és hajtottam is, ahogy tudtam, szép hajrával értünk be és utána meg is tudtam stabilan állítani.

Összességében hatalmas flash volt az első bj vele, imádtam, még az ijesztő részeit is, és míg átöltöztem és betoltam a bicót a bokorba az újra megtöltött hátizsákkal és kabátommal végig azon gondolkoztam, hogy mit fogok legközelebb okosabban tenni. Elindultunk a szabadon futó Rebivel a kocogós körünkre, ő első pillanattól a lábam mellé igazodott - tudta, hogy nem lesz már feladata - én pedig elsőnek a nyereg leeresztését határoztam el. Azóta már kiokosítottak, hogy létezik jobb pedál is (nem spd, csak bütykös), és a technika is tanulható, így lesz mivel foglalkoznom ismét. A futásunk is sikeres volt, egyre kevesebbszer jelez be a pulzusmérőm (továbbra is 160-ra van belőve), a tempóm viszont a standard távon fokozatosan javul. Rebi munkájára roppant büszke vagyok, az ő elégedettségét pedig mi sem mutatja jobban, mint hogy elfáradt. Nem fizikailag, még a száját sem nyitotta ki, de egész lényében lehiggadt, nem pattogott, nem keresett erőszakosan új programot, csak lefeküdt és szemlélte a világot. Alig várjuk a következőt! :) 

A január a nagy elhatározások és újrakezdések ideje. Nem teszek fogadalmakat, vagy ha igen, azokat nem dátumhoz szoktam kötni, ám most úgy esett, hogy minden klappol, és a futóedzéseim újrakezdése pont az újévre esett.

Volt egy nagy műtétem, ami bár komoly volt, a modern technikának hála hamar felépültem belőle és jó pár hét táppénz után, az ötödik hétre már el tudtam kezdeni a rehabot. A lábamhoz ugyan nem nyúltak (a hasamban zajlottak az események) a visszatérés nem volt egyszerű, az állóképességem a kórházi tartózkodás majd a kímélő életmód miatt odalett, így a start egyszerű sétákkal történt.

Először húsz perc is nehezemre esett, majd napról napra egyre jobban bírtam, mígnem eljött az első kis túra ideje. Ott seqm volt gond, így nekifeszültem az első futásnak. A tempóm olyan volt, mint anno a pulzuskontrollos futásaim elején, ám most nem kellett koncentrálnom a lassúságra - ez volt a maximum, ami tőlem tellett. Mindeközben persze a kutyákok is ezt a visszafogott mozgást kapták, de legalább a vén JettaTyuttyer is jól bírta.

Mivel aggódtam Rebelle miatt, még a műtét előtt beszereztem egy távtartót a kerékpáromra, azzal a kacér elhatározással, hogy majd míg nem tudok futni, majd brikejöringezek vele... ahha, persze. Hamar realizáltam, hogy ezzel a nulla erőnléttel ez teljesen kizárt, így végül a távtartó és a bringa a decembert a tárolóban töltötték.

Januárban aztán már a szokásos évnyitó túránkat is kiválóan bírtam, így elkezdtünk újra futni - pontosabban kocogni. Az órámat 160-as pulzusra lőttem be, a táv pedig konstans 4km a szokásos repcetábla körül. Ha Ati is tud velem jönni, levisszük mind a három szörnyet, ha nem, akkor általában Rebit viszem magammal, csak szabadon futni. Most már egész jól megtanulta, hogy ha nincs hám, akkor nincs buli. Először még futkorászik, majd ha ráun beáll a lábam mellé és ott kísér.

Heti kettő kocogás a cél, a pulzus egyelőre még marad 160on, a tempó viszont körről körre jobb, és a harmadik futásomra, tegnap, már nem is jelzett be az óra, viszont fél perccel javult is az időm. Haladunk, lassan, de haladunk. A legközelebbi célunk az, hogy felkészüljünk a Medve kupára canicrossban. Ehhez a kutyát bikejöringgel tervezem edzeni, magamat pedig februárig csak kocogással, majd fokozatosan kezdem bekötni a kutyát,akivel 4km-en tervezünk zúzni, plusz kutya nélkül hosszabb távokon kocogni. Emellé még Lemmy húzótechnikájára kell még rágyúrni, ha már egyszer ő is a rajtvonalhoz áll. A csapatos edzésekre is szükség lesz, bár egyelőre még nem látom, hogy fogjuk beilleszteni az amúgy is sűrű programok közé...

Mindenesetre az év eddig tevékenyen és aktívan zajlik, és ebben a kemény 9 napban még le sem sérültem, szóval a pozitív életszemlélet jegyében telnek a napjaim, és mint a megvont függő várom a következő etapot.