Mikor a kutyás bringázásról beszélünk, mindenkinek az első szó, ami eszébe jut, az a kiszolgáltatottság. Gyakorlott montis kollégáimnak a fejében is ez volt az első gondolat, én is ezzel az érzéssel kűzdöttem mostanáig. Edzésről edzésre idomulunk egymáshoz, ma viszont végre átléptünk egy vonalat, nem döngettünk rekordokat, de isteni jó menet volt!
Kicsit átvariáltam a cuccunkat, ez alkalommal egy polár béléses kesztyűt is hoztam, mert míg letolom a szomszéd utca végébe a kerót csontig fagynak az ujjaim a vason - de a fagyott ujjak problematikájára még visszatérek - és a húzószárat is kicseréltem. Bár nem a kedvencem ez a világháborús időkből származó vékonyka rugalmas szár, ez a leghosszabb a repertoárban, és bármilyen megbízhatóan húz is a jószág, elég aggasztó volt az ő feneke és az első kerék közti alig egy méteres távolság. Egy vészféknél tutira elütöttem volna. Így most van köztünk egy egészségesebb féktávolság és szerencsére a véknya kis szár is elbírt minket.
Szép rajtunk volt, Rebi kivárja a rituális nyeregbe szállásomat (elindítom a telefont, elteszem egy mély zsebbe, felhúzom a kesztyűt, és egyéb finomságok), majd fenékkel odaigazítja magát a kezem alá. Kattan a karabíner, aztán már csak figyel és vár. Ha jelzek, akkor indul, és ma már nem csak úgy "ja oké, akkor menjünk" rajtunk volt, hanem kilőtt a fekete lokomotív és próbára tette a rugalmas szár gumiját. A trackeren is látszott, hogy jól éreztem: jó tempót mentünk az elején. Már akkor láttam, hogy a pár hete zajló fakitermeléshez ez alkalommal a mi pályánkat is igénybe veszik, nem volt fagyott vagy jégzuzmarás a trail, szépen kijárták a trakik. A nagy egymásra találásunk Rebivel, mint bikejöringes egész , nagyjából itt történt meg... pár perce haladtunk, mikor az út menti bokrokba beleért a sisakom. Nem ijedtem meg, láttam, hogy meg fogom fejelni, nem fékeztem, nem sikítottam, de a műanyag karistolásra Rebelle azonnal reagált, és visszalassított. Semmi extra, csak volt egy érezhető ütemváltás. A szívem csak úgy olvadozott, gyorsan mondtam is egy "tovább"-ot, erre visszaugrott az előző sebességre. Eddig is egyre jobban éreztem, hogy nagyon figyel rám, de ez végképp elmosott minden kételyt. Innentől az egész egy nagy flow volt...
A mumus-szakaszt, azt a pompás fél kilométert, ahol magas fű borítja a pályánkat, és alig-alig van kijárva, ellenben teli van buckákkal, na azt szemelték ma ki a favágók. Áldásos hatása volt a dolognak, hogy ez alkalommal nem kellett a magas fűben elbújó lyukakat vakon vagy emlékezetből kerülgetnem, a kerekek kijárták a füvet, végre láttuk merre megyünk. Itt néhányszor szakmai vitákba keveredtünk Rebszivel, de aztán találtunk egy járható csapást, ami kinavigált a mumus terepről. Közben a mezőgazdasági gépkezelők és Rebi kölcsönösen és alaposan megbámulták egymást. Tempó nem lassult, így nem szóltam rá, bizalmatlan kutya lévén inkább hagyom, hogy tanulmányozza az ismeretlen dolgokat. Immár képes voltam másra is figyelni, mint az életben maradásra és a fékkar rángatására, és lelkiismeretesen tekertem. Ennek következménye az volt, hogy a jó kis softshellem nagyjából rámolvadt, és félúton saját megdöbbenésemre sikerült a csősálamat a kezeim használata nélkül ledolgoznom az orrom alá, hogy legalább ott le tudjak adni némi hőt. Mindeközben a kezeim fájtak a hidegtől, sajnos a kutyás kesztyűm (ami valójában egy hiperszexuális türkizkék Gardena kertészkesztyű) nem elegendő ebben a hidegben, és bár a gumis tenyere tök jól tapad, a kézfejem megfagy. A csősál és a sapka viszont jól funkcionált, bár a szemem és orrom ilyenkor kb kifolyik a helyéről, a preventíven felkent shea faj (labello is megteszi) szépen lepergette a bőrömről a könnyemet (és egyebeket), így legalább nem száradok cserepesre.
A bringás körünk végére már mindketten ziháltunk, odatettük az utolsó fél kilit, Rebi kifutotta magát és csak a megfagyott ujjaim miatt döntöttem úgy, hogy nem megyünk még egy bj kört. Az időnk nem lett sokkal jobb, mint elsőre, de ez a hatalmas flow kárpótolt a számokért! Igyekeztem rövidre fogni a fotózós szünetet, hogy ne hűljünk ki nagyon, aztán sisak-kesztyű-hám-kabát a táskába, keró a bokorba és indultunk a kocogós két körre. Rebinek még volt kedve kicsit szaladozni, de aztán szépen beigazodott mellém. A futásom sajnos nem úgy alakult, ahogy szerettem volna, és ez nem is lepett meg. Reggel már éreztem, hogy ez nem az én napom lesz, nyomottabb és fáradtabb voltam, mint legutóbb. A pulzus és a tempó sem lett olyan, mint terveztem, ám emiatt sem ment el a kedvem. Olyan jól elfutkostunk Rebivel a fagyott világban, hogy a második köröm végén azon gondolkoztam, hogy ez most hányadik is volt... :D Nem fárasztott ki úgy, mint az eddigiek, és a rosszabbodó számmisztikával ellentétben ennek örülök.
Hazafelé aztán újra csonttá fagytam, egyre jobban agyalok a gyapjú alákesztyűn, hogy ne kelljen ennyi váltás ruhát magammal cipelni. Bár ha jól sejtem a téli sport az már csak ilyen. Főleg ha hozzám hasonlóan átmenet nélküli belső fűtéssel van megáldva valaki... vagy megfagyok, vagy felforr az agyam, nincs középút...
Bubit ez alkalommal nem láttam fáradtnak, vagy erőtlennek, azt, hogy nem gyorsulunk betudom annak, hogy ő canicrossban is az optimális tempót keresi, ha ellenkezésbe ütközik, akkor visszavesz. Bringánál ez nyilván könnyebben fejleszthető, mint futásban, és mivel még mindig nem akarok bj-ben versenyezni ennek az érzékenységének örülök. Nem gondoltam volna, hogy egyszer még zúzós sportokkal fogok vele kapcsolatot építeni, de ma rájöttem, hogy minden látszat ellenére Rebi nem a zúzás kedvéért zúz, hanem az én kedvemért.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.