Széllel szemben

Mikor reggel felkeltem, már sejtettem mi vár ránk odakint. A kéményben cifra dallamokat fütyült a szél, a redőny rácsain pedig minden kis nyílásban vakított be a fény. Tiszta, felhőtlen nap, hatalmas szép, csípős mínuszok. Pro: nem lesz sár, kontra: elvisz minket a szél. Na, így is lett.

Ahogy kimentem az udvarba összekészíteni a motyónkat, életemben először bedobtam a zsákba egy napszemüveget is. A szél, a hideg levegő, a napsütés és az arcomba vágódó sár külön-külön is kifolyatja a szemem, most pedig együttes támadással kellett számolnom. Soha nem kutyázok napszemüvegben (ez volt az egyik első dolog, amit a kutyaiskolában tanítottak nekem), furán is éreztem magam vele, de szükség törvényt bont. Mellé kellett a kesztyű, a szélálló kabi, sapka, sál... meg úgy kb minden. Rebelle jó kedvében volt, és ilyen ragyogó napsütésben én sem tudtam sokat aggódni.

A bikejöring körünk bemelegítésénél már visszaütött a napszemcsi, beöltözve szoktam Rebszit melegíteni, így már rajtam volt, ő pedig kitartóan kereste a tekintetemet, egész elszégyelltem magam... A rajtunk szép volt, mint mindig, de valahogy rosszul fogtam a szárat és furcsán állt a hámon, meg kellett állnunk korrigálni, ez rontott az átlagunkon. Utána kiváló ütemet vett fel, és másfél kilométeren át brutál vágtát tartott. Nem döntöttünk sebességcsúcsot, cserébe egy kiegyenlített görbét tudtunk hozni. A talaj szuper volt, a napszemüveg életet mentett, a szél pedig csak az utolsó egyenesben akadályozott. Szerencsére olcsón megúsztuk és Rebi szép vágtával hozta az első kör végét. Ahogy beértünk a rajt/cél pontra picit lassult, és figyelt hátra, majd mikor "Tovább!" parancsot kapott szépen ment tovább. A második körünkön ismét beesett az elején, rásegítettem pedállal, majd visszatért a lendülete. Látszik, hogy még nem szokott hozzá, hogy ne 1,8, hanem 3,6km-re ossza be az erejét, és elfárad, ha hosszabb távot kérek tőle. Rásegítettem, hogy ne legyen számára rossz élmény, majd a harmadik kilométer magasságában valamit kiszúrt a réten és visszatért a tempónk. Imádom benne, hogy bár meglátja a vadat és felpörög tőle, nem negy le az útról! Ráfordulva az utolsó egyenesre mintha egy szélcsatornába léptünk volna, a görbénken szépen látszik minden egyes széllökés... A végén egy olyan iram jött az arcunkba, hogy Rebi többször is hátranézett, nem értette miért fékezem... minden erőmmel azon voltam, hogy segítsem szegényt, de BMX-esen leejtett nyereggel, a kormányra kuporodva tekerni közel sem volt könnyű, éreztem, hogy ég a combom, és most kreálok magamnak masszív izomlázat, de ez már harc volt. Ketten vívtuk az elemek ellen, és győztünk. Rebelle-nek nem kellett vágta alá lassítania, bár az átlagtempónkat ez az utolsó pár száz méter erősen lerontotta. Nagy simi járt a hősi helytállásért, majd adtam neki tíz perc pihit.

Futással folytattuk, ez alkalommal canicross nélkül. Egyrészt kivett belőlem a nehezített bringa, másrészt tudtam, hogy a szembeszél a futásunkra is hatással lenne, és ennyi extrém munkát nem akartam Rebi nyakába sózni. Három kört mentünk, 160bpm alatt, az eddigi legjobb időmmel, szóval nem bántam meg a döntést. Átfagyva, de boldogan mentünk haza. Legyőztük a szelet is.