Cserkúton élünk, egy Péccsel szinte összeépül faluban, mely nem csak a helyiek számára lehet ismert, hiszen sok túrázó talál itt kulcsosház vagy egyéb szállást mecseki kirándulásai idejére. Ehhez a térséghez közel esik a Mecsek Nyugati oldala, és több jelzésen is fel lehet menni a hegyre, ahol aztán az útvonalak kusza hálóiban elnavigálhatunk gyakorlatilag bármerre. 

A Babás szerkövek különleges legendáriummal bír, a furcsa alakú homokkövő sziklák lentről figyelve, mintha kővé vált emberalakok lennének, innen erednek helyi mítoszok a kialakulásukról. A neve mindazonáltal pogány áldozati helyként való funkciójára utal, amit a szikla szélén állva nem is nehéz magunk elé képzelni, ezen a fantasztikus helyen, a fél környéket belátva minden sámán azt gondolhatta, hogy itt közelebb érnek szavai az istenekhez.

És mindez itt van tőlünk egy köpésre - mégsem túráztam még otthonról fel ide soha (más irányból már rengetegszer). No jó, a soha az másfél év, de akkor is furcsa, valahogy elmaradt. A héten viszont felugrottunk egy reggel Bubival gombát keresni, Petőcz aknáig mentünk autóval (aminek szintén érdekes története van), ez nagyjából 5 perc kocsiút, majd innen szoktunk elindulni a kedvenc útvonalainkon, általában É-Ny-i irányba, vagy teljesen É-ra, Abaliget felé, ám ezúttal megnéztem mi esik jobbra, azaz délnek. Nem sokat sétáltunk az erdei úton, mire átváltott a piros négyzet jelre, én pedig szeretem a jelzett utakat, azon folytattuk. Gombát nem találtunk, száraz volt az erdő, viszont úgy vitt magával a túra flow, hogy nem volt kedvem sem megállni sem visszafordulni, meg akartam nézni hova visz az ösvény. Egészen más volt így, csak kalandozva sétálni az erdőben, mint mikor előre tervezek, számolok, csak vitt a lábunk, fotózgattam Rebit a szép sziklákon, utunkat keresztező kidőlt fákon. Aztán már olyan sokat haladtunk lefelé, hogy kezdtem aggódni - ezt meg kell mászni hazafelé - és egyébként is tudtam, hogy a négyzet településre visz, nem akartam elmenni Kővágószőlősig, vagy éppen Cserkútra a kocsi nélkül, így mikor útba akadt egy piros kereszt jel, éltünk vele. A keresztekkel vigyázni kell, mert az mindig "átvágás", és most is egy masszív kaptatóra irányított. Miután mentünk fél órát vertikálisan átpártoltunk a piros háromszögre. Ez a jel korábban is keresztezte már a piros négyszöget, de tudván, hogy a háromszög mindig hegyre visz, akkor ódzkodtam tőle, mondván nem akarok mászni... hahaha... Szóval miután a kereszt megszivatott és másztunk egy jót, követtem a háromszöget, mondván ennél rosszabb nem jöhet, és mikor kezdett ritkulni a lombozat, már sejtettem, hogy hol járok. És nemsokára már megpillantottam a kilátást, az alattunk fekvő Dél-Baranyát, akkor már tudtam, hogy nemsokára egy kilátónál leszünk. 

A Babás szerkövek végig szegélyezik a piros háromszög jelzésnek ezen szakaszát, több helyen is ki lehet lépni a sziklákra megcsodálni a fantasztikus kilátást és készíteni néhány vagány fotót, mi két ilyen helyet néztünk meg, és hívogatott volna a harmadik is, ám nem volt nálam víz és már délre hágott a nap, iszonyú hőség volt, és Rebinek sincs vize. A sziklák nyomják magukból a hőt, így a fotókért sem volt oda a Bubi, visszafordultunk és a piros háromszögön maradva mentünk egészen a négyzetig. Megállapítottam, hogy ha kihagyjuk az "átvágást" akkor sokkal kevesebb a szint, és már körvonalazódott is, hogy legközelebb erre jövünk futni. 

Úgy éreztem két hét pihenő és háromnegyed doboznyi kollagén már elegendő volt ahhoz, hogy kicsit helyrejöjjön a visító bal térdem, ezért tegnap megkockáztattam egy kocogást. Kényelmes tempóban jártuk meg a piros négyzet - piros háromszög útvonalat a sziklákig és vissza. Fantasztikus volt! Isteni a táj, trükkös de nem nehéz az ösvény, nagyon hangulatos, 5,6km-re 250m szint jut, ami pont elég ahhoz, hogy elkezdjem újra szokni de még ne nyírjon ki, és felfelé húzott a látványos győzelmi szelfi gondolata, mert tudtam, hogy most kicsit oldalról fog sütni a nap és kivételesen élvezhető fotót tudok készíteni telefonnal is. Hazafelé pedig már javában csak lefelé mentünk, a végét meg is húztam egy kicsit, és kellemesen kifáradva, izzadtságtól csöpögve értünk vissza Petőczre. Kiváló újrakezdő futi volt, jövünk még erre.

Pár hete esett meg, hogy egy meleg nyári délelőttön Ati indítványozta, hogy nézzük el Csarnóta felé, a Kopasz-hegyi kilátóhoz. Tenkesen átvezető teljesítmény túrákról ismerte meg az útvonalat, ám most a hőségre és a kései indulásra való tekintettel csak a legszebb részére koncentráltunk, és a Tenkes Csárdától indulva sétáltunk át Csarnóta határáig.

Meglehetősen rövid ám annál látványosabb túráról beszélünk, valami elképesztő vidéken jártunk! Mintha egy hatalmas sziklakertbe tévedtünk volna, ami az első júniusi meleg nappal kombinálva igazi mediterrán hangulatot biztosított. Bár csak négy kilit mentünk, eléggé hosszúra nyúlt, mivel kedvem szerint az összes kőnél megálltam volna fotózgatni. Csodás virágszőnyeg kísért az úton, minden virágzott, és még kaktuszt is láttunk hatalmas, sárga virágokkal.

Végül aztán felértünk a kilátóhoz, ami nincs ugyan magasan, de mivel "kopasz", fák nem szegélyezik, be lehet látni az egész környéket, szépen kirajzolódott a horvát Papuk hegység, előttünk feküdt a Mecsek, a Tenkes és az egész Ormánság. Az útvonal levezetett volna Csarnóta felé, de nem indultunk meg, csak annyira, hogy még néhány hangulatos fotót lőjjek a kutyákról. 

Visszafelé kicsit improvizáltunk, letérve a kijelölt útról barangoltunk a régi kőbányánál. Újabb és újabb háttereket próbálgattam, miközben Rebelle már kérés nélkül foglalt el művészi pózokat a különböző sziklákon. Lemmy kevésbé volt aktív, a nagyobb testével jobban megérezte, hogy nem csupán fentről tűz a nap, a kövek is nyomják magukból a hőt. 

A terep kicsit technikás, alig van szintemelkedés, az összes kihívást a sziklás talaj okozza, ami miatt érzékeny bokához magasszárú cipő javasolt, de aki vagánykodik akár szandálban is teljesíteni tudja. Főleg nyáron.

A szőlőhegyi útra érve visszasétáltunk a csárdához és ettünk egy jót, a kiszolgálás átlagon felüli, és a kaja is pompás. A kutyákkal a kerthelységben maradtunk, így nem tudom beltérre vihetők-e. 

Összegezve az útvonal kiváló azoknak, akik a Siklós-Villányi borvidéken járva kicsit kimozdulnának a természetbe, roppant látványos, erősen ajánlott a fotógép vagy egy jobb telefon. Az országos kéktúra jelzés fut végig, akár azon haladva, akár más jelekkel kiegészítve hangulatos és sokkal nehezebb túrát is lehet rittyenteni a Kopasz-hegyet érintve, vagy akár a csárdától indulva. Nem egy zsúfolt, népszerű helyszín, mint oly sok más a Mecsekben, így kevésbé zsúfolt is, mi hétköznap voltunk, akkor konkrétan senkivel sem találkoztunk. Víz nincs sehol, de ha csak a 4 km-t járjuk, akkor nem is feltétlenül szükséges, de a saját és kutyája igényeit mindenki tartsa szem előtt. 

Már rég nem arról szól a blog, hogy leírom hogy telnek a kutyás mindennapjaink, ahogy változik körlöttünk a világ, úgy változik hát ez a felület is. Továbbra is mesélni szeretnék az edzéseinkről, de egyre többször van részünk különlegesebb kalandokban, ezért mostantól bevezetek egy új cimkét, a kutyávalavilágban-t, és hozzá a tájegység nevét, ha esetleg többször járunk arra, könnyen megtalálható legyen. Tavaly jártunk egy hetet a Magas-Tátrában, idén átruccantunk a Papukba és tervben van egy Szlovén út is, és mindről szeretnék megemlékezni. Utólagosan felkerül egy Mecsek cimke is majd a régi posztokra. A tátrás kalandról a deca blogon írtam egy sorozatot, ám ez a széria közepén megszüntetésre került, és jelenleg két külön oldalon található a teljes hetünk leírása, így ezeket szépen lassan átemelem majd ide is, hogy megmaradjon mindazoknak, akik ebbe az irányba kacsintgatnak, főleg ha kutyával. 

A túrázás, mint ilyen inkább humán oldalról igényel felkészülést, milyen a terep, mit vigyek magammal, hol tudok parkolni, és hasonló kérdésekkel, amiben a legjobban nekem is mások túraleírásai szoktak segíteni, így a célom most inkább túrázó oldalról némi támasz, hisz ezt is csináljuk, és sokan ebbe is bevonják a kutyáikat. 

Már a karantén előtt is terveztük, hogy egyszer átruccanunk a Mecsekből is látható Papuk hegységbe, a határ túloldalára, de eddig valahogy mindig elmaradt. Most, mikor enyhítették az intézkedéseket - abszolút elővigyázatosan - nekilódultunk, hogy megnézzük magunknak a Papukot. 

A hajnali indulás eszméje hamvában holt, mivel sem összekészülni sem aludni nem tudtunk időben előző este, így jó későn, kilenc órakor startoltunk Pécsről. Ez még nem is lett volna olyan nagy baj, hisz alig 100km az út, ám pont úgy estünk be Drávaszabolcsra, hogy addigra lezárták a túloldalon a Donji Miholjac átkelőt áramszünet miatt. Hideg zuhanyként ért, hogy nem tudunk átmenni, a következő átkelő pedig Beremend, ami komoly kerülő, de elszántak voltunk, így arra vettük az irányt. A határon ellenőrizték a papírokat, de ahogy régen, most is átengedtek személyivel, a pet passportot (szokás szerint) felhúzódó szemöldökkel érdeklődve forgatták, a magyar oldalon viccelődtek, hogy a "faja kutya" (igen, a fajtája meg beauceron, de inkább hagyjuk), a horvátok úticél címét kérték, a szállásunkét, én meg széttárt karokkal mondtam, hogy nem alszunk sehol, és a hegyre megyünk... végül Jankovacot írt fel, és elkérte mindkettőnk számát. Ha Jankovacban covid ütné fel a fejét, akkor kapunk sms-t. Ez mondjuk mindegy lenne, mert egy teremtett lélekkel nem találkoztunk ott, de erről majd később. 

Délre értünk fel a Jankovac település mellett lévő nemzeti parkba. 10 kunás belépő ellenében tudtunk bemenni és parkolni a parkban, ami valamilyen gróf régi lakhelyén került kialakításra. Sajnos angol nyelvű tábla nem sok akadt, így csak sejteni tudjuk mindezt. A park nem túl nagy, és kevés a látnivaló, egy tavacska, egy beton medence, amin keresztül folyik a patak és hatalmas rákok lakják, és egy látványos, nagyon magas vízesés, ami teljes egészében körbejárható. Ez utóbbira hittük,hogy egy túraútvonal és nagy lelkesen el is indultunk, aztán meglepve konstatáltuk, hogy 500m múlva visszatértünk a kastélyhoz... 

Fel kell készülni a Papukra. Ugyanis a túrajelzésből csak egy fajta van, és nem nagyon cizellálták túl, ami járható túrázva, az piros karika, oszt csókolom. Sajnálatos módon Ati a Locus programhoz nem töltötte le a túrajeles réteget, így vaktérképünk volt csak, és a parkban kihelyezett tábla sem segített többet. Végül a vízeséses rapidkör után elindultunk a tavacska mentén. A tó mellett feküdt néhány öreg kenu, talán régebben lehetett itt csónakázni is, jelenleg nagyon balkáni hangulata volt mindennek, ráadásul épp felújítások is zajlottak. A tó mellett elsétálva láttunk néhány bájos szakaszt, majd az ösvény felfelé vette az irányt. Meredek emelkedőn és egy lépcsős szakaszon másztunk felfelé meglehetősen sokat, majd egy barlanghoz értünk, ahol a mellette álló (horvát nyelvű) táblán repkedő denevérek és puskás, népviseletet hordó bajuszos férfi alakja volt az illusztráció. A denevér részt értettük, hogy de hogy a pödrött bajszú úriember helyi betyár vagy épp tisztességes vadász, az örök rejtély marad. A barlangba kötél korláttal ellátott ösvény vezetett be, én olyan három métert bírtam, Ati picit tovább ment, de végülis nem barlangászkodtunk sokat. Egész hangulatosan kiépített fa lépcsők és járda vezetett még tovább felfelé, ahol a táblán lévő infók alapján az említett gróf sírhelye volt. Tekintve, hogy milyen volt a kiépített úton feljönni, azt kell mondjam utolsó kívánságával jól próbára tette a leszármazottjait, ha ide még felcipeltette a koporsóját, mindenesetre látványos végső nyughelyet sikerült találnia. Ezt a barlangot bejáratot zár védte, bár amúgy sem lettem volna kíváncsi a gróf földi maradványaira. Kicsit később az út ketté ágazott és mi azt választottuk, ami nem a kastély felé vezetett vissza. 

Viszont mivel a jelzések azonosak voltak mindenhol, és nem volt használhatú online térképünk, igazából nem tudtuk, merre tartunk. Még négy kilométert mentünk előre, majd nemes egyszerűséggel visszafordultunk, hogy biztosan időben hazaérjünk. A környezet abszolut a Mecsekre hajazott, hasonló növényzet, hasonló klíma, az ereszkedések és emelkedők is ezt a hangulatot idézték, éppen csak a zavaros jelek és a láthatóan gondozatlan útak voltak újak számunkra. Hiába, rá kellett jönnünk, hogy a magyar túrista utak elkényeztettek minket. Itt minden jelölve van, a hegyre a háromszög visz, a forráshoz a kör, stb itt meg kapsz egy piros pöttyöt a fán, és légy vele boldog. A dzsungelen átvágtunk, a farönkön átmásztunk, de legalább ez emlékeztetett rá, hogy most nem otthon vagyunk. Sajnos olyan igazi durci kilátást nem kaptunk sehol, ehhez jobban fel kell készülnünk térképileg, de nagyon jó volt, hogy itt láthatóan nem divat a túrázás, és bizony csak a kastély környékén láttunk messziről embereket, bent az erdőben már civilizációnak nyoma sem volt. És úgy összességében úgy éreztem magam, mintha a kétszáz évvel korábbi Mecsekben járnék. Hosszan elterül a horizonton a csodás, fákkal fedett lankáival, de nem borítják házak és lakóparkok, mint nálunk, csupán néhány tanya kerítése utal arra, hogy laknak itt emberek. 

Visszatérve saját nyomunkon a keresztezésig, ez alkalommal a kastély felé indultunk, így vittünk egy kis változatosságot az útvonalba. A kastélynál volt egy étterem, és Atinak kedve támad egy kis plejskovicához, így megközelítettük a helységet, ám már a terasz előtt a lépcsőnél kiraktak egy nagy kutyát tilos táblát, ez kivételesen közérthető volt minden nyelven. Megálltunk a lépcső aljában, és a pincér mutatta, hogy ott távolabb, a parkban a padoknál foglalhatunk helyet a kutyával. Mikor ezt megtettük kiderült, hogy itt már nem szolgálnak ki, és mivel semmi kedvünk nem volt a kutyát egymásnak adogatva rendelni (főleg, hogy Ati nem is tud angolul), úgyhogy otthagytuk őket. Ezzel teljesen nullára csökkentve amúgy a horvátokkal való kontaktust. 

Hazafelé már gyorsabban tudtunk menni, hisz délután egytől újra üzemelt a miholjaci átkelő. Megállapítottuk, hogy bármilyen közel is vagyunk a határhoz, érezhető, hogy ez másik ország, a rengeteg vakolatlan ház, a hiányzó kerítések, nincs minden udvarban kutya, és az a rengeteg, gyönyörű iszalag... ahogy hazaértem elkezdtem guglizni, hogy mégis honnan és mennyiért juthatok hozzá, fel akarok futtatni a féltetőre egy ilyet. A határon hazafelé sem volt fennakadtás, a horvátok elkérték az okmányokat, a magyar oldalon pedig megnézték Rebit a csomagtartóban (mmint csak messziről). 

Mivel kimaradt egy betervezett étkezés, hazaúton Görcsönyben álltunk meg a Zsuhukában, itt tudtam, hogy kutyabarát az étterem, az asztalig tudtam hozni Rebelle-t, és annyi kaját kaptunk, hogy még másnap is azt ebédeltem. 

Summázva a határon való átkelés pet passporttal és szimpla személyivel teljesen gördülékeny  volt, a horvát oldalon sajnos falu falut ér, ami miatt nehéz haladni, de a határtól a Papuk nem esik messze. Túratérképpel fel kell készülni, és néhány kuna sem árt, ha Jankovacnál akarunk parkolni. A terep (ahol mi jártunk) egyáltalán nem volt nehéz, nem volt indokolt a bakancs, előfordulnak patakok, szóval elegendő úgy készülni, mint egy mecseki túrára. A kutya kapcsán senki nem problémázott (kivéve az éttermes malőr), de a biztonság kedvéért nem engedtem el, bár végülis sem vadászatnak sem más erdei munkának nem láttuk nyomát, még leseket sem. Abszolut tudom ajánlani a nyers, érintetlen természetet kedvelőknek. 

Az utóbbi időben erősen gyengélkedett a térdem, néhány bekötött és meglehetősen tempós futással úgy odavertem, hogy már sima sétálásnál is fájdogált. De aztán jött a kollagén kúra, és pihentettem is két hetet (jó, volt közben egy laza 18 kilis túra, de azt ki számolja...), és erre a hétvégére (aminek kivételesen mindkét napja szünet) két teljesítendő futásom is összejött: kollégám kihívott egy 2,4km-es sprintre, és ma van az Endometriózis futás határideje is, amire viszont 10K-val szerettem volna nevezni. Utóbbira esett a választás ezen a meglehetősen meleg vasárnapon, és mivel két kutya kísért minket, a hűtőmellény Lemmy-re került, aki a hatalmas testével nehezebben viseli a meleget. Nem mondom, mostanra Rebin is látszik, hogy nem komfrotja a hőfok, de azért még a szíve viszi előre. 

Úgy készültünk, hogy javarészt szabadon futnak a kutyák és laza kocogós tempóban megyünk le Petőczpusztáról Abaligetig és vissza, majd valahol egy túraútvonalon felkerekítjük az amúgy 8-9km-es útvonalat 10-re, de azért viszünk futóövet is, hogy dombon felfelé segítsenek a kutyák. 8-ra értünk a startponthoz, és szabadon indultunk neki. A betonos, fákkal nem takart szakaszon, már akkor éreztük, hogy ma meleg lesz, de szerencsére az erdőben végig árnyékban maradtunk, ott elviselhető volt. Az út elején még nehezen döcögtem, többször is szóltam Atinak, hogy lemaradok, mert a térdemnek nem tetszett az ő emelt tempója, de aztán - ahogy szokott - bejáratódott, és egy kili után már nem fájt. Nagyjából addigra értünk el dimbes-dombos szakaszra, úgyhogy gondoltam ideje kicsit bekötni Rebit. A susnyásban mellettünk megbújó állatka épp erre várt, és amint átváltottunk cc-re felpattant és elinalt. Igaz tőlünk ellenkező irányba indult, de Rebit ez nem zavarta, hátra-hátra sandított ugyan, de szokásos módon felhasználta az így nyert trieb-et és húzásba rakta. Az első dombon nagyon jó tempóval repültünk fel, majd jött a feketeleves: egy durva lejtő. Ha magunk vagyunk, Rebi már tudja, hogy erős lejtőn láb mellé hívom, mert féltem az életem, de most benne volta  boogey a lábában, és Lemcsi is a sarkában lihegett, így néminemű veszekedéssel vegyült a következő pár kilink. "Szerencsére" ez egy hirtelen mélyülő és emelkedő útvonal, nemsokára már jött is a revansom egy közel négykézlábazós domb személyében. Sajnos a jó ütemünket rögtön az elején szétverte két gombász bácsi szabadon kószáló tacskója, aki jó ötletnek vélte nekirongyolni Rebinek... szerencsére ő ilyenkor csak fut, de hogy megelőzzük a bokán harapást (a sajátomat) megvártuk inkább, míg a bácsik összeszedik a Fifit. 

A srácok igyekeztek odatenni magukat dombnak felfelé is, de az én tüdőm még mindig nem szereti az emelkedőt. Annak ellenére, hogy kaptam segítséget, sajnos meg kellett állnom szuszogni egyet. Kicsit tovább már újra lejtett, de addigra helyrebillent Rebi lelkivilága is, és szépen láb mellett követett, míg meredeken ereszkedtünk. Abaligethez érve a vadregényes, magas ösvényeken járva még hagytam bekötve, majd mikor sűrűsödött a növényzet, inkább elengedtem. Nem ment messze - nem szokott - és így lecsorogtunk a denevér szobrához. A tavacska (nem vagyok képben Abaligeten, mindig csak keresztültúráztunk rajta) ami a szobor és a tábor fele esik sajnos túl közel esett a fáradt szörnyeinknek, és átmentek illegálba: mire egyet pisloghattam volna úsztak egy-egy hosszt. Már csak azért is megleptek vele, mert roppant meredek, köves részen mentek be és biztos voltam benne, hogy (egyrészt nem olyan tökösek, hogy innen bemenjenek, másrészt) nem fognak tudni kimászni, de végül minimális segítséggel megoldottuk. Mivel reggel fél kilencre járt, senkinek sem borítottuk meg ezzel a lelki világát, és inkább gyorsan visszafordultunk. 

Abaligettől felfelé várt minket a legnagyobb szintemelkedés, itt vissza is vettünk rendesen, és a vége felé Rebi lendülete is erősen megcsappant. Viszont a hátam mögött Ati végig nagyon boldog volt, nem győzte mondogatni, hogy ma szinte végig húzta őt Lemmy. Igaz, nem mentünk nagy tempót, viszont ezzel a lassúval elég sokat és hirtelen haladtunk vertikálisan. Ám úgy látszik ez a hűtőmellény ennyit számít, Lemmy láthatóan kevesebbet is lihegett, és a teljesítménye is nagyban javult. Ezzel eldöntetett, hogy veszek még egy mellényt, ha ketten megyünk, jusson Rebszinek is. 

Visszafele a szintek javának megmászása után laza lejtés várt ránk, addigra már kezdtem nagyon elfáradni, Ati tempója is több, mint amihez ezeken a lassú futásokon hozzá vagyok szokva, és most még Rebi is gyorsított rajtam egyet, és ez kezdte felenni a tartalékaimat. Egy futózsákot hoztunk kettőnknek, valamennyit ittunk belőle, de fejenként talán fél litert se, jobban hiányzott egy jó zselé... de aztán csak eldöcögtünk a rajt/cél pontig. Ott aztán elkezdtünk gondolkozni, hogy merre tovább, és végülis bevetettük magunkat a piros jel felé. A kutyák - ahogy minden megállás után - most is újra teljes gőzzel lőttek ki, úgyhogy a maradék kis ATP tartalékaim is elfogytak ezen a következő dombon, innentől tömény szenvedés volt. Egyrészt csekkolni tudtam egy jövőbeli bikejöringes pályámat, és most már tudom, hogy kb 2km-es, másrészt legalább fel tudtuk nyomni a távot tízre, de ennél több jó nem származott belőle. Bőven túlléptük a komfortomat, keményre sikerült a vége. 

A térdem szerencsére jól bírta, Lemcsi nagyjából élete legjobbját húzta, Rebike hősként dolgozott, mint mindig, és ez alkalommal a sávváltást is tudtam legalább gyakorolni, itt is bevezettük a jobb és bal parancsokat, és egész hamar működni is tudtott. Még hozta ezt a másik kutyához húzok dolgot, de szerencsére ezekkel az irányokkal tisztázni tudtuk mi az elvárandó, viszont Lemmy is rákezdett, úgyhogy néha - ha kéznél volt - némi kézi noszogatást is adtam neki. 

Visszatérve a mellényre a 10km-es, nagyjából egy és negyed órás edzés alatt végig hideg maradt, a Musher Inuit hám alá könnyen fel tudtam rakni, viszont a tépőzárnál az anyag kidörzsölődött. Benne volt a pakliban, és ezért is vettem az olcsóbbik fajtát, legalább nem kár érte. 

Azaz a funkció alkotta a küllemet. (Ezt nem én mondom, hanem tény, így alakultak ki a fajtastandardek) Innentől kezdve pedig nem fér a fejembe, hogy hogy a viharba van az, hogy a funkcióban használt kutyák a kiállításon valahogy mindig háttérbe kerülnek…?

Ismerős a szitu?

Persze, hogy az. Tavaly egy konferencián szólaltam fel, és bár élesebbre szántam a mondandómat, a visszafogott változatban is sikerült bírálnom a küllemkiállításokat. Erre válaszolt a teremben ülő nagy nevű bíró (akinél anno BIS győztes lett a fenti képen látható kutyám), és sajnálta, hogy ilyen éles határvonalat húzok, holott a küllem is funkcionális küllem. Akkor nem kezdtem vitába vele – lámpalázas vagyok, örültem, hogy lejöhetek a pulpitusról – de azóta is a fejemben kattog ez a mondat.

Mennyire lehetnek vakok az emberek? Vagy ez szimplán képmutatás? Nem értem, komolyan, nincs előttem, hogy miért érvelünk ilyesmivel, mikor minden hétvégén, minden kiállításon látjuk, hogy ennek pontosan az ellenkezője történik. Ha ez a küllem valóban funkcionális küllem, akkor miért válnak szét fajták oly élesen munka- és küllemvonalakra? Ha ez a küllem valóban funkcionális küllem, miért nem elvárás a munka minden fajtánál? Ha ez a küllem valóban funkcionális küllem, akkor hogy lehet, hogy a munkát folyamatosan végző kutya mégsem felel meg neki? (És most engedjük el a társasági fajtákat, nem ellenük szól a mondandóm)

Elgondolkoztunk már ezeken?

Olyan ez számomra, mint mikor könyvből tanul valaki úszni. Van egy szép részletes leírás arról, hogy kell, igyekszik elsajátítani, legjobb tudása szerint gyakorol, kidolgozza az úszásra való izmait, de vizet sose lát. Ebből lesz egy trend, divattá válik, majd egy idő után mindenki kinézi a vízben úszókat, mert „Hogy néznek már ki?”. Közben a divatmajmok meg már tudományosan magyarázzák, hogy miért nekik van igazuk, és miért ők tudnának jobban úszni. 

Elvész a realitás, bezárkóznak a saját kis világukba. Én azt mondom, tegyék, nem érdekel… Nem keresztezzük egymás útját – legalábbis amíg nem hallok ilyen felkavaró mondatokat. Funkcionális küllem…

Múltkor már mentem egy hosszabbat úgy, hogy nem hajtottam a tempót, csak elindultam Rebivel felfedezni a földutakat, ám akkor leállt a mérőm, és sajnos csak tippre tudtam összeadni és kiszámolni mennyi lehetett a teljes táv. Ez alkalommal hasonlót mentünk, pár nap kihagyás után kellett ez a jószágom testének.

Szokás szerint toltam a vasat a gátig, ami már önmagában nem egyszerű. A rejtett utak hátránya, hogy senki nem gondozza őket, és mostanra meglehetős dzsungellé nőtt a fű a csapások mentén. Az első kilométeren még nem is volt veszélyes, de aztán fokozatosan nőtt a növényzet, egészen a fejem magasságáig. Bár már magasra van rakva a nyereg, nem tudtam olyan magasra húzni a lábaimat, hogy megússzam a belógó csalánok ápolását, de valahogy ha kutyával vagyok, ez is könnyebben ment. Mint ahogy a tekerés is. Ilyenkor észre sem veszem, hogy mennyit dolgozok bele, csak amikor már szét akar esni a lábam. Teljesen elveszi a fókuszom a saját állapotomról, és csak azt látom, hogy ő mit csinál, neki mennyit kell segítenem. Az ötödik kili környékén már megszűnik a vadregény, és apró kaviccsal szórt ösvény veszi át a helyét. Ezek az utak a város szélén megbújó hétvégi telkek között kanyarognak, nem gyakran, de használják autók is, így egész jól járható, csak a krátereket kerülgettük. 

Így, hogy nem 20km/h fölött jártunk konstans, volt idő figyelni Rebelle viselkedését, a reakcióit. Sokszor előkerül a "line-on" futás, ami ugye azt jelenti, hogy a kutyát és a mushert összekötő szár egyenes, azonos nyomvonalon haladnak, nem kereszteznek. Ezt általában én alakítom, ő pedig érezve, hogy "sávot váltunk" igazodik hozzám, ám ma a hosszabb távon teret tudtam adni neki, és egészen felemelő volt látni, hogy milyen sokszor gondolkozik. A pocsolyák kikerülését hamar elsajátította, már nem félek attól, hogy beleránt a beláthatatlan aljú ismeretlenbe, szépen keresi az ívet, de most már a terep egyenességét is figyelemmel követi, és egy közlekedési mérnököt megszégyenítő pontossággal választja ki a legtisztább ívet. Mikor a Holdra emlékeztető, kráterekkel teliszórt földútra tévedtünk már nem ő haladt line-on, hanem én. Nem is figyeltem mást, csak hogy merre kerül a kutya és igyekeztem a kormánnyal lekövetni. A hideg futkosott a hátamon, hogy ennyire fantasztikusan jól csinálja, amit csinál...! Aztán volt egy kis nézeteltérésünk is, egy részen a földút párhuzamosan halad a betonos bringaúttal, és mikor ehhez nagyon közel értünk, ő úgy gondolta, hogy akkor azon kéne folytatni, és egy sávváltással beugrott a műútra. Pöröltem vele egy sort, és visszatértünk a trail-re, majd, mikor száz méterrel később rákanyarodtunk erre a betonos kerékpárútra a határozott megállításom ellenére duplafékes farolós megállást kellett produkálnom, mert Rebelle bizony rohadtunl rá akart menni :D De vannak elveink, és hivatalos kerékpárúton nem fogom őt bekötni. Bármennyire is szeretné... lecsatoltam és a váz mellé sorolva kísért ezen a kb 200m-es szakaszon a következő földútig. Ez a szakasz egyébként az új kedvencem, bár a kráterek itt is jelentősen visszaveszik a tempónkat (főleg most, hogy vízzel telt meg az összes) a talaj jól gurulható, és Rebi ki is használta ezt. Ugyan a 10. kilométerünk után jártunk, még belevágtatott és felhúzott 20km/h fölé (km átlagban is!). Győztem csukva tartani a szám, mert az apró kavics nem egyszer repült a képembe (ezért kell a szemüveg!), de hatalmas élmény volt. Szerencsére ez (is) árnyékos szakasz, könnyen haladtunk. Visszatérve a bringaútra, már tudomásul vette, hogy ez tilalmi zóna, és nem akart akaratom ellenére felrántani rá. Párszor megálltunk itatni, most, hogy egy hete elfogyott a Q  Speed, már ilyen alkalmakkor iszik is egy keveset. Nem mintha meleg lett volna, én csak a szelfihez vettem le a pulcsimat... Azért is szeretem ezt a környéket, mert a szerteágazó földutakon tudjuk gyakorolni az irányokat. Ma több alkalommal is tudatosítanom kellett benne, hogy merre van az arra, és egyre magabiztosabban érti is. Hiába, eddig fix pályákon haladtunk, ahol nem kellett irányítanom. 

Hazafelé a nagy gaz már jobban kivett belőlünk, voltak szakaszok, ahol úgy beleakadt a küllőkbe, hogy meg is állította a kereket, ki-kifarolgattam, ha nem húz közben a kutya, valószínűleg buktam is volna... egyedül pedálozva nem biztos, hogy ezzel boldogulok. A legvégén még megbiztattam egy picit, az utolsó kilométeren már szépen lehetett haladni, megtekertem rendesen, ő pedig örömmel ugrott újra vágtába, felmentünk megint 20 fölé, de addigra azért mindketten elfáradtunk. 

Summázva az eddigieket lassacskán benevezünk egy hűtőmellénybe (aztán visszatérünk a Speed-hez is, ha már újra lesznek versenyek), és fájó szívvel, de fel kell adnom a gátat. Szerencsére a most bejárt kanyargós szakasz autóval megközelíthető, így valószínűleg bevonjuk majd a Doblót is az edzéseinkbe. Az irányokkal még sokat kell foglalkoznunk, de a kutya saját döntései továbbra is elképesztenek. Saját felszerelésemet tekintve ideje megbarátkoznom a patent pedállal... sokat tudna dobni a teljesítményemen és nem csúszkálnék a pedálon, mint most a futócipőmben. A bringás naci viszont megmentette a sejhajom (szó szerint), és igaza van a kerós fiúknak (mmint a decás eladóknak), ezt alsónemű nélkül kell hordani... Tudom bizarr, de tényleg. 

Az úgy volt, hogy a Decathlon a szokásos éves cégolimpiáját idén online rendezte meg, és így végre részt vettem rajta. Nem mintha eddig nem tudtam volna elmenni, de nem volt olyan sport, ami miatt megtettem volna. Az online rendezés előnye viszont, hogy a futást kutyával tudtam teljesíteni, így pedig nem volt kérdés, hogy beadom amit tudok a csapatunk, a pécsi áruház eredményeibe. 

Eredetileg azt terveztem, hogy 15-18km-t futok, azon az útvonalon, amit egy nappal korábban kerékpárral felfedeztünk. Kellemes, részben árnyékos, sík, patak mellett fut és nem esik távol a civilizációtól, és a vonalvezetés módot ad arra, hogy adott esetben rövidítsek. Aztán ahogy közelgett a cégolimpia napja már alakult a fejemben a tervezett pálya, este végiggondoltam mit fogok felvenni (nem azért, hogy csinos legyek, hanem mert esőt is mondtak, meg olyan ki-tudja-milyen időjárás van mostanában), mit viszek magammal, stb. és akkor már ott mocorgott a fejemben, hogy meg kéne próbálni. A leghosszabb távom eddig 16km volt, ezt egy teljesítmény túrán futottuk, bőven volt belesétálás is, meg eső, és persze 700-800m szint, ja és tavaly nyáron volt, így a mostani 10km-es "hosszújaim" után a 21K határozottan ambíciózus cél volt. 

Félmaratont futni akkor is nagy kaland, ha nem izgat a klasszikus aszfaltos futás. Magam mögött tudni az első ikonikus távot nagyon kacér gondolat volt, és jó alkalom erre egy olyan verseny, ahol a kilométerek gyűjtése a cél. Reggel tehát, amikor felhúztam a kikészített ruháimat, már tudtam, hogy meg fogom próbálni. Hivatalosan a "vállalásom" még akkor is 10K volt, senkinek nem mertem elmondani mire készülünk. 

Mivel pontosan nem tudtam hogy fog kijönni a tervezett vonalon a 21, és nem akartam a végén körbe-körbe futni, így már szinte a háztól kezdtem a mérést. Rövid melegítés után indultunk, de csak nagyon lassan. Igyekeztem mindennel tartalékolni, tudván, hogy még a 10-es köreimet is csak csigatempóval tudom tartani. Rebi szépen követett, már elég jó rutinja van a lassú futásainkban. Az elején hajlamos kicsit körülnézni a rétren, de ahogy kiérünk a gátra, már beáll mellém és csak kísér a lábam mellett. Még indulás előtt mondtam a lányoknak, hogy igyekszem majd kibővíteni a tervet, és azt is, hogy dél előtt ne várjanak vissza. Anna érdeklődött, hogy hátrafelé futva tervezem teljesíteni a távot, vagy mi? Mert 4 óra csak nem kellhet hozzá... na fogd meg a söröm!

Az első 7km eseménytelen volt, utána is csak annyi történt, hogy a pellérdi bringaút kivezető részénél (mi nem azon futottunk, csak mellette) kutyasétáltatók jöttek szemből, utána viszont már egy lélekkel sem találkoztunk. Félúton álltunk meg kicsit hosszabb szuszogásra. Csináltam egy fotót, és ekkor már el mertem árulni, hogy mit kísérelek meg. Sajnos a kelleténél tovább időztünk egy helyben, kicsit vissza is hűltem, de szerencsére néhány száz méter után vissza tudtam rázódni. A hazaúton úgy matekoztam, hogy nem kell teljes egészében végigfutnom az idáig vezető pályát, ha levágok, akkor elvileg úgyis meglehet a 21kili, de végül nem mertem megtenni, végigkövettem a frik-frakkokat. Nem tudom pontosan miért, de nem vittem magammal frissítést. Talán magam sem hittem el, hogy sikerülhet, vagy csak nagyon bíztam abban, hogy az időnként eleredő eső majd frissít annyit, hogy ne akarjak szomjan veszni... De nem jött össze. A 15. kilométernél már éreztem, hogy szomjan akarok veszni, de szerencsére volt az út mentén egy nyilvános kút, és csak egy kilit kellett végigszenvednem, míg elértük. Inkább csak vizeztem magam, mint ittam, nem mertem teletölteni a hasam. Az érdekes az, hogy Rebelle gyakorlatilag egyáltalán nem ivott a 16. kilométerig, pedig neki végig ott volt a patak. Hazafelé, a 18. kili környékén éreztem azt, hogy most lehet, hogy inkább belesétálnék... kezdtem elhagyni a komfort zónámat, és a gyomromba töltött víz is ott lett kényelmetlen. Viszont addigra értem egy extrán szúnyogos területre, és persze rovarriasztót sem hoztam illetve használtam, így muszáj-muszáj alapon futottunk tovább. Így is összecsíptek persze, de ha megálltam, az halál volt. A huszadik táján már megszűnt a szúnyogveszély, de akkorra már úgy voltam vele, hogy nem szabad megállni. Leginkább csak vonszoltam magam, kezdtem érezni az izomfájdalmat a lábaimban - pedig lassú futásnál sosem szoktam - és egyre csak a telefonom néztem. Ahogy nőttek a számok még megpróbálkoztam kicsit belehúzni a végére, de túlbecsültem a tartalékaimat, és nem tudtam kitartani 300méterig, visszavettem takarékra, és végül az utolsó néhány méteren léptem még néhány hosszút. Kerek 21-nél leálltottam és meg is álltam. 

A végére megérkezett a várva várt katarzis, elkészült a győzelmi szelfi és ahogy hazafelé vonszoltam magam nagyjából körbe is hireszteltem az ismerősök között. Egészen új helyeken kezdett fájni a lábam, a komfortzónámból kiérve bizony a szervezetemnek is alkalmazkodnia kellett. A jobb talpamon még sosem éreztem fájdalmat, most mégis a külső talpéltől fel a térdem tartó szalagjaiig sajgott a jobbom, míg a bal térdem, amit a múltkori canicrossal újfent szétvertem, még csak nem is sajgott. Az izmaim is húzódtak, viszont a kompressziós szár kifejezetten jól esett. Az utolsó két kilin hazafelé már nagyon rossz volt, és ahogy beestem a házba azon kívül, hogy megittam 3 liter vizet, csak arra tudtam gondolni, hogy most három napig meg sem mozdulok. Végül aztán meg kellett mozdulni, mert nem csak szomjas de éhes is voltam :D  Rebelle részéről az egész nem volt nagy kaland, még hazafelé is rohangászott a réten, pedig ő előtte nap lenyomta majdnem ugyanezt bringán, miközben húzott is. Az összes technikai szünettel, ivással, majd hazavánszorgással együtt már bőven harangoztak, mire elnyúltam a szőnyegen a nappaliban, így ráadásként elégtétellel írtam meg Annának, hogy nédda, csak kellett hozzá négy óra.

A felsorolás mindkettőnkre igaz, bár alapvetően Rebelle-ről mesélnék. Január óta ügyetlenkedünk bringával, utóbb végiggondolva viszont nem jött ki ez olyan rosszul. Fokozatosan szoktam hozzá én is a bringázáshoz, a kutya a nagyobb tempóhoz és kettőnk együttese a közös munka új szférájához. Elképesztően sokat épített a kapcsolatunkon ez a sport, és amint felfedeztem azt a pályát, ahol tényleg gurulunk, már nem azon kellett agyalnom hogy maradjak a nyeregben, vagy hogy megállítsam a kutyát vészhelyzetben (vad felugrik), hanem azon, hogyan nyerjek meg magunknak minden egyes másodpercet. 

A láb. Alapvetően egy nagyszerű alkatú kutyám van, ideálisak a szögelései, a mérete, és eleve edzetten kezdtünk neki a feladatnak. Meglehetősen sokat foglalkoztam az utóbbi tíz évben kutyák fizikai edzésével, és mindezt igyekeztem kamatoztatni most is. Keresztedzésekkel, megfelelő bemelegítéssel-levezetéssel, masszírozással, illetve takarmányozással. Nálam nincs off szezon, vagy futunk, vagy terelünk, vagy labdázunk, futunk, vagy úszunk, de minden évszakban csinálunk valamit, ami készenlétben tartja az izmokat. Ízületvédőt, kollagént, terhelésnek megfelelő nyers kaját etetek, mindezt annak érdekében, hogy bármikor használhatók legyenek a szörnyek. No Jetta már nem :) ő boldog nyugger. Visszakanyarodva a bikejöringre, először nagyobb terhet kellett húznia a viszonylag rossz terepen közepes sebességgel, majd ahogy áttekertünk az új pályára, már nem kellett visszaváltania ügetésbe, kizárólag vágtában teszi meg a közel 7 kilis távot, ellenben jóval kevesebbet ellenállást kell húznia, hisz itt én is jobban tudok neki segíteni. Persze ezen a részén is van hova fejlődni, újabban próbálok megbarátkozni a klipszes cipő gondolatával... 

A tüdő. Nem gondoltam volna, hogy Rebinek ezzel gondja van, és mikor szökőévi akciót hirdetett a Quebeck, inkább csak hirtelen felindulásból vettem meg a versenykutyás kombót a Q Speed-et és a vasat hozzá. Első két hétben még nem láttam szignifikáns változást, pl. elmentünk Szaporcára terelni (akkor még nem volt járványveszély), és 30 perc rohangászás (nem full vágta, de azért nagyjából folyamatos mozgás) után Rebi szomjazó etiópként vetődött a legundorítóbb érett iszapos pocsolyába, ahogy szokott. Nagyjából mindig, 11 évnyi boszeronozás után én elkönyveltem, hogy a varacskolás gyári feature. Aztán eltelt még egy hét, a hőmérő még feljebb kúszott és egyszer csak feltűnt, hogy nem iszik a kutyám... NEM. ISZIK. Ott a tócsa mellette, kifutotta a lelkét is a bringa előtt, én küldöm a patakba ("menjél vízbe!") ő lemegy a partig, megnézi a vizet és visszajön. Nem kaptam szikrát... És ebből rendszer lett. Előfordult, hogy ivott edzés után, de mióta beindult ez a kúra, apport nélkül nem gázolt a vízbe! És a bájkos időink javulnak, holott a hő a kezdeti 0-ról már 15-re emelkedett, én pedig már nem három réteg kabátban ülök a nyeregben, hanem éppen csak pulcsiban. És ő fut, és gyorsul, és talán csak kettőt lefetyel a végén. Most - mivel minden verseny off - befejeztük a kúrát, elfogyott a Speed (a vas tovább kitart), és nem is fogom adni neki, viszont figyelni fogom meddig tart a hatása, és ősszel tutira visszatérünk ehhez. Mielőtt valaki nyomozás nélkül háborogna, hogy kokszolom a kutyát (bár baráti társaságon belül jókat derültünk azon, hogy speedelem Rebit), ezek gyógynövények, illóolajok, és búzacsíra. Semmi erkölcstelen. Nagyon ajánlom mindenkinek! Persze a jó hűtéshez hozzájárul, hogy full inas a kutya, nincs egy deka felesleg sem rajta és mániákusan szedem belőle a téli bundát, úsztatni járok, hogy ezzel is segítsem. 

A lélek. Szivet akartam írni, de most tényleg a kis lelkére gondolok. Először, a kezdet kezdetén Rebi alig húzott. Azért választottam a két lány közül őt a bekötve futáshoz, mert Pogi, mint a lokomotív belefeküdt állandóan, de Rebivel kényelmes volt. Aztán elkezdtünk gyorsulni, ő is velem gyorsult, amikor övről beülőre váltottam megint léptünk egy nagyot előre, majd elkezdtünk közösen, két kutyával edzeni, és Rebi rájött, hogy jobb, ha valaki vagy valami "húzza" őt előre. Ha belefekszik a szárba és ellenállással kell dolgoznia, akkor nagyjából mindegy, hogy húzza-e valaki vagy sem, a húzó ösztöne (ha van ilyen) attól triggerelődik, ha visszafogják, és dolgozik, mint egy igásló. Ám a nagy tempójú bájknál már jóval kevesebb az ellenállás, ő pedig néha mintha beleunna... No akkor is marad 20km/h fölött, de valahogy nem tesz bele mindent. Aztán jöttek a kacsák... nehezen repülő, lomha madárkák, akik a puffancs testüket azért megmozdítják, ha arra suhanunk, Rebelle pedig elkezdett beléjük kapaszkodni. Először nem örültem, de most már látom, hogy nem megfogni akarja őket, hanem versenyezni velük. Keresi a madarakat, hogy húzzák őt előre, és ha nincsenek ott, akkor érezhetően visszavesz. Kutyás konkurenciában pedig már telibe sz@rja a madarakat, akkor érdekesebb dolgok húzzák. Bár Ati viccelődött vele, hogy készít egy bringára rögzíthető horgászbotot, és belógatunk Bubi elé egy labdát, valóban kell neki valami, ami triggereli, és nagyon örülök annak, hogy ezt saját maga kezdte el keresni. Egyre jobban örülnék egy újabb közös tréningnek is valakivel (Lemcsivel csak canicrossos közös futásokat tudunk), főleg, hogy a cc-s edzések alatt kialakult az a rossz előérzetem, hogy ha mi vagyunk elől, akkor nem fog olyan határozottan előre koncentrálni, mint mikor mi előzünk. Erre sajnos anno nem gyakoroltunk... 

Furcsa milyen apróságokról tudnak beugrani komoly témák. Mint egy klasszikus Simpson epizód, eszembe jut a kerti tavacskába esett gyík reggelről, amit kimentettünk egy bottal, majd erősen rá kellett szóljak Rebire, hogy ezt most ne akarja elkapni. Majd elindult a gondolatom és az első cselekményszál teljesen kicsavarodik és itt is vagyunk: hogyan ne hajtsa a vadat? Míg idáig elértem - teregetés közben - azon gondolkoztam, hogy vajon kapott már el itt a kertben gyíkot? Sajnos egy macskáról biztosan tudom, hogy pórul járt, de ha nem vagyok itthon, nincs ráhatásom van az eseményekre... ám ha ott vagyok, máshogy alakult volna. Ahogy kint a mezőn is máshogy alakul. És itt is vagyunk, avagy hogy alakította a terelés a bikejöring/canicross az ösztönileg és mindenhogyan túlfűttött Rebelle-t vadhajkurászás terén. Meg amúgy az összes többi kutyámat is, csak őket kicsit máshogy.

A terelésről ugye tudjuk, hogy megszakított vadászat. A kulcsszó a megszakított. A terelőkutya nem fog le és öl, az ösztönei segítségével pedig a viselkedését tréningről tréningre alakítjuk az általunk kívánt irányba. Ha a tréningezésben eljutott odáig, hogy magabiztosan mozog a birka mellett (értsd: ismeri a viselkedésüket nem fél tőlük, nem agresszív és nem esik pánikba, ha valami hülyeséget csinálnak) és képes őket otthagyni úgy is, hogy mozgásban vannak, akkor az a kutya már jó eséllyel a felugró őzről is ugyanigy le fog fordulni. Vannak persze súlyosbító tényezők, mint pl egy másik kutya, aki a szeme láttára elindul a vad után. A terelés nem (csak) az engedelmességét növeli, ez abban is segít, hogy a vad által kiváltott zsákmányszerző ösztöne ne egy hirtelen adrenalin-fröccsként érje, amire teljesen ész nélkül válaszol, hanem egy jól ismert érzés legyen, ami nem forrázza le a semmiből. Felismeri, reagál rá, majd megkapja a külső segítséget a gazdájától: nyugi, itt most nincs dolgod. Én mindig azt mondom ilyenkor Rebinek "Nyugodjál meg,fussanak csak, szabad nekik" :) Újabban a madarakra is reagál (bikejöringben önmotívál velük), és már érti a "Az csak madár, te majom!" mondatot is. Elindul feléjük, aztán visszarohan.

És miben segített a bikejöring és a canicross? Első néhány alkalommal (sőt, igazából a közelmúltig bármikor) ha vad ugrott fel, mindig kétségbeesetten nyúltam a szár után és állítottam meg. Képzeljük csak el a szitut, amikor még gyökkettővel döcögtem a kutya mögött, ő meg a vadat látva benyomta a nitrót... duplájára ugrott a sebességünk és minden percben attól féltem, hogy kicsúszik a talaj a lábam alól és meghalok. Mivel Rebi alapből magas fordulatszámon pörög, számára az, ha mozgásban maradhat megnyugtatja, míg ha pórázon van, felfeszül, és triggereli saját magát. Méghozzá elég durván. Így az ilyen megállításokkal azt értem el, hogy ha hirtelen hívom vissza, rögtön felkapja a fejét és a horizontot figyeli... Aztán jött a bikejöring és ahogy nőtt a kutya alatt a tempó, úgy kezdtek kisimulni az idegei. Bikejöring alatt, 20km/h-s átlagsebességnél ez a kutya teljesen higgadt, és bármilyen apró jelemre reagál. Kellett pár alkalom, míg ezt felfogtam és azóta a kutya jellemét is más szemmel látom. Ő akkor nyugszik meg, ha mozoghat. Lassacskán értemet nyertek az eddigi jellemhibái, és az is, hogy mennyire káros volt erre, minden, amivel eddig próbáltam a megfelelő mederben tartani. Pórázra fogni, miközben futnak az őzek, csak olaj volt a tűzre... ám mikor bájk közben ugrottak fel, mikor amúgy is mozgott, már sokkal könnyebben volt kezelhető. Félelmetes élmény, nem vitás, de a kutya végig rám figyel, nem megy le az útról, illetve ha elmélázik a tekintete a vadon, akkor is elég rászólnom, és visszatér. Míg ha megállok és fogom, akkor 0%-os hatékonysággal jutok be a fejébe, akkor csak őrjöng. Így most már megvan hozzá is a kulcs, ha épp séta közben ugranak fel, akkor hagyom szabadon, viszont határozottan lehívom. Fut feléjük 20-30 métert, aztán lefordul, hatalmas íveket fut körlöttem, teljesen be van zsongva, de míg így köröz, addig működik a füle. Kicsit fordítva van bekötve, és nem kevés ideig tartott, míg megtaláltam az utat hozzá, de a lényeg, hogy meglett. Persze vakfegyelemmel ennél szebb eredményeket lehet elérni, de amilyen hebehurgya ez a jószág én a pályára állt műhold funkcióval is meg tudok békélni, csak ne menjen a vad után. 

Nem bíztatok természetesen senkit sem arra, hogy eressze szabadon a kutyáját, ha vadat lát, sőt! Amíg nem beszélhetünk begyakorolt szituációkról, addig véletlenül se kockáztatssunk. Nagy károkat tud tenni egy kicsi kutya is a vemhes őzben, kiűzheti a pánikoló állatot az autóútra, a vaddisznó pedig a kutyában vagy gazdájában tud sérülést okozni. Volt olyan őzes kalandunk, amikor a két Bambi közül az egyik észrevett, elkezdett rohanni tőlünk elfele, míg a pajtása csak annyit látott, hogy futni kell, de fogalma nem volt róla miért, és konkrétan majdnem elgázolt minket, csak az utolsó métereken látta meg, hogy rossz felé fut. A menekülő állat nem sokat gondolkozik, és épp ezért veszélyes önmagára és a környezetére. Lehetőség szerint ne hozzuk rájuk a frászt.

A mondandóm lényege az, hogy vannak olyan kontrollálható körülmények, melyek során rá lehet erre külön tréningezni, lásd a terelést. Pogo és Jetta már teljesen máshogy viszonyult a vadakhoz, de ők fiatalon sokat legeltették a kecskéimet, megtanultak kikapcsolni, önkontrollt gyakoroltak és képesek voltak úgy létezni lábasjószág mellett, hogy nem feszültek rá, semmilyen módon nem kommunikáltak az állattal, mint egy sokadik kecske hevertek vagy legelésztek a mezőn. Rebi még nem tart itt, és mivel jóval ritkábban terel, odébb van, hogy elérje ezt a szintet, de arra elég volt, hogy felfeszülve, de kontroll alatt tudjon maradni. A másik kutyáim semmilyen módon nem reagálnak az őzre, maximum tudomásul veszik, hogy ott van, de míg nem kerül terelhető távolságba, nem éri el az ingerküszöbüket.

A canicross és bikejöring alatti kríziskezelésemre sem mondom azt, hogy persze, csináljátok :) nagy mértékben balesetveszélyes, ha a kutya mégis kiránt odalra, és borul a bringa, vagy szakadnak a szalagok a lábunkban. Ám ha meglátjuk ezekben a szituációkban a lehetőséget, akkor apránként haladva fel lehet ismerni mi működik és mi nem, és hogy a jó oldalát nézzük: legalább biztosan nem tűnik el a kutya a vadak nyomáman - ha egyszer a derekunkra vagy a bicóra van kötve :D