Bambi bá' beugrott edzősködni bikejöringen, avagy így születnek a pályacsúcsok

Megint lelőttem a poént, de muszáj a clickbait cím a SEO világában :D Szóval amikor már azt hinnéd magabiztosan ülsz a nyeregben, és minden f.sza, akkor megint jön valami új. Ma például az őzek.

Eddig is találkoztunk vadakkal, sőt van egy Bambi, akivel már egész nagy barátságban leszünk, de ma kicsit kacifántosabb volt a helyzet. Úgy indult a kaland, hogy ismét a napnyugtát céloztuk meg (evvan, ha az ember reggeles), ez ugye legutóbb nagyon fájt, így okosabban készültem rá. Kevéske borsófőzi volt az ebéd tojással, azt is letudtam harangszókor, ez működött, pipa. Hazaérve gyorsan ittam egy kávét (ez nem volt feltétlenül okos húzás, de kellett a lelkemnek), és elkezdtem átöltözni. Ez a rész a legnehezebb: hazaérve melóból, tompa fejjel, átfagyott testtel rávenni magam, hogy újra kimenjek az ajtón, de segít, ha már rajtam van a futócucc, az az utolsó lökés, ami kitaszít a házból. Rebivel lesiettünk a mezőre, és megállapítottam, hogy bár van szél, a nap olyan nagyon süt, hogy egész kellemetes az idő. Bemelegítettem őt, aztán ugrottunk is a bicóra.

A talaj tegnaphoz képest puhább volt, de még mindig perfekt. Néhány tócsa akadt, de Rebi szépen kerülgette őket. Átlagos - közepes vágta - tempóban haladtunk 19-20 km/h környékén, bár néhányszor rá kellett szólnom, mert kitekintett a susnya felé. Biztos, hogy volt ott valami, én is hallottam a neszezést, de szerencsére ennyivel megúsztuk, és minden alkalommal, amikor ő helytelen irányba nézett és kapott egy "Tovább!"-ot, érezhetően belegyorsított. Beletette a feszkót a futásba, királyság. Aztán jött az első kanyar és megkezdtük a pályánk azon részét, ahol végig állnom kell és kirugózni a talajegyenetlenségeket. Egy hónapja még "mumus-szakasz" néven emlegettem, most már majdnem ez a kedvencem :) megszerettem ezt az ugrabugrálást. Ám azt már elfelejtettem, hogy bár az elején Rebelle nem tett különbséget talajok között, most már tudja, hogy hol vagyunk lassabbak, és ott nem feszíti túl magát, ergo az utóbbi hetekben itt mindig kicsit visszavett és bár vágtában maradtunk, egy lágyabb tempót kellett kimozognom. Ám, ma ugye kint voltak Bambiék... Előbb láttam meg őket nála, és csak akkor fogták menekülőre, mikor már egy ideje haladtunk feléjük, és Rebelle is csak ekkor szúrta ki őket. Először nem volt baj, menetirány szerint haladtunk, de most megéreztem a kontrasztot az eddigi takarékláng és a kutya valódi sebessége között, majd mikor lepergett előttem, hogy a hirtelen elrohanó őzek hol fognak kiugrani a bokorból, inkább megálltam. Vagyis fékeztem volna, mert itt most először elvesztettem Rebit, és hosszú fékkel tudtam csak megállítani magunkat. Ahogy sejtettem az őzik a mi útvonalunkhoz képest derékszögben jobbra kifelé ugrottak tova, és miután röviden elbeszélgettem Rebivel a munkamorálról, újra nekiindultunk. Szerencsére nem tört ki jobbra, viszont olyan tempóval rántott végig a legneccesebb szakaszon, hogy ismét nullkilométeres lúzernek éreztem magam, és bevallom töredelmesen, fékeztem is... Újabb megállítás nem kellett, és néhány méter múlva a féket sem húztam többet (már ott helyben kedvem lett volna hamut szórni a sisakra), csak hagytam magunkat menni. Utóbb a trackeren látszik, hogy nem volt annyival veszélyesebb a tempó, mint általában, sőt, nem döntöttünk max speed rekordot, de teljesen elszoktam attól, hogy ezt az amúgy átlagos tempóját ezen a részen hozza. Kicsivel később kiderült, hogy a bicó sincs ilyen igénybevételhez szokva a döcögős szakaszon: mikor a pici emelkedőn bele akartam pedálozni, leesett a lánc... úgy voltam vele, hogy egyebassza, befejezzük így, de Rebi azonnal reagált a furcsaságra (most bezzeg lassítasz, büdösdögje) végülis egy-két tekeréssel elkapta a láncot a tányér. Nem hajtok sokat, csak ha látom, hogy lassítana, szóval azért örülök, hogy a probléma megoldotta önmagát. A kör további részén még megéltünk újabb széllökéseket, de egész rutinosan átzúztunk rajta. A második körön már egyáltalán nem nyusziskodtam, mivel még éltek az emlékei és a szagok is, Rebi ezt is odatette a bambis szakaszon, majd a finis felé láttam rajta, hogy ez azért most szerinte is kemény kör volt. Be tudtuk fejezni vágtában és 17.7km/hs átlaggal ez lett a legjobb átlagunk evör.

A kemény menet után még sétáltunk egy darabig, hogy lenyújtsam a beállt végtagjaimat, de ahogy ment le a nap, döntenem kellett: futni vagy nem futni? Végül csak rávettem magam, bízva abban, hogy a borsófőzi a helyén marad. Rebi most már szépen beállt mögém és élvezte a lassú tempót, én meg végülis le tudtam futni két kört alkonyat előtt és a gyomrom sem kavarodott fel. A vadak kérdésére még mindenképp vissza kell térnünk, muszáj lesz egyszer megtanulnom kezelni pánikroham nélkül, főleg, hogy a kutyám alapvetően nem akar megölni.