Futásra fel!

Nem próbálom meg behozni a blog lemaradásait (majd talán később, címszavakban), térjünk inkább egy friss, új témára: canicross.
Úgy kezdődött a dolog, hogy tesóm feldobott egy versenyt (3,3km a Mandulástól startolva valahol a Mecsekben), apjuknak meg végre feltűnt, hogy ha nem sportol, akkor 38 évesen már nem fogja tudni emlékezetből megtartani a kondiját. Ő viszont már csak ilyen versengő típus, ha nincs versenyszerű célja, akkor nehezen áll neki edzeni, így adta magát a dolog: canicrossozni fog Pogóval. A kutyát különösebben nem kell edzeni, nagyjából kéthetente járunk túrázni (egyre keményebb útvonalakon) ahol gyakorta húzza hegymenetben habtestemet, plusz rendszeresen frizbizett és labdázott egész télen. Egy 3,3km-es canicrosst álmából felébresztve, három lábon is lenyomna. No de a Pogácsa... ő anya kutyája...
És már adott is a challenge: apának feledződni, Poginak megszokni, hogy apával dolgozik. Első alkalommal a kis kör (kis kör = kb. 4km) két negyedét futották, majd apjuk kissé feldúltan közölte, hogy ez a kutya nem normális, vagy húz, mint a gép (Édes, mire számítottál?) vagy ha rászól, beáll a lába mögé (na jó, ez némi magyarázatot igényel: Pogo jó "pulikutyához" méltón úgy tanulta meg a sétás lábhoz igazodást, hogy beáll mögém, a parancs is ez ilyenkor: "mögém!"). Második alkalommal már jobban megvolt az összhang, és tegnap már (kb. két hete futnak) lement jó tempóban a teljes 4km izomláz nélkül. A következő kihívás a nagy kör lesz nekik (ez kb. a kicsi duplája), ill. az, hogy Pogo fusson apával úgy is, ha ott vagyok. Ezt eddig egyszer próbáltuk meg, az lett a vége, hogy ember lekapcsolta magáról az övet és hagyta Pogit visszarohanni hozzám... nem fogok hazudni, jól esett, hogy nem hagy el. De azért na...