Még egy hónap a HDR Wild-ig!

Az utóbbi időben tényleg belehúztam. Heti 2x elmegyek futni, és ahogy erőm és lehetőségeim engedik bringával járok munkába (2x 13km). Kutyával viszont már régen voltam, elhatároztam, hogy előbb magamat hozom vállalható formába, utána veszem csak elő Rebelle-t. 

Mivel a legutóbb, szombati futásomon jó erővel tudtam magam mögött 8km-t kutya nélkül, úgy gondoltam, itt az idő. Tudván, hogy hőségriadó van 5-re húztam az órát, ám szomorúan konstatáltam, hogy akkor még bizony sötét van... Mivel erősen vadászott a terület, ahol futunk, inkább kivártam a napvilágot. Fél hétkor értünk ki a szántóföldre, és rövid bemelegítés után nekilódultunk. 

Rég volt már, hogy együtt futottunk, de Rebi nagyon jól tudta, miről van szó. Rövid bemelegítés, majd rajt. Nekilódult, mint a gőzmozdony, pár száz méterig hagytam neki, aztán szóltam, hogy elég lesz, nem hiányzik a hirtelen halál. Visszavett gyors ügetésbe, és ezt már tudtam vele tartani, bár erősen kattogott a fejem, hogy mégsem megyek 5km-es kis kört, beérem egy gyors 3-mal is... De elképesztő, hogy mennyire sokat tudnak fejlődni a kutyák még hosszú kihagyások mellett is! Rebi a korábbi ész  nélkül futás illetve a belerántok-megvárlak szaggatás helyett stabil, egyenes vonalú egyenletes mozgásban húzott, folyamatosan hátranézve, minden okés-e. Nem győztem két szuszogás közben dicsérni, ő pedig láthatóan roppant elégedett volt magával. Az út első harmada után kezdtem látni, rajta, hogy valami nem stimmel... végiggondolva, hogy az éjszakát a házban töltötte és futás előtt talán ha tíz percet volt kint, arra gyanakodtam, hogy ügyintéznivalója van, de gondoltam míg húz, addig nem állunk meg. A fele táv magasságában közelített a tehenészeti telep, nagyjából ott esett meg először, hogy belengett a szár: ok, állj meg. Gyorsan lecsattintottam, ha akarsz valamit lányom, hát most csináld. A betonozott részen amúgy sem szeretem, ha húz, forgalom pedig csak néhány traktor, had fusson szár nélkül, én is addig átváltok pihenős tempóra, de megállni nem fogok. Hatalmas vívódás zajlott le a nagy buksiban, mert nézelődött ő mindenfelé, de végül győzött a kötelességtudat és beállt elém 1,5 méterre - pont ahogyan a szárral tenné. Nagy meghatódottan visszacsattintottam a szárat és a következő kanyar után újra ügetésbe váltva húzott maga után. Az árnyas szakasz kifejezetten jól esett, jó ütemben mentünk, majd kiértünk az utolsó, hosszú egyenesre. Egészen el voltam telve a boldogságtól... a kutyám kiegyensúlyozottan húz, folyamatosan visszacsatol rám, figyeli a jelzéseim, a tempóm, és akkor sem megy bele a pocsolyába, ha mellette haladunk el. Épp csak hátranéz, és mikor megkapta a "Vízbe!" lépési engedélyt, csak úgy futólag beleharapott a tócsa felszínbe és keresztüllépdelt rajta. Semmi pocsolás, semmi elfekvés, munka van. A másik elképesztő dolog, hogy úgy nyomtam le a táv javát, hogy nem fájt semmim...! Se a talpam, se a bokám, se a térdem. Épp azon gondolkoztam, hogy még ez 29 fok is elviselhető míg nem tűz túl magasról a nap, mikor felugrott az őz... 

A legnagyobb mázlim az volt, hogy két kukoricaföld között voltunk, így Bambi barátunk hamar el tudott bújni, de ez Rebit már nem érdekelte. Vágtába váltott, én pedig csak pár száz méter után tudtam meggyőzni arról, hogy fölösleges ezért mindkettőnket széthajtania. Mikor elhagytuk az őz nyomát, már ő is megbánta bűneit, én pedig mérgelődtem a korai örömködésem miatt, máris fájt a talpam a fékezéstől és a bordáim alatt szoruló futóőv is beszorított némi levegőt, mikor épp a kutyával üvöltöztem... kissé morcosan és erősen zombi állapotban nyomtuk le a következő ötszáz métert, hirtelen elfogyott az erő a lábaimból, egyre melegebbnek éreztem a földet és Rebi sem akart már dolgozni, a nyelve a térdét csapkodta és egykedvűen poroszkált előttem. Ám bárhogy is alakult, a végét mindig meg szoktuk húzni kicsit és ez most sem volt másképp, bár ez alkalommal kicsit fordult a felállás, és én küsztettem őt. Két fújtatás között biztattam, cuppogtam, és utolsó energiáimat felkutatva igyekeztem önerőből gyorsítani... működött. Még mindig szépen figyelt hátrafelé, és látva mire készülök, a végére összekapta magát. Bár nem olyan idővel és nem olyan tempóval értünk be, mint terveztem, ez a futás mégis nagyon jól esett.