tegnap frizbis napot tartottam, gondoltam annak örömére, hogy megszabadultunk a felső udvarban állt almafától végre jobban tudunk gyakorolni. az első dobást szokás szerint a szomszéd kertben ténykedő Magdi néninek sikerült passzolni... még szerencse, hogy a frizbi könnyű, a veteményesükre érzékenyek.
szóval végignyomtam egy kis korongozást Jettával és Ozzyval, amolyan 'hadd szóljon' jeligére, utána Doroval nekikezdtünk, ő még rutintalan ebben, úgyhogy együtt tanultunk. ő elkapni én meg gurítani. vele egyelőre maradunk is ezen a szinten, mindenesetre édes volt, mint mindig. Murphy jött, neki sajnos még mindig visszatér egy mintha-bicegés futkosás közben, úgyhogy csak lájtosan szórakoztunk (megjegyzem, ő az a típusú kutya, akinek aztán egy percig se kellett gurítani, bármire rákattan amit eldobunk neki).
majd gondoltam egy bátrat és kihoztam Pogit. ő eddig kizárólag labdát volt hajlandó a szájába venni. próbálkoztam korábban, hogy hurkát, rongyot vigyek a játékunkba, de ha egyszer-egyszer szájába is vette, nem lelkesedett, ha anyjával volt lehetősége huzakodni, az okés volt, velem nem. viszont madzagos labdán régóta tudom lógatni... szóval ezidáig maradtunk a labdánál, amiért viszont teljesen meg tud veszni. Pogo rendes, aranyos, mondhatni gyömöszölhető típusú kutya bent a házban. odakint viszont tomboló idegbeteg, aki vagy a többiek arcát tépi, vagy a labdáért pattog, vagy újabban kecskét akar hajtani. bármelyik opció is van előtte, arra teljesen rákattan, olyan lesz, mint a gyorsított felvétel, képes túlhajtani magát, és - tök durva! - nagyon pontos. rendben, van egy helyzeti előnye, mivel nem nőtt hirtelen nagyot, de akkor is meglepő - főleg a Doroval tapasztaltak kapcsán - hogy fiatal fejjel ennyire precíz legyen. de mivel fiatal komoly elvárásaim még nem voltak tőle, a napi élethez kellő fegyelmet kapta csak, semmi mást. tegnap viszont a nagy frizbi-lázban gondoltam egy nagyot és kihoztam azzal a szent elhatározással, hogy mi most korongozni fogunk. legnagyobb meglepetésemre, ahogy elhúztam az orra előtt, már ráfogott, lógott rajta egy picit, majd ahogy gurítottam süvített is érte... egy pillanatig nem jutott eszébe gondolkozni rajta, hogy ez mért nem puha és kerek, csak ment és csinálta amit eddig. egy darabig el is voltunk a gurítással, aztán persze nem bírtunk a vérünkkel - ő folyton felugrált érte, így kénytelen-kelletlen néhány helyből ugrásos megmozdulásunk is volt - én pedig végül csak dobtam neki néhány alacsonyat. és baszki leszedte... miután pedig új hobbija, hogy behozza az apportot, felugrik és a kezem ügyébe emeli ám nem ereszti el, gondoltam ha már a frizbivel ilyen jót huzakodunk, fogjon valami kényelmeset is. szóval előkerült a sokat megélt (értsd: félig széttépett) harapópárna. hiába, gyorsan fejlődnek a gyerekek... ami nem is olyan régen még tökéletesen hidegen hagyta, most azonnal felkeltette az érdeklődését, és ahogy felmutattam előtte, rögtön rá is fogott. szórakoztunk vele egy picit, ő élvezkedett, én meg csak lestem. hős tündér kis állat bent a házban bocika, idekint meg pit bull, méghozzá a legszörnyebb fajtából... el voltam ájulva tőle, és ahogy a párnát a helyére tettük jól meg akartam dögönyözni érte... csakhogy a dögöny lehetősége az amolyan bocikás dolog, ő meg a szabad levegőn nem az. így esett, hogy az örömködésből egy brutális fejelés lett, fog ütközött a foggal, megszédültem, csillagokat láttam, egészen a bölcsességfogamig éreztem az ütés erejét, vér borította a számat, és a nap legkeményebb feladata volt akkor nem megpofozni az agyhalottat, aki korábban teljességgel lenyűgözött.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.