ahogy alkonyodik én nekiállok virágot öntözni, embör meg elindul lefelé a kecskékért. félnek a sötétben, ezért még idejében fel kell őket hozni, különben iszonyú mekegés közepette pánikba esnek minden apró nesztől. mire végeztem a virágokkal, már fel is ért az első két csajszi, elrendeztem a karám bejáratát, hogy véletlen se jussanak oda a nyulak szénazsebéhez, aztán vártam a többieket. mire az utolsó, a kis gida is betalált a kapun az egész díszes társaság megtalálta a (tüske nélküli) szederbokrot, és vígan falatozni kezdték a leveleit. Gábor tett egy halovány próbálkozást a behajtásukra, de csak annyit ért el, hogy más irányból közelítették meg ugyanazt a bokrot. rövidre zártuk a kérdést: jöjjön a kutya!

a kennelből kiszabadult Jettakutya vágtában megkerült - köszönés gyanánt - aztán csak legyintenem kellett, hogy hozd már fel őket. lezubogott a kecskékhez, és egy ívben hazairányította az összeset. a kecskék velünk előfordul, hogy dacolnak, de azt már megtanulták, hogy Jettával nem érdemes, még a nála kétszer nagyobb János is szófogadóan bekocogott a helyére. aztán, hogy teljes legyen a Tyutyi napja a kinn maradt kacsákat és pulykákat is ő hozhatta be.

amíg nem láttam őt terelni nem is tudtam, hogy ennyire - ENNYIRE - boldog is tud lenni.