Mikor Jetta hozzám került, még legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha főállásban fogom terelőkutyaként használni. Aztán most itt vagyunk, és a napi rutin azzal kezdődik, hogy fejés után kihajtunk (na jó, még legelőször azzal, hogy lemozgatom a kutyákat). Kivezetem kézben Szőkét, a főgonoszt, őt követik a többiek, miközben Tyuty az ajtó takarásában fekszik és vár. Ha már kijöttek mind, ő zárja a szöget a kapunál, én pedig becsukom az istállót (biztos ami tuti). Szépen levisszük őket a legelőre, anélkül, hogy kárt tennének a gyümölcsfákban, a szedresben, a veteményesemben, vagy a szomszédbácsi fáiban és konyhakertjében (ezek mindegyike vészesen közel van az útvonalunkhoz, és nincs kerítés!). Lent aztán kiosztom a hölgyeket, aznap ki-hol fog enni (pányvázunk). Amíg jó viking módjára csatabárddal a kezemben jövök-megyek és ütögetem le a karókat, addig ő ügyel rá, hogy a csajok a legelőn maradjanak - és ha szépen megkérem arra is figyel, hogy szarvfenő gyanánt ne amortizálják le a már leütött karókat. Aztán elkezdem szépen levadászni a hölgyeket (fejésnél kezesek, de ilyenkor már kevésbé), ő elintézi nekem, hogy egy csapatban maradjanak (kecskéről beszélünk, úgyhogy ez egy külön challenge!), és nyakörvnél - vagy néha hátsó lábnál - de ki tudjam szedni azt, amelyiket épp arra a részre szánom. A többit pedig szépen hozza utánam a következő karóhoz. Ha mindenki a helyén van felcaplatunk újra a gyümölcsösig és kicsit eldőlünk az árnyékban, elvileg azért, hogy ellenőrizzem, mindenki stabilan a helyén van-e, gyakorlatilag viszont azért, hogy szusszanjunk egy kicsit a Tyutyival. Ő elégedetten meghentergőzik a friss fűben, én meg gyönyörködöm egy picit a tájban.
Aztán felkerekedünk, hisz Jánoska kecske is ott vár még, bár őt a mai napig kézzel vezetem le, kicsit sok kárt okoz ahhoz, hogy csak úgy hajtsuk... visszafelé, alkonyattájt is ő az első, akit a helyére viszünk. Aztán megyünk le a csajokért. Bár sötétedés felé már elég jól működik a garázsmenet funkció, azért biztosítás gyanánt szoktam vinni a Tyutyit is (meg egyébként is, teljesen fel van háborodva, ha ilyen dolgokból kimarad), a fejés végeztével aztán már toporogva várja a legnagyobb bulit: a madarak behajtását. A tikok hajlamosak rá, hogy elvesszenek éjjelre a nagyobb gazban, úgyhogy szépen végigkutatjuk az egész kertet, hogy mindenki biztosan a helyére kerüljön. Na, ilyenkor aztán van öröm és boldogság, végre rohanhat ahogy a lába bírja... Imádja. Én meg őt.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.