A lámpaláz vége

Van az úgy, hogy az ember színpadra születik, és úgy is, hogy megszokja, vagy éppenséggel jó hatással van rá a drukk. Na, én nem vagyok ilyen...

Tegnap Pilisjászfaluban voltunk egy sulis sportnapon a céggel, ahol Pogival freestlye-oztunk egy kicsit. Vittem magammal Lemmyt is, hadd sztárkodjon, és azon kívül, hogy szuperjó hangulatú rendezvényen vettünk részt, a hazafelé úton (enyhe delíriumba a hajnal négyes kelés és az egésznapos koplalás végett) komoly relevációval is gazdagodtam. 

A drukk, a lámpaláz, vagy nevezzük aminek akarjuk a gyomromból kiindulú, kézizzadással és emlékezetkieséssel járó folyamatot, az életem része volt. Néha voltak jobb napjaim vizsgákon is, de általában folyamatos bénázás, sőt, egyszer, még teljes blokkolást is megéltem: ültem és a világon semmi nem jutott eszembe. A kiálltásokon mára - végülis van 9 év mögöttünk Jettával - lement ez a futás előtti lámpaláz, bár legutóbb Rebivel is azon kaptam magam, hogy a biró szájába állok, de a terelőversenyekkel sajnos hasonlóan sokáig tartott, nagyjából a svájci futásunkra tudnám datálni azt a pillanatot, amikor ott, kint a pályán megszállt a
nyugalom, és elkezdtem figyelni. Mindig mondják verseny/vizsga/bemutató előtt, hogy figyeljek erre, meg arra, de általában ahogy elkezdem, teljes format c, és csak bénázok valamit, amire x perccel - a szereplésem után - már nem is emlékszem. De egyáltalán. 

Tegnap frizbiben is eljött az a pillanat, amikor a pályán, két dobás közt megtaláltam a zent. 5-6. dobás után voltunk, és Pogo rontott egyet (az én hibám volt) és bár a zene még mindig nem jutott be az agyamig, a kutyára onnantól kezdve már tudtam figyelni. Nem csak automatán járt a kezem (úgy megtanultuk ezt a kűrt, hogy álmomból felébresztve ledobálom bármikor), bízván abban, hogy elég driveos a kutya és megoldja, hanem figyeltem rá. Onnantól kezdve neki dobtam, vele játszottam, és elkezdtem borzasztóan élvezni...! 

Háromszor mutattuk be Pogival a kűrünket, minden alkalommal osztatlan sikert aratva :) a harmadik nekifutás már csak impro volt, megfáradt a kutyám agya, főleg, hogy a második performansz után nem tettem el, hanem hagytam, hogy a gyerekek simogassák (Pogi annyira 'egygazdás', hogy még a családtagjaimhoz sem megy oda barátkozni, és csak azokkal áll szóba, akik labdát dobálnak neki legalább heti egyszer), és bár nem tiltakozott, azért hamar kinyúlt ettől mentálisan. Így lett a harmadik körünk amolyan örömfutás, 3-4 korongos kombinációk, az új elkapásunk gyakorlása, néhány hosszú egyenes... ügyike volt, és magamra is büszke vagyok, annak ellenére, hogy nagyon pici helyünk volt, mindig időben össze tudtam szedni a korongokat két kombiánció között. 

A következő kihívás május 13, a Decathlon Családi Kutyás Sportnap, ahol már - remélem - rendes nagy területen tudunk dobálgatni, és demonstráljuk, hogy "honnan lehet eljutni a profi szintig" ahogyan azt kedves barátném vidáman közölte. (Mert jönnek profik és elő is adnak, és milyen jó, hogy megmutathatják, mit lehet elérni a nulláról két hónap gyakorlás után). 

Azt még nem tudom, hogy a nagy áttörés után lesz-e visszaesés, hogy egy frizbiversenyen mennyire fogok bénázni (mármint a várhatón felül), most egyszer roppant önélegéltnek érzem magam.