Hard Dog Race challenge: utálok futni...!

A lusta ember kreatív... nekem a kutyázásban is sikerült mindig úgy ügyeskednem, hogy a lehető legkevesebb energiaveszteséggel járjon: terelek. Egy bottal hadonászok a pályán, ideális esetben csak sétálgatok kicsit, közben gesztikulálok és néha üvöltözök, tök király sport! Csakhogy belekezdtünk a Hard Dog Race falka dologba (így), tök jó, hogy így elkapott a gépszíj, de ez az istenverte futás... 

Borzalmasan lassan fejlődök, szinte látom magam kívülről, hogy mennyire gáz vagyok, nem tudom éppen rendesen teszem-e a lábaimat, vagy megint csak csámpázok, fáj itt - fáj ott, folyik rólam a víz, folyik az orrom is (miért, MIÉRT folyik az orrunk ilyenkor???), próbálok levegőt kapni, de az orron be - szájon ki nem megy túl jól, ha az ovisként kiműtött orrmanduláim orvul visszanőttek... szóval dobálom a lábaim, próbálok nem elbukni, miközben a hősies Lemmy kutya vontat előre, figyelnem kell arra is, hogy rendesen vegyek levegőt, de persze nem sikerül, szúr az oldalam. Közben érzem, hogy a lábam felett lassan elvész az irányítás, már nem is tudom, hogy vagyok képes mozgatni... a levegő még mindig alig jön, de az oldalam egyre jobban szúr, próbálom felemelni a kezem (azt mondták ettől elmúlik), de csak még nehezebben haladok. Szakad rólam a víz, jön egy emelkedő, egy lejtő, figyelnem kell hova lépek, és megint azt érzem, hogy nem bírom tovább. Hol tartunk? Ránézek a telefonra, de ezzel megint nehezebb lesz, bármi olyat teszek, ami kivesz a ritmusból, attól csak rosszabb lesz... Igyekszem túllendülni a mélyponton, valami másra figyelni - egy darabig le is köt, hogy Lemmy szépen ívelt vonalaiban gyönyörködöm, lám milyen jól néz ki a kutya, főleg, mikor tényleg húz...! És basszameg húz, belelendül, mert míg elkalandoztam véletlen felgyorsultam. Kapkodom a lábam, jön egy lejtő - jesszusazanyám - érzem, ahogy eláraszt az adrenalin, csak ezt éljem túl! Leérünk, de a lábam, mintha vasból lenne, 40kg lendület húz előre dombon lefelé, és próbálok fékezni... hogy fog ez holnap fájni! Közben elhagytuk a félpályát, nahát, már itt tartunk? Abba kéne hagyni... na de most miért állnék meg? Fáj valamim? Szúr az oldalam, de túlélem, a lábam már nem fáj, az még bírja. Elfáradtam? El, de már az első kilométeren is el voltam fáradva, most már mit számít..? Annáék ott futnak előttünk, milyen blama lenne már az utolsó fél kilométeren feladni... fszom, nyomjuk még, majd megállok, ha már nem bírok menni. Na, már majdnem a gáton vagyunk... horgászok, horgászok ott is, bakker, de nehéz lavírozni. Nédmá, itt a gát, már csak pár száz méter, az utolsó kis híd, és itt a vége... basszameg, Anna tovább futott... sebaj, innen indultunk, én körbeértem. 

A lejtőzéstől még aznap kegyetlenül bedurrant a lábam, de néhány óra távlatából már csak az izomlázat érzem, és ez jó, arra emlékeztet, hogy tettem valamit. A tóköröm egyébként 3,2km 24 perc alatt. Szánalmas, én tudom, de hosszú ideje nem futottam le ilyen távot. Legközelebb pedig még jobb időt megyünk majd, a lényeg úgyis csak az, hogy majd végigvergődjünk a versenypályán.